Mélyponton a transzatlanti kapcsolatok

Nehéz időket élnek meg a transzatlanti kapcsolatok. Schröder és Bush leköszönése után új lendületet kapott a német-amerikai viszony, melyet Merkel és Obama személyes jó viszonya aranyozott be. Rokonszenv ide, vagy oda, egy első ránézésre jelentéktelen figura képes volt arra, hogy egymásnak ugrassza a nagyfiúkat. Régóta nem volt ilyen törékeny a két nagy szövetséges közti kapocs, mely az elkövetkezendő hónapokban fogja átélni igazi próbáját.

Tengeren innen és túl sokan fellélegeztek, mikor 2005-ben Angela Merkel átvette a Kancellári Hivatal irányítását, hiszen véget értek a fagyos schröderi évek az USA és Németország között. Obama azóta kétszer lépett fel Berlinben, Merkel pedig megkapta a legmagasabb amerikai polgári kitüntetést, a két ország között pedig látszólag ismét harmónia dúlt. Ám úgy tűnik, hiába a személyes jó viszony, a közös értékrend, ha egy tapasztalatlan, harminc éves NSA-alkalmazott képes éket verni a két ország, a két szövetséges közé.

A nyilvánosságra hozott dokumentumok után most már kijelenthető, hogy tudjuk azt, amit ez idáig csak sejtettünk. A botrány kirobbant, az ellen igazából már sok mindent nem lehet tenni, a nagy kérdés az, hogy ki miként fog hozzákezdeni a problémakezeléshez. Az eddigi jelek azonban nem túl biztatóak.

A fő probléma az, hogy Európa és az Egyesült Államok vezetői nagyon nem tudják megtalálni a közös hangot. Mike Rogers republikánus szenátor és a Szenátus hírszerzési bizottságának elnöke szerint Európának inkább ujjongania kéne, amiért az amerikaiak lehallgatták őket, mivel ők csak védelmezték őket. „Ha a francia polgárok tudták volna, hogy ez miről is szól, akkor ünnepeltek volna és pezsgőt bontottak volna”. Ha pedig Mike Rogers egy kicsit is ismerné a francia népet, akkor tudhatná, hogy egy ilyen paternalista kijelentés lenne az utolsó, amiért a franciák pezsgőt bontanának.

Pár napja John Kornblum egykori amerikai berlini nagykövet az ARD-televízióban azzal váltotta ki a németek elképedését, hogy Németországot az Egyesült Államok „partnereként és nem barátjaként” jelölte meg. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a Fehér Ház korábbi állítása, miszerint Barack Obama semmit sem tudott a Handygate-botrányról már rég megdőlt, és azóta sem hallottunk egyetlen egy washingtoni kormányszervtől sem kézzelfogható magyarázatot arról, hogy valójában mi is történt.

A „whistleblower” személyének megítélése is eltérő a két térfélen. Míg az USA-ban a hard politics felől szemlélve Snowden egyértelműen áruló, hiszen nemzetbiztonsági titkokat vitt külföldre és szivárogtatott ki onnan. Európai szemmel nézve a dolog már nem ilyen egyszerű, hiszen itt már (ha nem is óriási mértékben) számításba kell venni az erkölcsi hozzáállást. Ebből a szempontból Snowden már egy afféle forradalmár szerepében is tündökölhet, aki felhívta a világ figyelmét egy rosszul működő, ördögi rendszerre. Ebből a megközelítésből érthető meg, hogy a német Baloldal miért küzd azért, hogy a kiugrott NSA-s ügynöknek menedékjogot adjanak Németországban. A Zöldek egyik veterán politikusa, Hans-Christian Ströbele pedig egészen odáig ment, hogy Edward Snowdenért Moszkvába utazott, hogy a Bundestag vizsgálóbizottsága elé csábítsa a kiugrott amerikait.

A németek tehát joggal fel vannak háborodva az amerikaiak kémkedése miatt, de még inkább az amerikaiak jelenlegi viselkedése miatt. „Az iraki háború óta ez a legmélyebb válság az USA-val”- nyilatkozta a Frank-Walter Steinmeier, az SPD frakcióvezetője, és a jövőbeli külügyminiszteri poszt egyik komoly esélyese. A szociáldemokrata politikus nyilatkozata azért is bír komoly jelentőséggel, mivel ő anno első sorból figyelhette, miként távolodik el Németország az USA-tól Gerhard Schröder 2003-as tiltakozása után az iraki háború kapcsán.

Hogy normalizálódjanak a dolgok, szükséges lenne végre tiszta vizet önteni a pohárba. Ehhez az első lépés az lenne, ha az USA belátná, hogy véget ért a hidegháború. Német részről teljesen érthető az a kritika, miszerint az Egyesült Államok képtelen belátni, hogy a bipoláris szembenállás során ölébe hullott előjogokról illene már lemondani, és az amerikai küldöttség német földön már nem járhat-kelhet a primus inter pares elve alapján.

Viszont mint minden érmének, ennek is két oldala van. Először is ne legyenek illúzióink az európai titkosszolgálatok működésével kapcsolatban, hiszen azok sem különbek amerikai kollégáiknál, legfeljebb nem állnak a rendelkezésükre olyan fejlett eszközök. Másodszor Európa vezetőinek túlzottan azért nem érdemes nekimenni az USA-nak, hiszen egyedül egy épkézláb líbiai akciót képtelenek összehozni, nem pláne egy szíriai válságkezelést. Amire szükség lenne: higgadtság, kevesebb egymásra mutogatás és egy kézzelfogható papír, ami valahogyan rendezné a titkosszolgálatok viszonyát az USA és az EU-tagországok között. Ezek után a szabadkereskedelmi megállapodás talán feledtetné a két blokk közti bizalomvesztést. (Harmadszor pedig tegyük halkan hozzá, hogyha történetesen az iráni nagykövetség padlása lett volna átépítve egy nagy lehallgató fülkévé, a perzsa diplomáciai személyzet szőröstül-bőröstül repült volna másnap haza Teheránba. De itt ugye az amerikai kollégákról volt, van szó.)

És hogy mindez mennyire csak a csúcspozícióban lévők úri huncutsága, annak bizonyítékául szolgáljon az alábbi felmérés. Az Allensbach közvélemény-kutató által készített felmérés szerint a németek túlnyomó többségét abszolút nem érdekli az NSA-botrány: a megkérdezettek 76 százaléka egyáltalán nem tart attól, hogy elektronikus adatai veszélyben lennének. A németek közel fele (44 százalék) szerint pedig egész egyszerűen túlértékelt az egész lehallgatás körüli mizéria.