Kisebbségi sorsok: 21. századi tudósítás egy dél-bánáti városból

A Somlyó-hegy ormán már a középkorban is erődítmény állt, az alatta elterülő városkát pedig, mivel a Somlyó-hegy lábánál, az Érd patak mentén terült el, Érdsomlyónak nevezték. Ma már kevesen ismerik Érdsomlyó nevét. Pedig a város ma is létezik. Igaz, a neve már több száz éve megváltozott, és az itt lakók nyelve is más lett. A szerb Vršac elnevezés magyarul annyit tesz, mint hegyes hely, város a hegy lábánál, város az orom alatt. Így hívják ma az egykori Érdsomlyót, amely a szerbiai Vajdaság tartomány délkeleti szegletében, a román határ közelében fekszik. Lakosainak többsége szerb, de élnek itt magyarok is, kisebbségi sorsukban osztozva a helyi román közösséggel. A magyarok Versecnek, a románok Vârşatnak nevezik a várost, átvéve és saját nyelvükbe ültetve a település szerb nevét.

Az egykori Érdsomlyó sorsát a török hódítás pecsételte meg. A török beütések ezen a vidéken már a 14. században sűrűsödtek, ami a lakosság életét igencsak megnehezítette. Az oszmán hadak északra nyomulásával párhuzamosan megindult a lakosság északi irányú migrációja is. A háborúk és a hadi eseményeket kísérő járványok menekülésre, bujdosásra kényszerítették a lakosságot, ami végül számos település elnéptelenedéséhez vezetett. A nemzetek és nyelvek közti határvonalak is erősen eltolódtak. A török foglalás hatására szorultak ki a szerbek Koszovóból (Rigómező), és az oszmán hódítás okozta a magyar népesség eltűnését a Szerémség, a Bácska és a Bánát jelentős területeiről is. A magyar-szerb nyelvhatár erősen északra tolódott. A város területét 1411-ben a szerb despoták kapták meg, ettől kezdve említik a források Podvrsah illetve Vršac néven. A névadás alapján joggal gyaníthatjuk, hogy a lakosság többsége már ebben az időben is szerb volt.

A 17. század második felében jelentős offenzíva indult a törökök kiszorítása érdekében. Buda 1686-os visszafoglalása után néhány éven belül a magyar várak és városok többsége szintén keresztény kézre került, és felszabadult a török megszállás alól. A 150 évig tartó török uralom után ismét létrejött az egységes Magyarország, nagyjából a török hódítás előtti határvonalakkal. Három vármegye; Torontál, Temes és Krassó-Szörény azonban továbbra is török kézen maradt.

A Bánságnak vagy Bánátnak nevezett terület végül 1716-ban került keresztény kézre. Az impériumváltást az 1718-ban megkötött pozsareváci béke szentesítette. Az osztrák császár azonban, tartva Rákóczi híveinek újbóli megerősödésétől, nem csatolta azt Magyarországhoz, hanem közvetlenül Bécs irányítása alá vonta. Bécs megtiltotta a magyarok beköltözését a Bánátba, és 1717-től kezdve jelentős számú birodalmi német családot telepített ide. A beköltöző németek többsége szőlőműveléssel foglalkozott. Tudásuk és szorgalmuk révén a környék borkultúrája látványos virágzásnak indult. A 18-19. századi Versec két részre tagolódott: Szerb-Versecre és Német-Versecre. A városnak kontinuus magyar lakossága gyakorlatilag nem volt, a település régi magyar neve ekkorra rég feledésbe merült. A 18-19. század folyamán beköltöző magyarok már a város szerb nevét vették át.

1861-ben a Bánságot Magyarországhoz csatolták. A terület lakosságának többsége a történelmi előzmények miatt németekből, szerbekből és románokból állt, sokan a magyar nyelvet egyáltalán nem beszélték. Eötvös József minisztersége idején (1867-1873) még a nemzetiségekkel szembeni türelem és az anyanyelven történő oktatás volt a fő irányelv, Eötvös halála után azonban a nemzetiségekkel szembeni tolerancia helyét egyre inkább a magyarosító törekvések vették át. Az Európa-szerte erősödő nemzeti mozgalmak Magyarországon is felerősödtek. A Budapestről irányított magyarosítási törekvésekkel országszerte igyekeztek háttérbe szorítani a kisebbségi nyelvek használatát.

A 19. század második felére már erős identitástudattal rendelkező nemzeti kisebbségek a magyar kormány kisebbségi politikáját nem tudták elfogadni. Annak az elemzése, hogy mindezek hogyan járultak hozzá az 1920-as trianoni békeszerződés megszületéséhez és Magyarország feldarabolásához – terjedelmi korlátok miatt – nem képezheti jelen írás tárgyát. Az ezt követő fordított helyzetről azonban meg kell jegyezni, hogy legalább annyira igazságtalan a magyar kisebbséggel, mint a korábbi magyar kisebbségpolitika volt a szerb vagy a román közösségekkel szemben.

A két világháború közötti Versec lakosságának 40-50%-a szerb, 35-40%-a német volt, míg a fennmaradó kb. 10-20%-ot nagyobbrészt magyarok, kisebb részt cigányok és más kisebb népcsoportok tették ki. A II. világháború után a város etnikai összetétele jelentősen megváltozott. A német közösséget jogfosztottá tették, majd 250-500 verseci német polgárt kivégeztek, a többieket pedig kitoloncolták Németországba. Házaikat Dél-Szerbiából érkezett telepes családoknak osztották ki. Ezzel a szerbek abszolút többségbe kerültek. A románság száma is jelenősen növekedett, a nagyarányú beköltözésnek és a románság magasabb gyermekvállalási kedvének köszönhetően.

A napjainkban mintegy 40-45 ezer lelket számláló Versecen körülbelül 2-3 ezer fős magyar, és nagyjából 3 ezer fős román közösség él. A magyarság túlnyomó része katolikus vallású. Az alacsony születésszám és a magyar-szerb illetve magyar-román vegyes házasságok miatt a magyarság lélekszáma gyors ütemben apad. A vegyes házasságokból született gyermekek egy részét ugyan katolikusnak keresztelik, de szüleik rendszerint csak a másik nyelvre tanítják meg őket. Ilyen gyermekek és felnőttek is járnak a katolikus templomba, és rájuk hivatkozva a katolikus pap nem tart magyar nyelvű misét. Az istentiszteletek kétnyelvűek: az egyébként magyar anyanyelvű plébános részben magyarul, részben horvátul celebrálja őket. Horvátok nagyon kevesen vannak, de a plébános azért használja a horvát katolikus liturgiát, mert a horvát nagyon hasonlít a szerbre, és azt így minden helybeli hívő érti. A tisztelendő atya a hittanórákat – hasonló okokból – szerb nyelven tartja a katolikus gyermekeknek. A katolikus egyház, amely sok helyen a magyarság erős védőbástyájaként működik, itt a magyarság asszimilációját, elszerbesedését segíti elő.

A verseci román ortodox egyháznál a kétnyelvű szent liturgia vagy a szerb nyelvű hittanóra gondolata fel sem merül. A román híveknek saját egyházukban lehetőségük van az anyanyelvüket használni, és ezáltal is ápolni a román kultúrát, összetartani a közösséget és ébren tartani a nemzeti öntudatot. Az iskolai oktatás terén hasonló a helyzet. A román gyerekeknek van lehetőségük román nyelven elvégezni az általános iskolai tanulmányaikat, sőt a gimnáziumot is Versecen. A magyar nyelvű oktatást ellenben 1992-ben megszüntették a városban, azóta a magyar gyerekek csak szerb osztályokban tanulhatnak. Magyar iskola legközelebb Torontálvásárhelyen (Debeljaca), Ürményházán (Jermenovci), Nagybecskereken (Zrenjanin) és Székelykevén (Skorenovac) működik.

Az írott sajtó és általában a média tekintetében szintén hasonló a helyzet. A Vršacka Kula című, szerb nyelvű újságban az 1990-es évekig egy oldal magyarul illetve egy oldal románul íródott. Az 1990-es években azonban cenzúrázni kezdték a kisebbségi oldalakat, sőt az is felmerült, hogy a magyar és a román nyelvű szöveget is cirill betűkkel jelentessék meg. A magyar szerkesztőség ezt nem vállalta, aminek az lett a következménye, hogy teljesen megszűnt a magyar nyelvű sajtó Versecen. A magyar tévécsatornák közül a Duna TV sokáig szerepelt a helyi kábeltévé kínálatában, de mára ezt kivették a lakosság által választható csomagokból.

A román határ közelsége miatt ellenben fogható szinte az összes román tévécsatorna. Emellett a románság helyi médiahálózata is kiterjedt. A TV Banatul és a Victoria TV nevű tévécsatornák mellett, amelyek részben illetve teljes egészében román nyelven sugároznak, minden újságosnál kapható az újvidéki kiadású Libertatea című román nyelvű lap is.

Esett már szó a vegyes házasságokról, melyekben jellemzően nem a magyar fél az erősebb, és az ilyen családokba született gyermekek nyelvileg és érzelmileg is szerbek illetve románok lesznek. Ez nyilvánvalóan összefügg a nemzeti öntudattal és a büszkeséggel, a közösségek összetartó erejével, de az anyanyelven történő oktatással illetve a kisebbségi csoportok és a nemzeti egyházak közti kapcsolattal is. A jelenség vizsgálata minden esetre megérdemelne egy részletesebb elemzést. 

Érdekes aspektusa a kisebbségek közti viszonynak a szerb többséggel szembeni összetartás is, amelyet a közös kisebbségi sors tudata erősít. Szép példája ennek a Versec nyugati szomszédságában fekvő Temesvajkóc (Vlajkovac) esete, ahol a magyarok kisebbségben élnek a román többség mellett. Itt sokáig csak román ortodox templom volt, de a románok megengedték, hogy a magyar katolikus miséket is az ortodox templomban tartsák. Más vélemények szerint a románok vetélytársnak tekintik a magyarokat, és a kisebbségek rivalizálnak egymással. Mindkét kisebbség büszke a kulturális egyesületére, tánccsoportjára, amelyek identitásuk fő szimbólumait jelentik.

Mindent összevetve elmondható, hogy a kisebbségi csoportok és a szerb közösség jó kapcsolatot tart egymással Versecen, tiszteletben tartják és respektálják egymás értékeit, de igyekeznek ápolni a saját kultúrájukat. Emellett léteznek előítéletek is egymással szemben. Még ma is tapasztalható a szerbek ellenérzése a magyarsággal és a németséggel szemben, aminek a gyökerei a két világháborúig nyúlnak vissza. Ezzel együtt a magyarokat szorgalmas népnek tartják, a románokat tolvajoknak, a németeket pedig gazdagnak, de önteltnek. Ezek régi sztereotípiák, amelyek ma már a fiatalság körében már nem annyira ismertek. A szerbek részéről a románok irányába egyfajta lenézés figyelhető meg, mégis közelebb állnak egymáshoz a közös vallásuk miatt. A németekre sokan még ma is haragszanak a II. világháború okán, a magyarokra pedig a 19. század végi erőszakos „magyarizáció” miatt. A ma is élő sztereotípia, hogy a magyarok nacionalisták, ide vezethető vissza.

A történeti felvezetés és az interetnikus kapcsolatok elemzése automatikusan eszünkbe juttatják Reményik Sándor sorait: „Ne hagyjátok a templomot, a templomot, s az iskolát!”. Úgy vélem, a nemzeti és a közösségi öntudat megőrzésének fő pillérei a templom és az iskola, vagyis az anyanyelv használata az oktatásban és a vallási közösségekben. Ezeknek hiánya vagy hibás működése ellenben a kisebbségi közösség eltűnésének, gyors beolvadásának indikátora lehet.

A kicsit talán hosszúra nyúlt történelmi felvezetést azért tartottam szükségesnek, hogy érzékeltessem, hogyan hatottak egymásra a különböző kultúrák, és hogyan gazdagították, s tették sokszínűvé a helyi közösséget. A történelem viharainak köszönhető az is, hogy napjainkban több – részben rokon, de sokban eltérő hagyományokkal rendelkező – közösség él az egykor Somlyónak nevezett hegy lábánál. A fejekben kell eldőlni annak, melyik úton halad tovább egy-egy kisebbségi közösség. A felelősség nem kicsi: a biztonsággal kecsegtető beolvadást, a többséghez való feltétlen idomulást, avagy a hagyományok ápolását és továbbvitelét, az értékmentést és a közösségi tudat megtartását tűzzük-e ki arra a bizonyos képzeletbeli zászlóra.

A szerző etnográfus és kisebbségkutató.