Kitekintő.hu Ha nyitott vagy a világra.
Már csak hetek vannak hátra a posztszovjet térség idei talán legfontosabb eseményéig: a vilniusi csúcstalálkozóig, amelyen Ukrajna aláírhatja a társulási megállapodást az Európai Unióval – ezzel új dimenzióba helyezve a bilaterális kapcsolatokat. A megállapodásnak azonban vannak buktatói – a még mindig börtönbüntetését töltő Julija Timosenko, és igen komoly ellenségei, leginkább Oroszország személyében. Ha november végén valóban aláírják a dokumentumot, akkor az ukrán diplomácia fellélegezhet. De lássuk, mivel is járhat Ukrajna számára a társulási megállapodás, és mikor válhat európai uniós tagállammá az ország.
November 28-29-én ülnek össze Vilniusban a harmadik keleti partnerségi csúcson az Európai Unió és a Keleti Partnerség hét résztvevő államának küldöttségei. Várakozások szerint éppen ott kerülhet majd sor az Ukrajna szempontjából rendkívül fontos, az európai uniós tagság egyik lépcsőfokának számító társulási megállapodás aláírására.
A társulási megállapodás angol nyelvű vázlata itt tekinthető meg.
Tíz éves ütemterv
A Vilniusban aláírt társulási megállapodás nem fog azonnal életbe lépni: az elkövetkező év során még minden európai uniós tagállamnak és az ukrán parlamentnek is ratifikálnia kell majd azt. A neheze Ukrajna számára azonban még csak azután jön – a megváltozott piaci körülmények és a szabadkereskedelmi zóna létrehozása jelentős változásokat eredményeznek majd, amelyekhez minden piaci szereplőnek alkalmazkodnia kell majd.
Ennél viszont még nehezebb lesz tartani a politikai kötelezettségvállalásokat: az EU több mint 400 különböző direktívát ír elő, amelyek a következő lépcsőfok eléréséhez szükségesek, és erre 10 évet kap Ukrajna. Tíz év múlva megvizsgálják, hogy hol tart az ország, és ha nem teljesítette a megállapodásban foglaltakat, akkor az uniós tagság következő lépcsőfoka 2023-ról is tovább tolódhat.
A legközelebbi határidő a társulási megállapodás aláírását követő két év után esedékes: akkor kell Ukrajnának teljesítenie az úgynevezett „Füle listájában” foglaltakat (Stefan Füle az EU bővítési ügyeinek biztosa 2010 óta). A lista legfontosabb pontjai a korrupció visszaszorítása az országban, illetve megfelelő választási- és bírósági reform.
A tíz év alatt teljesítendő vállalások többek között a főügyészség reformjára, átlátható közbeszerzésre, egyszerűsített vámokra, fogyasztóvédelemre, infrastrukturális fejlesztésekre, energiahatékonyságra, szelektív hulladékgyűjtésre és más egyéb témakörökre vonatkoznak.
A lista elég terjedelmes, Ukrajna pedig sok területen igen rosszul áll (elég a korrupcióra gondolni, ahol Ukrajna a Transparency International listája alapján a 144. helyen áll a 174-ből, lehagyva még Oroszországot is).
Tíz év múlva jön a jólét?
Látszik tehát, hogy az európai uniós tagsághoz vezető út Ukrajna számára közel sem lesz egyszerű, az előnyei azonban csak hosszútávon fognak megmutatkozni. Azt még a kormánypárt tagjai is elismerik, hogy az ukrán-EU-s kapcsolatoknak csak 10-15 év múlva lesznek az ukrán állampolgárok számára is kézzelfogható eredményei.
Hogy miért nem lesz egyből jó, bármennyire is reménykedik az ukrán átlagpolgár, viszonylag egyszerűen megválaszolható, bár ennek több oka van. Az egyik oka a megváltozott piaci helyzet: a társulási megállapodást követő egy évben szabadkereskedelmi zóna jöhet létre Ukrajna és az Európai Unió között, ami azt jelenti, hogy szabadon áramolhatnak majd be az uniós áruk az ukrán piacra. Az európai termékek eleve helyzetelőnyből indulnak – az EU-ban több évtizede igen szigorú minőségi kritériumok uralkodnak, sok ukrán áru pedig emiatt bajban lesz.
Ma például az ukrán tejtermékek 65 százaléka nem felel meg az EU-s minőségi előírásoknak, így ahhoz, hogy bejussanak például a lengyel vagy mondjuk a magyar piacra, fejleszteniük kell majd a gyártási folyamatokat, a technológiákat és a minőségellenőrzést. Mindezt úgy, hogy közben az uniós versenytársak bejönnek a piacra sokkal jobb minőséggel – és feltehetőleg hasonló árral –, így rengeteg ukrán vállalat szenvedheti majd meg a versenyt. Az alkalmazkodás viszont időigényes folyamat lesz, és jelentős költségekkel jár majd.
Az átlagfogyasztó szintjén mindez persze előnyös lehet: kiszélesedik a választék, és a nagyobb verseny következtében rövidtávon akár az árak is csökkenhetnek majd az elkövetkező években. A vállalkozások azonban nehéz évek elé néznek.
A másik oka az Ukrajnát a társulási megállapodás aláírását követően ért hátránynak az orosz piacok bezárulása lesz. Oroszország Ukrajnát a saját befolyási övezetének tekinti, és a térségben zajló változások igen kellemetlenül érintik. Szláv és ortodox testvér-népről van szó, akik évszázadok óta azonos történelmi pályán mozogtak a mai Oroszországgal és Belarusszal (a „nagyorosz” birodalmi tudattól nyilván teljesen idegen, hogy mit gondol erről mondjuk egy ukrán vagy egy belarusz nemzeti- vagy netán nacionalista érzelmű polgár). Putyin ráadásul birodalmat épít – művének a megkoronázása lehetne a 2015-re kitűzött Eurázsiai Unió létrehozása, amely a jelenleg is működő Vámunióból fejlődhetne tovább. Nyilvánvaló azonban, hogy az Eurázsiai Unió elképzelhetetlen Ukrajna részvétele nélkül, így Putyin és csapata most tanácstalanul dühöng a Kreml visszhangzó tárgyalóiban.
Ukrajna nagyon sokat vesz Oroszországtól, és még többet ad el. A gazdasági mérleget tekintve Ukrajna legfontosabb kereskedelmi partnere Oroszország, nem az EU. Az ukrán export 36,77 százaléka a FÁK országaira esik, ebből is 25,62 százalék Oroszországra. Ugyanez az Európai Unió felé 25,32 százalék, ország bontásban pedig a legtöbbet Lengyelországgal kereskednek – 3,74 százalékot (Magyarországra 2012-ben az ukrán áruexport 2,19 százaléka esett). Ukrajna legfontosabb kiviteli cikkei közé tartoznak a feketefémek (leginkább a vas), mozdonyok, egyéb gépgyártás, gabonakultúrák, növényi olajok és stb.
Hasonló arány mutatkozik meg az import esetében is – 40,7 százalék és 32,5 százalék a FÁK javára az EU-val szemben. A legtöbbet Oroszországból importálnak Ukrajnába (32,4 százalék), majd 9,3 százalékon Kína, és harmadik helyen 8 százalékkal Németország.
Oroszország egy elhibázott taktikával indult Ukrajna visszahódítására – előbb energia-zsarolással próbálta meggyőzni Janukovicsot a megfelelő oldal kiválasztásáról. Amikor ez nem vált be (azért tegyük hozzá, hogy a Gazprom ajánlata nem is volt túlságosan nagylelkű, így nem nehezítette meg nagyon az ukrán elnök választását), akkor a gazdaság más területein próbáltak hatni Ukrajnára. Idén hirtelen egy sor olyan ukrán termék vált „megbízhatatlanná” vagy esetenként veszélyessé az orosz tiszti főorvos szerint, amelyeket évek óta exportálja Ukrajna – többek között európai országokba is.
Ilyen ismert eset volt például a Roshen csokoládé export-tilalma Oroszországba (az 1996-ban alapított Roshent ma a világ 20 legnagyobb csokoládé gyára között tartják számon, 2013 márciusától pedig Magyarországon is jelen vannak, miután felvásárolták a Bonbonetti gyárat).
Az orosz fenyegetések inkább csak ellenreakciót váltottak ki az ukrán lakosság nagy részétől, és valószínűleg egy újabb okkal szolgáltak arra, hogy Ukrajnának valóban inkább Európában lenne a helye.
Mindenesetre Oroszország világosan jelezte azt Ukrajna felé, hogy ha aláírják a társulási megállapodást, akkor az oroszok bezárják a piacukat az ukrán áruk elől, és ezzel elveszítik a Vámunió másik két kereskedelmi partnerét, Belaruszt és Kazahsztánt. 36,77 százalékos kereskedelmi forgalom mellett ez nagyon fog fájni Ukrajnának.
A „Gázhercegnőn” múlhat a megállapodás
A november 28-29-ei társulási megállapodás aláírásának útjában azonban még egy megkerülhetetlen akadály áll: Julia Timosenko, a regnáló államfő, Viktor Janukovics legfontosabb politikai ellenfele, aki 2011 óta tölti a hétéves börtönbüntetését egy Harkov melletti börtönben. Timosenko lelkiismeretén valószínűleg sok minden száradhat a ’90-es évekből, azonban a vádirata, amivel börtönbe került, nem éppen a demokratikus bírósági rendszer mintapéldája (előnytelen szerződéseket kötött Oroszországgal miniszterelnöksége (!) idején az ítélet szerint).
Az elmúlt hetekben az utóbbi kettőnek a keverékéről vitázik a parlament: a törvénytervezet szerint egy elítélt külföldi kezelését kérvényezhetné, amennyiben egy éves állandó hazai kórházi kezelés nem eredményez nála javulást. Ugyanez a törvénytervezet arról is rendelkezne, hogy a törvény amnesztiát adna az ezzel a lehetőséggel élő elítélteknek.
Anton Bendarzsevszkij
