Az egyre gyorsabban öregedő társadalom problémája Latin-Amerikát is elérte, mivel a nyugdíjasok száma meghaladja az őket támogató munkaképes emberekét, a pénzügyi válság „szellemisége” pedig ezáltal tovább nő. Ráadásul még akkor is, ha az országok vezetőinek új nemzedéke igyekszik megtámogatni a társadalmi szerződés remegő pillérét, a nyugdíjreformok ellen irányuló lázadás egységesnek tűnik.
Csak hogy néhány példát említsünk:
- A chileiek egy emberként özönlöttek az utcára az idei választást megelőzően, hogy visszaszorítsák az egykori diktátor, Augusto Pinochet által megfogalmazott szabadpiaci ösztönző reformokat.
- Decemberben argentinok ezrei tüntettek Buenos Airesben az argentin kormány intézkedései ellen, amely ennek ellenére is keresztülvitte az ország nyugdíjrendszerének sokat vitatott reformját.
- Brazíliában sem jobb a helyzet, ahol politikai felkelés folyik Michel Temer brazil elnök és adminisztrációja ellen, amely az állami nyugdíjrendszer kiadásainak korlátozására és átalakítására irányuló alkotmányos módosítások végrehajtására készül.
Alig két generációval ezelőtt még úgy tűnt, hogy a nagymama gondozása nem okoz nagy fejfájást a családtagoknak. A születések számának csökkenése, a jobban tápláltság és a javuló közegészségügy azonban jelentősen emelte a latin-amerikai emberek élettartamát. Az 1950-es évek eleje óta a régió átlagos élettartama mind a férfiak, mind a nők körében negyed évszázaddal nőtt, 51 évről 76 éves korra.
2036-ra a Közép- és Dél-Amerikában, valamint a Karib-térségben élő 60 évesek, illetve az annál idősebbek száma meg fogja haladni a 15 évesekét és annál fiatalabbakét. A század közepére az idősek a latin-amerikai népesség 26 százalékát teszik majd ki, ami megfelel a mostani, fejlett országokban mért aránynak. A lakosság leggyorsabban növekvő szegmense pedig? A 80 év felettiek.
Ezek a számok a közegészségügy és az urbanizáció csodáit igazolják ugyan, de potenciális költségvetési és gazdasági fenyegetést is jelentenek, hiszen a regionális kormányok egyre azon versenyeznek, hogy gazdagabbá tegyék a társadalmakat.
A fiskális összeomlás elkerülése érdekében Chile 1981-ben privatizálta a nyugdíjakat. Tizenhárom nemzet követte az országot a következő három évtizedben. Ez azt jelenti, hogy a munkavállalók saját maguknak fizetik a nyugdíjjárulékot. Chile és a „tanítványai” azonban felfedezték, hogy az egészséges verseny helyett a Pinochet-inspirálta, piacorientált rendszerek nyugdíj-monopolokat termeltek ki, amelyek meredek díjakat fizettettek be az emberekkel, valamint számos nyugdíjast „elfelejtettek” biztosítani.
Ezért 2008-tól 14 térségbeli nemzet „ellenreformba” kezdett: 14 latin-amerikai és karibi ország szorította vissza a magánszektor biztosítási programjait és mélyítette el a kormány bevonását. Mindkét oldalnak megvannak a maga érvei, csakhogy az elhibázott kivitelezés, az önfejű politikusok és a túlzott elvárások kiölték a jó szándékot a fáradt nemzetekből, ezért rendre válságokkal kellett szembesülniük.
Ráadásul mind a magánszektorban, mind a kormányzati rendszerekben a nyugdíjasok kifizetése jellemzően nagyobb volt, mint a befizetett járulékok. A születések számának csökkenése, valamint az élettartam növekedése csapdának bizonyult. A „dráma” súlyosbodott a gazdasági válság alatt, amikor az elbocsátott munkások besodródtak az informális gazdaságba, ahol a foglalkoztatás és a bérek bizonytalanok voltak, a nyugdíjrendszerhez való hozzájárulások pedig szabálytalanok.
A nyugdíjasok egy csoportja kenyeret és vizet kóstol a kongresszus székhelyén, Buenos Airesben, Argentínában, 2017. december 20-án, nem sokkal a nyugdíjreform jóváhagyása után. (EPA / David Fernández)
Nézzük például Brazíliát, ahol – a pénzügyminisztérium egy jelentése szerint – a nyugdíjbiztosítás, az öregségi ellátás és az egyéb ilyenfajta jogosultságok a bruttó hazai termék 10 százalékát teszi ki. Ez közel ugyanannyi, mint az egészségügyre és az oktatásra együttesen fordított közkiadás. Csak az éves hiány – a nyugdíjazási hozzájárulások és a haszon közötti különbség – a nemzeti vagyon 3,7 százalékát teszi ki. Hasonló hiány figyelhető meg Kolumbiában (3,5 százalék), Mexikóban (2,1 százalék), El Salvadorban (2 százalék) és Peruban (1,7 százalék).
Sokkal rosszabb, hogy a régió nyugdíjrendszerei mérhetetlenül korruptak, azaz hatalmas pénzeket felhalmozva aránytalanul előnyben részesítik a leginkább kiváltságos csoportokat. Brazília erre is jó példa: a nyugdíjasok leggazdagabb 20 százaléka zsebeli be a teljes nyugdíjösszeg 53 százalékát. Ez azt jelenti, hogy ezek az emberek a társadalom alsó ötödének kifizetett járulék tízszeresét kapják.
A jelenlegi nyugdíjrendszer nagy nyertesei a magasabb jövedelmű, jobban képzett munkavállalók, különösen a férfiak, akik nagyobb valószínűséggel tartós, szerződéses munkát vállalnak, és elég hosszú ideig dolgoznak ahhoz, hogy tisztességes nyugdíjazásban legyen részük.
A közszférában dolgozók pedig különálló kasztot képeznek. Brazília 980 ezer szövetségi nyugdíjasának díjazása a következőképpen történik: nemcsak hogy korán mehetnek nyugdíjba, de ráadásul ugyanannyiba kerülnek az adófizetőknek, mint 32 millió magánszektorbeli nyugdíjas. „Brazíliában csak a szegények dolgoznak 65 éves korukig” – fogalmazott ennek kapcsán Paulo Tafner, a Sao Paulo-i Egyetem egyik közgazdásza.
Ugyanez a helyzet az egész féltekén, ahol a közép- és a magas jövedelműek viszik haza a nyugdíjak oroszlánrészét. Az egyenlőtlenség a munkahelyeken kezdődik, ahol több millió latin-amerikai szakember megfelelő munkaszerződés nélkül kezd dolgozni, jobb fizetés reményében.
A szerződések nélkül azonban az emberek nem tudják bizonyítani, hogy ledolgozták a nyugdíjjogosultsághoz szükséges, minimális évet. Így például a perui munkavállalók közel kétharmada valószínűleg egyáltalán nem jogosult nyugdíjra. Ugyanez igaz a kolumbiaiak háromnegyedére és a mexikóiak legalább kétharmadára.
Forrás: Bloomberg