Egyre többször vetődik fel a kérdés, hogy a menekültek jelentős része Európa mellett/helyett miért nem a régió államaiban, és főleg miért nem a gazdag Öböl-menti arab országokban keres menedéket. A negatív hozzáállások helyett érdemes közelebbről megvizsgálni a kérdést.
A médiában az Öböl-menti arab államokkal kapcsolatban megjelenő hírek azokat jórészt negatív, illetve elutasító színben tüntetik fel a menekültekhez való hozzáállása miatt, annak ellenére, hogy a gazdag monarchiáknak megvan a lehetőségük, hogy megbirkózzanak a régió konfliktusaiból adódó problémával.
Ugyanakkor érdemes a kérdést egy jóval tágabb kontextusban értelmezni, ahogy ezt a nemzetközileg elismert újságíró, Abdulrahman al-Rashed az al-Arabiya hasábjain tette.
Először is, érdemes látni, hogy túlnyomórészt az Öböl-menti arab államok támogatják Libanont és Jordániát annak érdekében, hogy képesek legyenek kezelni a beáramló menekültek millióit. Emellett pedig az Öböl-monarchiák a körülbelül hárommilliónyi szíriai és jemeni menekült legfőbb donorai szerte a régióban.
Al-Rashed hangsúlyozza, hogy miután egyének és a különböző segélyszervezetek csökkentették a menekültek ellátását, illetve különböző módú támogatását célzó tevékenységüket amiatt, hogy ezek adott esetben az Iszlám Állam kezében köthetnek ki, arányait tekintve még inkább felértékelődtek a Perzsa-öböl államaiból érkező adományok.
A másik fontos tényező továbbá, hogy az arab tavasz kitörése óta ezek az államok a lakóhelyüket elhagyni kényszerülők jelentős többségét fogadták be, illetve biztosítottak számukra munkavállalási lehetőséget, kedvezményeket. A szaúdi vezetés például számos egyént mentesített vízumának, valamint munkavállalási engedélyének megújítása alól. Jelenleg mintegy ötszázezer szír él Szaúd-Arábiában, ezzel a harmadik legnagyobb közösséget alkotva az egyiptomiak és a jemeniek után.
A jemeni, Szaúd-Arábiában tartózkodó állampolgárok száma, a huszik előrenyomulása, és a konfliktus polgárháborúvá eszkalálódása óta egy millióra nőtt, és az illegális bevándorlóknak is biztosították a lehetőséget, hogy az országban maradhassanak és dolgozhassanak.
Európában közel sincs annyi menekült, mint Jordániában, Libanonban, Törökországban vagy éppen az Öböl-menti monarchiákban.
Egy harmadik megközelítési lehetőség pedig a demográfiai viszonyok figyelembevétele az egyes országokban. Az Egyesült Arab Emírségekben és Katarban a lakosság nyolcvan százaléka külföldi, ez a szám Kuvaitban körülbelül ötven százalék, Szaúd-Arábiában negyven, míg Bahreinben mintegy harminc.
Európában ilyen adatokkal nem találkozunk. Nagy-Britanniában ugyanez az arány nyolc százalék, ahogy Németországban és Görögországban is.
Ugyanakkor az kétségtelen, hogy a gazdag arab monarchiák képesek lennének további segítséget is nyújtani, illetve, hogy a fenti érvek ellenére sem releváns arról beszélni, hogy mostantól Európa, illetve a „Nyugat” felelőssége a menekültválság kezelése. Még, ha sokan úgy is érvelnek, hogy a jelenlegi krízist a „Nyugat” közel-keleti jelenléte okozta, kezdve az első világháborút követő „határmegrajzolástól” a líbiai intervencióig, akkor sem állja meg a helyét ez a követelés. Hiszen ne felejtsük el, a régió államai számára sok esetben igencsak hasznos és kifizetődő volt a nyugati államok tevékenysége a térségben, és jelenleg is érdekükben áll a probléma mielőbbi megoldása, elég csak Jemenre gondolnunk.
Arról nem is beszélve, hogy a menekültek között fellelhető egy-egy terrorista „elem” (ne legyenek kétségeink, a szélsőséges szervezetek számára ez a válság komoly potenciált jelent ebben az értelemben, amelyet ki is használnak), nem csak Európát fenyegeti, hanem az Öböl-menti monarchiákat is. Továbbá, a menekültek kirekesztése, helyzetük még jelentősebb romlása adott esetben hozzájárulhat radikalizálódásukhoz is, amely a legkevésbé sem érdeke egyetlen politikai vezetőnek sem.