Az elmúlt közel egy évtizedből nehéz lenne hangos politikai sikerekre visszaemlékezni a Visegrádi Együttműködés kapcsán, mostanában azonban talán-talán megindult egy folyamat, ami működése során először valós értelemmel töltheti meg a kooperációt. Megmarad hangzatos kijelentésekkel dobálózó diplomáciai pénznyelőnek a V4 kezdeményezés, vagy sikerül legalább részben túllépni a nacionalista retorikán és észrevesszük, hogy senki másnak nem érdeke hazánkat támogatni az EU politikai színpadán?
A 2004-es EU-csatlakozással a visegrádi országok együttműködése addigi értelmét is elvesztette, a Nyugat-Európával való kapcsolatok háttérbe szorították a regionális partnerséget. Hét-nyolc év és egy mély válság kellett ahhoz, hogy észrevegyük, éppen az integráció az, ami végre valós értelmet és jelentőséget adhat a négyeknek. Tetszik vagy sem, a négy közép-európai ország szavazati súlya a Tanácsban megegyezik a sokat kritizált német-francia tandem súlyával. Naná, hogy nem tetszik nekik az informális egyeztetés gyakorlata. Amit, egyébként ők is régóta űznek.
Talán valami ilyesmiről szól a modern diplomácia ma Európában, ezt pedig az EU-ban is mindenki fel- és elismeri. Nem véletlenül csatlakozott Herman Van Rompuy egy brüsszeli V4 megbeszéléshez, és nem véletlenül volt jelen Angela Merkel és Francois Hollande sem az egyik idei csúcstalálkozón. Persze nem önzetlen támogatásból és az országok iránti határtalan szimpátiából érkeztek, egyszerűen szeretik tudni, mi zajlik a színfalak mögött. Ettől függetlenül ez hatalmas lehetőség a módszeresen leépített szövetségesi kapcsolatok újjáélesztésére és az érdekérvényesítésre, feltéve persze, hogy nem szeretnénk továbbra is a meg nem értett szabadságharcos szerepében tetszelegni.
A lengyelek egészen beletanultak a diplomáciának ebbe a formájába, valószínűleg az európai porondon nem is fogják olyan élesen bírálni a magyar módszerhez rendkívül hasonló elképzeléseiket, mint történt az hazánk esetében. Sőt, Donald Tuskról még mint Barroso utódjáról is suttognak a belga fővárosban. Persze lehet „saját utat” folytatni és harcolni az elnyomás ellen, lehet Brüsszelt Moszkvához hasonlítani, de ha széllel szemben evezünk, és egyedüliként állunk nyakig vizesen az Európai Parlament előtt, ne csodálkozzunk, ha nem vesznek komolyan. Tavalyi megválasztása óta még Robert Fico is felismerni látszik ezt, és az utóbbi időben már jóval kevesebbet hallani diplomáciai ballépéseiről, mint első országlása alatt.
Természetesen mindenhol hatalmas kormányzati sikerként mutatták fel a 2014-2020-as uniós költségvetés számait, de ez a részsiker is sokkal inkább a közös érdek felismerésének eredménye. A V4-ek egyik első valóban sikeres lobbizása a Kohézió Barátai nevű csoportosulás megszervezése volt, ami valós szerepet játszott a kompromisszum elérésében, de ezen felül is egyre gyakoribb az egyeztetés és az együtt szavazás az országok között.
Bár Lengyelországon keresztül a weimari háromszöghöz is közeledhet az egész régió, legalább annyira a nagyok ellensúlyozásáról szól ez a kezdeményezés mostanában. Németország és Oroszország nem csinált lelkiismereti kérdést az Északi Áramlat megépítéséből, és ne legyen kétségünk afelől, hogy a későbbiekben sem jelent problémát, ha át kell nyúlni a közép-európai országok feje felett közös érdekeik érvényesítése érdekében. Ha viszont valóban létrejön a visegrádi szabad energiapiac, és elkészül a Swinoujscie-ben épülő és a Krk-szigeten régóta tervezett LNG terminálokat összekötő észak-déli gázfolyosó, nehezebb lesz ignorálni a visegrádi érdekeket, és még a Gazprom is változtat majd nem éppen rugalmasságáról híres árképzési politikáján, mint ahogy ez a folyamat apró lépésekben már meg is kezdődött. Persze a terv kivitelezése nem lesz egyszerű, hiszen a hazai piac kvázi monopóliumának akolmelegét élvező nemzeti energetikai vállalatok általában nem rajonganak a versenyért, a fogyasztóknak viszont annál jobbat tesz a helyzet. Az igazi, piaci viszonyokon alapuló rezsicsökkentést ettől lehetne várni, persze a politikai logikán alapuló döntéshozatalnak nem erőssége a várakozás. Főleg nem fülkeforradalmak idején.
Az elmúlt egy-két évben tehát éppen azok a folyamatok kezdtek újra értelmet adni a Visegrádi Együttműködésnek, amik 2004 környékén teljesen kiüresítették azt. A legutóbbi cseh, majd lengyel elnökség egészen bíztató jeleket mutatott, az erőfeszítésekre pedig szükség is van, hiszen olyan országokról beszélünk, akik az elmúlt kilencven évben nem tudták helyreállítani a történelem által szétzilált gazdasági kapcsolataikat, ráadásul a jelek szerint a fiatalok egyre kevésbé értik egymás gondolkodásmódját, ismerik egymás kultúrját. Ez persze nem a közép-eurpai kerékpárversenyek szervezésétől fog megváltozni, de legalább a szándék már megvan. Az, hogy néhány sarkalatos kérdésben egyértelműen közös a négy ország érdeke, segítheti azt, hogy a nehezebb témákban is előrelépés szülessen, ezt a kínálkozó lehetőséget pedig bűn nem kihasználni. A magyar elnökség prioritásai között például papíron szerepel a kis-és középvállakozások együttműködésének támogatása, ami nélkül nem létezik egészséges gazdasági kapcsolat egy régió országai között, és ami ezidáig teljesen kimaradt az együttműködés napirendjéből.
Legutóbb éppen a magyar és a szlovák kormány feszült viszonya volt az, ami kis híján végleg megakasztotta az együttműködés nagynehezen beindulni látszó szekerét. A magyar kormánynak most esélye van arra, hogy megmutassa, érti a 21. századi európai játékszabályokat, és észrevegye, hogy a sikeres érdekérvényesítés útja nem a szabadságharc. Ahhoz, hogy a közép-európai régió bármikor önálló politikai tényezővé válhasson, vagy egyáltalán normális együttélés alakuljon ki a régió államai között, elengedhetetlen a másik nézőpontjába való belehelyezkedés. Ezen a téren pedig mind a négy ország kormányának van még mit tanulnia.