A középosztály lázadása: megújulhat-e a mintaállam?

Számos fórumon, találkozón, hivatalban merült fel a kérdés, hogy mi zajlik Chilében? Az andoki ország az utóbbi elnöki periódusok alatt a gazdasági fejlődés mintájaként szolgált, és a diktatúrából egy konszolidált demokráciába lépett át. Azonban pár hónapja a társadalmi megmozdulások véget vetettek a chilei mintaállamról szóló képzeteknek, és sebezhetővé tették azt.

A következő napokban borús idő várható

A hónapok óta húzódó chilei diáktüntetések és Sebastián Pińera elnök elutasító magatartása az egész világon felkeltette a média érdeklődését. Korábban nehezen elképzelhetőnek tűnt, hogy a dél-amerikai régió mintaországának kikiáltott Chilében ilyen megmozdulások lehetnek. Ám a chilei eseményeknek két fő oka is van: a feltörekvő középosztály kvázi „lázadása” és a politikai elit elégtelensége, ami megakadályozza, hogy szakítsanak az 1990-es évek stílusával és felismerjék a társadalom új igényeit, ami így a megoldást is hátráltatja. A helyzet ellentmondását számos szakértő és értelmiségi is világosan látja, de hogy érzékelhetőbb és kézzelfoghatóbb legyen, az alábbiakban bemutatunk pár példát, véleményt.

A szociológus és politikatudós Tomás Moulián kiemeli: „vannak paradoxonok a politikában. Nézzék, ma a gazdasági helyzet jó, a munkaügyi helyzet jó – egy kicsit jobb, mint a Concertación (az előző kormánypárt – a szerk.) utóbbi ciklusaiban – és akadály nélkül zajlik a diákok megmozdulása”.

Az Infolatam politikai elemzője, Héctor Soto rámutatott arra, hogy „hiba lenne túldimenzionálni a válságot, amit az ország az utóbbi hetekben megélt, de ugyanígy magát a problémát sem érdemes lebecsülni”. Másokhoz hasonlóan Soto is érzékeli azt, hogy ha nem tesznek semmit a társadalmi elégedetlenség lecsillapítása érdekében, akkor könnyen veszélybe kerülhet mindaz, amit Chile az utóbbi 25 évben elért.

Ricardo Lagos ex-elnök ennél némileg optimistább hangnemet ütött meg egyik nyilatkozatában. Úgy látja, hogy noha vannak „függőben lévő feladatok”, amelyek megoldásra várnak, de Chile nincs megoldhatatlannak és kezelhetetlennek tűnő helyzetben.

Roberto Ampuero, a közismert chilei író is a társadalmi feszültségek miatt aggódik. Úgy látja, hogy „többségi megegyezéssel 21 év alatt felépítettünk egy prosperáló és vonzó, de igazságtalan és fejlesztésre szoruló országot”. A jövőt illető kételyeinek egy rendkívül beszédes hasonlattal Ampuero is hangot ad: „Már túllőttünk a célon. A demokrácia olyan, mint egy porcelánváza: egy pillanat alatt összetörik és évtizedekbe telik helyreállítani”.

A középosztály „lázadása”

E téren megoszlanak a vélemények arról, hogy miként értelmezzék a chilei társadalom középső rétegeinek megmozdulását, ugyanakkor látni kell azt is, hogy az utóbbi 20 évben mindig volt valamilyen törekvés, ami irányította a társadalmat. Mára azonban már nem a demokráciáért kell küzdeni, mint az 1980-as években, nem is a szegénység visszaszorítása a cél, mint az 1990-es években és a legutóbbi évtizedben. Mostanra a társadalomnak más okot kellett találnia, hiszen már nem a szabadság elnyerése vagy a napi betevő miatt kell aggódniuk. Valami másnak kell a háttérben lennie.

Roberto Lagos szerint a mostanra felnőtt generációnak más törekvései vannak, és Chile maga is egy új demokrácia előtt áll. A politikai rendszer viszont, amely az 1990-es években még elégségesnek bizonyult válaszokat adni a különböző kihívásokra, mára elavult és így az a kérdés, hogy ilyen keretek között hogyan sikerül majd átugrani és megoldani az aktuális társadalmi feszültségek képében manifesztálódott akadályt.

Míg évekkel ezelőtt a chilei lakosság 40 százaléka élt a szegénységi küszöb alatt, mára ez az arány 11 százalékra csökkent. Így a népesség 29%-át jelentik azok, akiknek az életkörülményei javultak, több joguk lett, étkezési, ruházkodási szokásaik minőségi és mennyiségi javulást mutatnak, és többször veszik igénybe az olyan közszolgáltatásokat, mint a jobb iskolák, egészséges ivóvíz, kórházak, tömegközlekedés, és még sorolhatnánk.

Ennek megfelelően Chile azon országok egyikévé vált, ahol a gazdasági fejlődés magával hozta a középosztály izmosodását és létszámbeli növekedését – ami viszont politikai érdekérvényesítésük erősödését is jelenti. Ahogy Moisés Naím, a nemzetközileg is elismert újságíró és publicista írja, mára a chilei középrétegek már nem több iskolát akarnak, hanem jobb iskolákat, és ez az egyik magyarázat a diákok utcai felvonulására. Ugyanakkor természetesen minden kormányzatnak pont a minőségi oktatás megteremtése a nehezebb, ami így megnehezíti a diákság követeléseinek teljesítését.

Carlos Romero, Spanyolországban dolgozó chilei vendégmunkás az El País spanyol lapnak elmondta, hogy az egy főre eső chilei GDP amerikai dollárban kifejezett értéke átlépte a 15 ezer dollárt. Azt az összeget, amit annak idején az 1968-as párizsi diáklázadások idején álmodtak meg az akkori fiatalok. Eképpen a santiagói tüntetők akár a párizsi eseményekről is példát vehetnének, de egybeesés ide vagy oda, az ország helyzete hasonlíthat a Chilénél fejlettebb államokéhoz, jelenleg akkor is az oktatás rendbetétele az egyik legsürgetőbb feladat.

A politikai elit megújítása

Noha a chilei feszültségek társadalmi jellegűek, ugyanakkor legalább akkora szükség lenne egy másik probléma orvoslására is, mégpedig a módszereiben elaggott politikai vezetés cseréjére vagy legalábbis szellemi vérfrissítésére. Mindez azonban azért nehéz, mert a politikusok mind a chilei közélet nagyágyúi, közismert személyek, akik már évek óta a politika területén mozognak. Erre tökéletes példa a legutóbbi elnöki székért folytatott harc, amikor Pińera ellenfele nem más volt, mint a korábbi (1994-2000) elnök, Eduardo Frei, akinek már az édesapja is Chile elnöke volt. Most pedig, amikor az elnök népszerűségét látva erősen kérdéses (ha nem eleve kizárt), hogy induljon a következő ciklusban, akkor is a korábbi szereplők kerülnek előtérbe, mint például Michelle Bachelet vagy a már említett Ricardo Lagos, aki jelenleg 73. életévét tölti. Látható tehát, hogy egy szűk kör tagjai azok, akik már évek óta meghatározzák és irányítják az ország életét és rájuk vár a feladat, hogy szembenézzenek a Chilét érintő kihívásokkal.

Patricio Navia, a Diego Portales Egyetem politikai elemzője szerint ilyen kihívás például az alkotmány módosítása, egy új választójogi törvény megalkotása. Mint ahogyan az egyetemen egyik kollégája, Javier Couso, az alkotmányjogi program vezetője is hangsúlyozza: „Chilében komoly gond a képviseleti rendszer, részben a sajátos binominális elektori rendszernek köszönhetően… és annak, hogy a törvényhozás mindkét házának 4/7-es többsége kell ahhoz, hogy megváltoztassák a diktatúrától örökölt törvények hosszú listáját”.

Mindemellett nem csak a szűken értelmezett politikai elittel és magával a politikai rendszerrel van gond, hanem a politikához való hozzáállással is. Az Adimark Gfk. elnöke, Roberto Méndez jegyezte meg, hogy lassan oda jut a chilei közélet, hogy az emberek már nem csak az éppen aktuális kormányzatban nem bíznak meg, hanem más politikai intézményben sem. Így a választók fokozatosan kiábrándulnak minden koalícióból, ami könnyen azt eredményezheti, hogy a jövő chilei elnökeinek talán nehezebb dolga lesz majd, mint a mostaniaknak.  És ezen a ponton talán alátámasztódnak Héctor Soto és Roberto Ampuero már említett aggályai.

De nem csak a jelöltek esetében merülnek fel aggályok a jövőt illetően, hanem magával Pińera elnökkel kapcsolatban is a jelent illetően.  Többen is úgy gondolják például, hogy az elnök nincs képességei és a helyzet magaslatán, jelesül, hogy hiányzik belőle az a vezetői képesség, ami lehetővé tenné a diáktüntetésekhez hasonló esetek rugalmasabb kezelését. Ahogy Soto is említi, a „legfőbb probléma a vezetői képesség óriási, rettenetes és rendkívüli hiánya”. Carlos Peńa, a Diego Portales Egyetem rektora viszont nem csak az elnököt hibáztatja, hanem az egész chilei jobboldalt, amikor kijelenti, hogy „a menedzsment babonáinak rabjaiként a kormányzat és a jobboldali értelmiség lemond saját ideáinak védelméről”.

Ez magyarázhatja a vezető politikusok népszerűségének erőteljes esését. Az elnök már így is csak a választók 26%-ának a bizalmát élvezi. Ugyanakkor érdekes, hogy a belügyminiszter, Rodrigo Hinzpeter népszerűsége még akkor is majd’ kétszer nagyobb az elnökénél (44%), ha nemrég esett 9%-ot és egyébként pedig ő maga Pińera jobb keze, és politikájának egyik fő támasza. Náluk is jóval nagyobb támogatottságot élvez a kulturális miniszter, Luciano Cruz-Coke és a közmunkaügyi miniszter, Laurence Golborne, a maguk 70-71%-ával. A sorban következő a munkaügyi miniszterasszony, Evelyn Matthei (65%) és a SERNAM (Servicio Nacional de la Mujer) vezetőjeként Carolina Schmidt (61%).

Végezetül amolyan összegzésként következzenek David Gallagher az El Mercurio-ban idézett szavai a chilei mentalitásról: „Chilében megtörténik az, amit könnyelműen elfelejtünk, és meglepő gyorsasággal azt kezdjük gondolni, hogy legyőzhetetlenek vagyunk. Történelmünkben számos alkalommal voltunk már győztesek… amikor vakon bíztunk, elfelejtettük azt, aminek nyilvánvalónak kellett volna lennie: azt, hogy a réz forgandó, és hogy a következő összeomlás ugyanannyira elkerülhetetlen, mint a következő földrengés. Ehelyett meggyőztük magunkat arról, hogy fel vagyunk fegyverkezve a külső hatások ellen, ahogyan most is ez következik”.

Tomik Ádám

Felkapott hírek

Friss hírek

DAX elemzés: fontos ellenállást tesztel az index

Ma délelőtt 11 órakor tették közzé a ZEW Intézet áprilisi hangulatindexét, ami csalódást okozott. A DAX jelenleg a múlt heti korrekció 61,8%-os visszatérési szintjét teszteli 15.270 pontnál, és ez a zóna alkotja a rövidtávú emelkedő háromszög felső határát is.

Read More »