Végig tudott a katinyi mészárlásról az amerikai vezetés

Katiny azon kevés nemzeti tragédiák közé tartozik, amely világszerte ismert. Az 1940 környékén meggyilkolt lengyel állampolgárok – zömében lengyel katonatisztek – tömeggyilkosságáról az NKVD által, vaskos könyvek jelentek meg, készültek róla filmek, és a szovjet terror egyik szimbolikus megnyilvánulásaként tartják számon a világtörténelemben. Nehéz újat mondani ebben a tragikus történetben, szeptember 11-én azonban mégis meglepő információk derültek ki az amerikai – ezidáig titkosított – archívumokból. Kiderült, hogy az amerikai vezetés mindvégig tudta az igazságot, mégis eltitkolták.

A Katinyi tragédia részletei sokáig tisztázatlanok voltak. Az azóta nyílvánossá vált archívumok szerinti 21 857 lengyel hadifogoly meggyilkolását a Szovjetunióban a náci Németországra kenték, a Lengyelországot a II. világháborúban megszálló németek pedig (joggal) az oroszokra, de csak Mihail Gorbacsov 1990-es beismerésével lett nyilvános Sztálin titka.

A hivatalos beismerés Wojciech Jaruzelski akkori lengyel államfő moszkvai látogatásakor történt 1990. április 13-án, amikor megjelent TASSZ közleménye, Gorbacsov pedig átadta az NKVD listáit lengyel kollégájának.

Egészen 1990-ig a világban (annak ellénre, hogy sokak számára nyílt titok volt a szovjetek bűnössége) a hivatalos szovjet álláspont érvényesült, amely a németekre hárította a lengyel hadifoglyok meggyilkolását. Ennek tagadása olyan mértékű bűn volt, mint a holokauszt tagadás, a Szovjetunióban pedig a rendszer elleni egyik legsúlyosabb megnyilvánulásként kezelték.

A napokban titkosítás alól kivont amerikai iratok azonban új fénybe helyezik a katinyi tragédiát: a dokumentumok szerint az amerikai vezetés 1943 óta biztosra tudta, hogy Katinyban az NKVD rendezett vérfürdőt, stratégiai okokból azonban nem hozták nyilvánosságra. Az amerikai hivatalos álláspont egészen 1990-ig elfogadta a szovjet verziót azzal, hogy annak az ellenkezője nem bizonyítható biztosra.

Az amerikai hírszerzési adatok három fontos forrásra épültek: 

Az amerikai vezetés másik forrását két amerikai tiszt jelentette. 1943-ban, amikor a tömegsírt felfedezték a németek, a szemtanúk között volt két amerikai hadifogoly: John H. Van Vliet hadnagy és Donald B. Stewart kapitány, akikkel Pentagon speciális hírszerzési alakulata, a MIS-X kapcsolatba tudott lépni nem sokkal a német bejelentés után. A két tisztnek sikerült egy kódolt üzenetet eljuttatni a hírszerzés számára, amelyben alátámasztották a német verziót. Mint ahogyan később kitértek rá, a meggyilkolt lengyeleknél lévő iratok közül egyetlen egy sem volt 1940 tavaszánál későbbi, a holttestek állapota pedig arra engedett következtetni, hogy a gyilkosság több évvel azelőtt történhetett.

Van Vliet 1945-ben egy részletesebb jelentésben is összefoglalta gondolatait, amit Clayton Bissell dandrtábornoknak juttatott el. Azonban egyik jelentést sem publikálták – Clayton azzal indokolta a titkosítást, hogy az jelentősen súlyosbítaná a Szovjetunióval való kapcsolatot, miközben egy ellenséges ország, a náci Németország oldalát vennék fel Katyn kérdésében. 

Annál érdekesebb a harmadik forrás: a nyilvánosságra hozott iratok szerint már 1943-ban Winston Churchill brit miniszterelnök Roosevelthez juttatott el egy üzenetet, amely egy brit nyomozáson alapult Katinnyal kapcsolatban. A dokumentumot egy bizonyos Owen O’Malley brit követ készített el, amelyből szintén Szovjetunió bűnössége derült ki.

Ez utóbbi brit forrás azért is különösen érdekes az ügyben, mert a titkosítás alól kivont dokumentumok alapján Nagy-Britannia is rendelkezett elegendő információval Katinyről, azonban az Egyesült Államokhoz hasonlóan jobbnak látta nem beszélni róla.

A Katinyi ügy következő fordulata 1951-ben történt, amikor USA-ban – a kommunisták elleni belső harc tetőfokán – egy speciális bizottságot hoztak létre a Katinyban történtek kiderítéséért (ekkor már Harry Truman alatt). A bizottság terjedelmes anyagot gyűjtött – többek között felhasználva Donald B. Stewart jelentését is – és arra a következtetésre jutott, hogy a lengyel hadifoglyokat valóban az NKVD emberei ölték meg.

A nyomozás lezárulása után a bizottság arról döntött, hogy az ENSZ elé viszi az ügyet a Nemzetközi Törvényszék összehívásának céljából, azonban az amerikai vezetés megakadályozta ezt és leállította a bizottság ténykedését. Valószínűleg az amerikai vezetés nem akarta súlyosbítani a hidegháborús helyzetet, ezért hivatalosan továbbra sem ismerték el a Szovjetunió bűnrészességét a rendelkezésre álló adatok ellenére sem, azonban a most nyilvánosságra jutott iratok etikailag nem igazolják a döntés helyességét.