25 évvel a csernobili atomkatasztrófa után

Pontosan 25 évvel ezelőtt, 1986. április 26-án történt meg az emberiség eddigi legszörnyűbb atomkatasztrófája: a csernobili atomerőmű balesete. A robbanás következtében a légkörbe jutó radioaktív anyagok országokat szennyeztek be és betegségek hullámait indították el Európa-szerte. 25 évvel a csernobili katasztrófa – illetve két hónappal a Japánban történt fukusimai baleset után a legfőbb kérdés most az, hogyan tudjuk az atomenergiát biztonságossá tenni, hogy a Csernobilhoz hasonló balesetek soha többé ne fordulhassanak elő.

Nagyon sok cikk látott napvilágot Csernobilról az elmúlt 25 év során, és az utóbbi hetekben a Japánban történt fukusimai katasztrófa miatt újra megnövekedett a sajtó figyelme az atomenergia kérdései iránt. A média azonban a katarzisra épít, és nagyon erősen hozzájárul a félelemkeltéshez, és egyoldalú – az adott látásmódnak megfelelő – megvilágításhoz. Így sokat lehet olvasni a burjánzó növényzettel benőtt, üresen álló Pripjatyról (hatásos pillanatkép a nyilvánosság számára), vagy az 1986-ban, a mentésekben és a mentések után életüket vesztett likvidátorokról. A cikkek nagy része sajnos úgy születik meg, hogy az adott cikkírók soha nem jártak a zónában és környékén, és csak másoktól olvasott vagy hallott információkat fokozzák tovább.

Kevés információ áll rendelkezésre a médiában a csernobili zónáról ma, 25 évvel a baleset után. Talán nem sokan tudják, hogy a zóna területén ma is több mint 7 ezer ember dolgozik: ebből 4 ezren az atomerőműben, 3 ezren pedig a reaktortól mintegy 16 kilométerre álló Csernobil városában. A 4 blokkal rendelkező csernobili atomreaktor a négyes blokk 1986-os felrobbanása után még mintegy 14 éven át tovább működött, és 2000. december 15-én állították le véglegesen az utolsó működő egységet is, ez azonban egy másik cikkünk témája lesz.

A mintegy 12 részes csernobili cikksorozatunk első részében egy általános képet szeretnénk nyújtani olvasóinknak a csernobili atomreaktor körülötti területekről, és az általunk tapasztaltakról. Utazásunkra a Paksi Atomerőmű szakembereitől kapott nagy érzékenységű dozimétert vittük, és a zóna minden fontosabb helyszínén méréseket végeztünk az ott tapasztalt sugárzásról. Némileg előreszaladva el kell, hogy mondjuk, hogy a doziméter által mutatott értékek meglepően alacsonyak voltak, ahhoz képest, amit a sajtóban elérhető információk után vártunk.

A csernobili atomreaktor körül két zónát húztak: az egyik a reaktor 10 kilométeres körzetében, ez a közvetlen, erősen szennyezett zóna, illetve a másik a reaktor 30 kilométeres körzetében. A zónák kialakítása azonban nem arányosan történt, és a határok nyugat felé vannak elnyújtva.

Ennek az az oka, hogy a széljárás következtében a baleset idején a radioaktív felhő nagy része nyugatra, majd észak-nyugatra és északra húzódott (és 60 százalékban Belarusz területére csapódott le), így a keleten és délen lévő területeket kevésbé érte sugárzás.

A 30 kilométeres zónát szögesdróttal vették körül, és határátkelőhöz hasonlóan ellenőrzőpontokon keresztül lehet bejutni, csak és kizárólag érvényes engedéllyel. Az engedély kiadására az ukrán Rendkívüli Helyzetek Minisztériuma jogosult, amely alá a csernobili zóna igazgatása tartozik. Külön engedély szükséges azonban a 30 kilométeres, és a 10 kilométeres zónába is, ugyanis a reaktor felé közeledve, újabb „határátkelő” pontok vannak. Az átkelőhöz érve a járműveket átvizsgálják, kifelé pedig mind a járműveket, mind az embereket sugárzás-vizsgálatnak vetik alá, hogy kivédjék a radioaktív anyagok kivitelét a zóna területéről.

Az utóbbi években sokaknak eszébe jutott, hogy pénzt csinálnak a katasztrófából: utazási irodák alakultak, amelyek egynapos utakat kínáltak a zónába. Az iroda megszerzi az engedélyeket, leszervezi a buszt, idegenvezetőt biztosít, a turista pedig közel 30 ezer forintnak megfelelő hrivnyáért igencsak extrém látványban részesül. A turisták száma évről évre nőtt: amíg 2008-ban közel 5,5 ezer ember látogatta meg a zónát szervezett út keretében, 2009-ben ez a szám már 7,5 ezer volt, 2010-ben pedig becslések szerint már a 10 ezret is meghaladta. Mindezek után talán nem meglepő, hogy Csernobil a világ 10 legextrémebb utazási helyszíneinek a ranglistájába is bekerült.

Az ukrán Rendkívüli Helyzetek Minisztériuma eddig állításuk szerint csak megtűrte a dolgot: Vlagyimir Holosa, a tárca miniszter-helyettese a Kitekintőnek elmondta, hogy az ukrán törvények szerint mindenkinek joga van informálódni a Csernobilban kialakult helyzetről, így nem tilthatták meg a látogatásokat. 2011-től viszont a turizmus már hivatalos formában fog működni: a minisztérium egyszerűsíti az engedélyek megszerzésének a procedúráját, és a zóna adminisztrációs központjául szolgáló Csernobil városában egy emlékparkot építettek a baleset emlékére.

Zavartalanul kóvályogni a területen azonban nem lehet, mert a zónában ma is számos titkos objektum található. A látogatók egy minisztériumi munkatársat kapnak kísérőként, aki figyeli azt, hogy merre mennek, és mit fotóznak.

Újságíróként, ukrán külügyminisztériumi akkreditációval a kezünkben az engedélyek beszerzése egyszerűbb volt: ennek a papírmunka mellett egy 800 hrivnyás egyszeri díja volt (kb. 18 ezer forint), illetve személyenkénti 200 hrivnyás (kb. 4500 forint) adminisztrációs díjat kellett megfizetnünk.

 A Kijevtől mintegy 120 kilométerre található csernobili zónába kiterjedt fenyőerdőkön és kicsi ukrán falukon keresztül vezetett az út. A szépen karbantartott, festett faházas falvakon nem látszott, hogy az emberiség egyik legszörnyűbb katasztrófájának a közvetlen közelében helyezkednek el. Azonban a falvak is fokozatosan elfogytak, és az erdővel sűrűn körülvett út végén megjelent a zóna sorompója.

Közben folyamatos méréseket végeztünk. A sugárzást Európában „Sievert”-ben mérik (a poszt-szovjet országokban ezt „Röntgenben” szokás mérni), amely az emberi szövetek által elnyelt sugárzás mennyiségét mutatja meg. 1 Sievert  (Sv) azonos 1000 millisieverttel (mSv), amelynek a további ezerszerese a mikrosievert (μSv) és még egyszer ezer a nanosievert (nSv). Tehát a nanosievert a legkisebb mérési egysége a Sievertnek. Az egyszerűség kedvéért a továbbiakban mikrosievertben adjuk meg a sugárzás értékeit.

Csernobili zóna felé közeledve a doziméter által mutatott háttérsugárzás 0,071 – 0,083 μSv/h értéket mutatott, ami igen alacsony értéknek számít. Kijevben ennél többet mértünk (0,101 μSv/h), és a Budapesten általános értékek is ennél magasabbak, 0,110 μSv/h körüliek. Pécsett a magyarországi átlagértéknél magasabb háttérsugárzás mérhető, ami óránként 0,120 – 0,156 μSv értéket jelent. Ezek a sugárzási értékek azonban nem magasak, hiszen összehasonlításként egy fogászati röntgenfelvételtől 5 μSv sugárdózist kapunk, egy mellkasröntgen során 100 mikrosievertet, egy CT felvétel pedig ennél nagyságrendekkel többet, 10 ezer μSv sugárzást.

A papírok és engedélyek hosszas átvizsgálása után a zónában voltunk, és elindultunk a zóna adminisztratív központja, Csernobil városa felé. A háttérsugárzás mértéke némileg emelkedett, és elérte a Budapesten tapasztalható, 0,100 μSv körüli értéket. Meglepődve tapasztaltuk, hogy a város felé új, jó minőségű utak vezetnek, sőt, még egy benzinkút is volt. A házak a városban vegyesek voltak: hol jól láthatóan lakottak, hol teljesen kihaltnak tűntek. Az erkélyeken a lakók ruhákat szárítottak, az utcákon pedig munkások dolgoztak. Hiányzott azonban a településekre jellemző nyüzsgés, és ami a legszembetűnőbb volt: hiányoztak a gyerekek.

Csernobil városában ma kizárólag az ott dolgozók laknak, körülbelül 3 ezer ember, akik a zónában szükséges munkákat látnak el: karbantartják a csatornákat, az utakat, az elektromos hálózatot. Állandó lakhelyük máshol van, ezért a családjuk nincs velük, és általában kéthetes rotációs rendszerben váltják egymást. Sokan dolgoztak látogatásunk idején a város központjában épülő emlékparkon, amely tulajdonképpen néhány szobrot jelent, és egy hosszú sétányt, amelynek mindkét oldalán emléktáblák jelzik mindazokat a településeket, amelyek kihaltak a csernobili katasztrófa következtében.

Csernobilból az út a kihalt szovjet város, Pripjaty felé vezet. Közben áthaladunk a 10 kilométeres zóna határán, majd pedig átesünk még egy harmadik ellenőrzésen is a város határához érve: az ellenőrzésekre szükség is van, hiszen magából Pripjatyből is a fosztogatók rendszeresen széthordják a tárgyakat, legtöbbször „szuvenírként”, emlékbe.

Pripjaty felé szintén sűrű erdők övezték az utat, és minden olyan békésnek és érintetlennek tűnt. A sugárzás szabad szemmel nem látható, így gyakran a valós veszély sem mérhető fel. A minket kísérő minisztériumi munkatárs szerint a csernobili zónát a közlekedési csomópontok menték teljesen megtisztították, így nem jelent veszélyt az emberek számára. Nyilván ez egy túlságosan optimista megközelítés, azonban a helyzet valóban sokkal jobb annál, amit olvasni lehet. Szétszórva a zóna területén vannak igen veszélyes helyek, amelyek koncentráltan jelentős sugárzást tartalmaznak. Így útközben Pripjaty felé egy fiatal fenyőerdőn kellett keresztülmennünk, amely a látszólagos nyugalom ellenére hirtelen megcsipogtatta a dozimétert: az óránként mért sugárzás mennyisége elérte a 18 μSv értéket. „Vörös erdőben” jártunk, amely a korábbi Vörös erdőnek csak az emléke volt. A csernobili katasztrófa idején a sugárzás egy igen jelentős része az erőmű közvetlen közelében lévő erdőre hullott, amely gyakorlatilag leolvasztotta a fák kérgét – innen eredt az erdő megnevezése. Az erdőben lévő rendkívül magas sugárzási értékek miatt a fenyőket gyökerestül kivágták, és új fákat ültettek. A sugárzás, bár sokkal kisebb mennyiségben, de mégis megmaradt az új fákban is.

A csernobili atomerőműtől csupán néhány kilométerre fekvő Pripjaty városa pont olyan volt, mint amilyennek a dokumentumfilmek leírták: ijesztő és halott. A városban lakó közel 54 ezer embert hirtelen evakuálták, és a kiköltözésnek átmeneti jellege volt: mindannyian hittek benne, hogy néhány héttel később visszatérhetnek. Ez azonban nem történhetett meg, a házak lakói soha nem költözhettek vissza otthonaikba.

A sokemeletes szocialista építésű házak között magasra nőtt, senki által nem szabályozott fák uralták a terepet. A központtól távolabbi házakban többé kevésbé konzervált állapotok, bútorok és a falakról lelógó tapéták, a közelebbiekben pedig a fosztogatók utáni pusztítás volt jellemző. A doziméter meglepően alacsony sugárzást mutatott: 0,218 – 0,358 μSv/h közötti értékeket mértünk általánosságban, persze ebben is akadtak különbségek: az épületekben a háttérsugárzás lecsökkent 0,120 μSv/h-ra, a sűrűn benőtt, füves-mohás részekben pedig felszökött 1,5 μSv / órára.

Utunk utolsó állomása maga a csernobili atomerőmű volt, amely eredetileg a „Vlagyimir Iljics Lenin Atomerőmű” nevet viselte, de a katasztrófa után a szovjet vezetés jobbnak látta nem használni a Szovjetunió államalapítójának nevét. Az atomerőmű különböző egységei betonfallal és szögesdróttal voltak elválasztva, és a minisztérium kísérője határozottan kérte, hogy csak magát a 4. blokkot fotózzuk, ahol a robbanás történt. A negyedik reaktor előtti, attól csupán néhány száz méterre található „kilátónál” szálltunk ki. A baleset után a sérült reaktort egy vasbetonszerkezettel vonták be (erről majd részletesebben szólunk egy másik cikkünkben), amelyet „szarkofágnak” neveznek. Az erőmű körüli terület egészen gondozott volt, sétányok és ültetett tuják tarkították az utcaképet. Azt azonban erősen ajánlották, hogy fűre ne lépjünk.

25 évvel a csernobili katasztrófa után a baleset központjában álltunk, csupán néhány száz méterrel a 4. reaktortól. A sugárzás ehhez képest viszonylag alacsony volt – 2,5 – 3,5 μSv/h közötti értéket mutatott, azonban egyre jobban közeledve a reaktor épületéhez fokozatosan tovább növekedett.

Cikksorozatunk a következő napokban folytatódni fog!

A következő részekben olvashatnak arról, hogy mi a különbség a fukusimai és a csernobili atombalesetek között, és mennyire nevezhetők biztonságosaknak a mai atomreaktorok. Milyen hatása volt a csernobili balesetnek az ukrán és belarusz gazdaságra és milyen változásokat eredményezett a két nagy baleset a nemzetközi atomenergetikában. Szó lesz továbbá részletesebben a Csernobil városában lévő vállalatokról és a csernobili zónába visszatelepült emberekről, a katasztrófa felszámolásán dolgozott likvidátorokról és mai helyzetükről, a Pripjaty helyett felépített új mintavárosról, Szlavuticsről, aminek kapcsán exkluzív interjút adott a Kitekintőnek a várost 21 éve vezető polgármester, és többet tudhatnak meg a csernobili 4. reaktort védő szarkofág helyzetéről, és a helyére építendő új védő-szarkofágról.

A Kitekintő Csernobili cikksorozatának a kiemelt támogatója a Paksi Atomerőmű Zrt.