Szaúdi kivégzés: zavargások és kiéleződő síita-szunnita konfliktus

Komoly politikai és társadalmi feszültségeket eredményezett Szaúd-Arábia szombati lépése, amelyben az év második napján egyszerre negyvenhét elítélt – köztük Nimr an-Nimret, a helyi síita kisebbség meghatározó személyiségének – kivégzését hajották végre. Szalmán király tavaly januári hatalomra kerülése óta egyre élesebb bírálatok érik az olajmonarchiát, amiért az egyébként is magasnak számító kilencvenről tavaly százötven fölé emelkedett a hatóságok által kivégzettek száma. Többségében gyilkossággal, drogkereskedelemmel, illetve a szélsőséges szunnita szervezethez, az ISIS-hez való csatlakozással megvádoltakról született ilyen döntés, rendszerint a transzparencia és a jogállami keretek hiányában. Mindeddig elsősorban a különböző nemzetközi jogvédő szervezetek, illetve egyes nyugati kormányzatok emelték fel hangjukat az egyébként már 2014 második felétől megfigyelhető állami kivégzési gyakorlat ellen – most azonban a Közel-Kelet síita lakossága, illetve síita politikusai is minden korábbinál élesebben fejezték ki felháborodásukat.

A végrehajtás hírére síita tüntetők kezdtek demonstrációba Szaúd-Arábia Qatif tartományában, Irakban, Jemenben, Pakisztánban és India Kasmír tartományában is. Bahreinben, ahol az arab tavasz során Szaúd-Arábia fegyveres intervencióval verte le a hatalomból kizárt, ám demográfiai többséget alkotó síiták demonstrációit, a tiltakozók összecsaptak a kivezényelt erőkkel is, a síita iszlám legerősebb regionális hatalmának számító Iránban pedig a tüntetők egy része Molotov-koktélokkal vette célba a királyság teheráni nagykövetségét, sőt néhányan az épületbe is betörtek, és a beszámolók szerint az épület egyes részeit fel is gyújtották.

A hivatalos elítélések ezúttal nem álltak meg az iszlám államok határainál, az Európai Unió, illetve egyes európai államok (köztük Németország és Nagy-Britannia) hivatalos külügyi szervei mellett a Szaúd-Arábia hagyományos szövetségesének számító Washington is aggodalmát fejezte ki a kivégzés nyomán várhatóan fellángoló, illetve tovább mélyülő szektariánus ellentétek kiéleződése miatt. Nem meglepő módon az Egyesült Arab Emirátusok illetve Bahrein politikai vezetése a terrorizmus és a társadalmi rend elleni fenyegetéseknek küldött „erős üzenetként” interpretálta a történteket, kitartva a jemeni háborúban harcoló arab koalíciós szolidaritás, illetve a Szaúd-Arábiához fűződő egyéb gazdasági és politikai érdekeltségeik mellett.

A szaúdi állam ellen elkövetett terrorcselekményekre való felbujtással vádolt Nimr an-Nimr ajatollah meghatározó spirituális és politikai vezetője volt a szunnita többségű és vezetésű Szaúd-Arábiában elnyomott síita kisebbségnek, népszerűsége különösen a fiatalabbak körében volt szembetűnő. Többször is felhívta a figyelmet a követői szerint a szaúdi királyi család által szisztematikusan háttérbe szorított csoport jogfosztottságára, diszkriminalizálására. An-Nimr 2012-ben, az egy évvel korábban a Közel-Kelet számos államában végigvonuló „arab tavasz” mozgalmai során a keleti Qatif tartományban rendszerellenes tüntetésekre szólította fel híveit, és elítélte a szaúdi kormányzati hazai és bahreini megtorló akcióit.

Rijád szerint tettével terrorcselekményekre buzdította követőit, így a hatóságok letartóztatták, bíróság elé állították, és 2014 októberében halálos ítélettel sújtották. A nemzetközi politikai élet most tiltakozó tagjai már akkor igyekeztek nyomást gyakorolni a királyság döntéshozóira – ezért is váltott ki ilyen heves reakciókat a mostani bejelentés. Jogvédő szervezetek szerint ráadásul továbbra is hasonló veszély fenyegeti az ajatollah tizenhét évesen rendszerellenes tüntetésekben részt vett unokaöccsét, Ali an-Nimrt is, akinek felmentése érdekében Francois Hollande és David Cameron is személyesen felszólaltak.

A kivégzés miatti felháborodás ugyanakkor a szíriai és a jemeni konfliktus politikai úton történő megoldását is jelentősen megnehezíti, sőt szélsőséges esetben akár teljesen el is lehetetlenítheti. A Szalmán király által irányított, elődjénél offenzívabb külpolitika eredményeképp Rijád egy USA-támogatta arab katonai szövetség élén közvetlen, immár szárazföldi haderőket is felvonultató offenzívát indított Jemenben az Irán politikai támogatását élvező síita húszik ellen, akik néhány hónapra átvették a hatalmat az ország déli részén is. A szaúdi koalíció tagjai azonban a fejlett haditechnika, a földrajzilag kivitelezhető majdnem teljes bekerítés és a nagyszámú polgári áldozatokat eredményező támadó taktika ellenére sem tudták teljesen visszaszorítani a felkelőket északra – a kezdeményezett tűzszünet pedig épp szombaton omlott össze a szaúdiak bejelentésére.

Eközben Szíriában a Basár al-Aszad ellen harcoló iszlamista alakulatokat támogató és felfegyverző olajmonarchia az orosz intervenció óta békülékenyebb hangnemet ütött meg Moszkvával, sőt a regionális rivális Irán felé is óvatos, pragmatikus közeledést mutatott az atomalku aláírását követő washingtoni biztonsági ígéreteknek és garanciáknak köszönhetően. Szaúd-Arábia az utóbbi hetekben nagy erőfeszítéseket tett a Szíriában harcoló különböző ellenzéki politikai és katonai szervezetek a jelenlegi fragmentációnál egységesebb fronttá alakítására, részben az USA-val is vitába szállva egyes szervezeteket illetően.

Az an-Nimr halálát követő iráni reakció azonban – amelyben Ali Khamenei ajatollah egyenesen az ISIS-hez hasonlította a szaúdi királyi elitet, a helyi média pedig a kivégzést követően a szaúdi főpap mártíromságáról közvetített műsorokat és politikai üzeneteket sugárzott – jó időre befagyaszthatja a párbeszédet a két regionális hatalom között. A radikális iszlamista ideológiát követő szervezetek – vélt vagy valós – szaúdi finanszírozása, valamint a nyári haddzs (vagyis zarándoklat) idején Mekkában történt balesetben elhunyt csaknem ötszáz iráni állampolgár okozta diplomáciai incidens miatt egyébként is ingatag kétoldalú kapcsolat helyreállításának esélyei jelentősen csökkenhetnek, miközben az Irán elleni szankciók várhatóan a közeljövőben kezdődő fokozatos feloldása következtében prognosztizálható teheráni gazdasági expanzió további súrlódásokat eredményezhet az alacsony olajár miatt ingatag költségvetési helyzetbe került Szaúd-Arábiával.

E konkrétabb, regionális perspektívájú konfliktusok mellett félő, hogy lokális szinten is erősödhetnek az ellentétek a két iszlám irányzat követői között. Ez a többség-kisebbség viszonylatban leírható államokban (mint pl. Szaúd-Arábia, Bahrein, Irán) fokozódó marginalizálódáshoz, a közel azonos populációval, illetve erőforrásokkal rendelkező országokban (pl. Irak, Libanon) pedig akár eszkalálódó, tettleges harcokhoz, szektariánus háborúkhoz is vezethet.

Az ISIS térnyerése után gyakorlatilag létében fenyegetett Irakban kulcsfontosságú lenne, hogy az elmúlt évtizedben a hatalomból javarészt kizárt szunniták háttérbe szorítása megszűnjön, a dzsihadista szunnita szervezet, illetve az azok elleni harcra létrejött síita milíciák tevékenysége miatt mélyülő elkülönülés feloldódjon. A mostanihoz hasonló lépések azonban éppen ezen erőfeszítéseket hátráltatják, aminek a politika szintjén is látható a manifesztálódása: az egyébként a szektariánus különbségek eltüntetésén dolgozó Haider al-Abádi iraki kormányfő maga is csatlakozott azokhoz a felekezeti sérelmek hangján megszólalókhoz, akik szerint a történtek fényében Bagdadnak újra kellene gondolnia a Szaúd-Arábiához való közeledés lehetőségét.

Bár egyelőre még nehéz felmérni, milyen hosszú távú implikációkkal jár majd an-Nimr kivégzése: elülnek-e a tiltakozó hangok, vagy pedig új fejezetet és frontvonalakat nyitnak a régióban. Amennyiben azonban a bagdadi politikusok beváltják fenyegetésüket, úgy a január 1-jén, mintegy negyed évszázad után újranyitott bagdadi szaúdi nagykövetség pályafutása a legrövidebbek közé tartozna – és egyben jól jelképezhetné a térségre jellemző kaotikus politikai viszonyokat.