Bár a Juncker-Bizottság megalakulásakor a kilátásba helyezett prioritások egyike épp a ’Demokratikus változás Uniójának’ létrehozása volt, a legújabb felmérések mind a demokratikus fordulat elmaradását említik. Az emberarcú integráció igénye nem újkeletű, azonban a Közösség előtt álló problémahalmaz mindinkább rávilágít a polgárok politikai mobilizációjának szükségességére.
Az Európai Uniót jellemző demokratikus deficit, egyszerűen fogalmazva Brüsszel és az állampolgárok távolsága, évek óta a kritikusok egyik legkedveltebb érve az európai egységfolyamattal szemben. A probléma meghatározása már az integráció korai szakaszában megszületett, és eleinte egyértelműen az Európai Parlament erejének növekedésével fonódott össze. A képlet rendkívül egyszerűnek tűnt, hiszen a szuverenitástranszfer egyre nagyobb mértéke maga után vonta az igényt, hogy a közösségi parlament nemzeti társaihoz hasonló jogkörökkel rendelkezzen. Ennek következtében az 1979 óta a polgárok által közvetlenül választott testület a hatásköri arányok kiegyenlítésével mára társjogalkotó az Európai Unió Tanácsa mellett.
A tavaly november elsején hivatalba lépett Juncker-Bizottság sem mulasztotta el a közvetlen legitimáció érdekében történt szerkezeti változásokra felhívni a figyelmet, hiszen a 2014 májusában az EU állampolgárai már nem csak az Európai Parlament összetételéről döntöttek, hanem (közvetetten) az Európai Bizottság következő elnökének személyéről is. A kritikusok szerint ez hiába célozta a demokratikus kontroll növelését, sem az intézményi egyensúlyt, sem a demokratikus deficit problémáját nem orvosolta az európai állampolgárok szerepének ennyire csonka megerősítése.
Érzékelve, hogy a kritikák nem alaptalanok, a Juncker-Bizottság konkrét célokkal próbálta új alapokra helyezni a Parlamenttel fennálló viszonyát, s az így megszületett reformcsomag többek között a bürokratikus akadályok felszámolására, vagy az uniós intézményekben dolgozó nők számának növelésére fektetett hangsúlyt. Az Európai Bizottság elnöke, Jean-Claude Juncker a demokratikus és polgárközeli Európa igényére reflektálva elmondta, hogy „Nem foglalkozhatunk az Európában felmerülő problémák mindegyikével uniós szinten. A nagy dolgokra kell odafigyelnünk”. Az Európai Unió egészen komplex, többszintű kormányzati rendszerét elnézve ez a kijelentés helytálló, ugyanakkor a legújabb felmérések kivétel nélkül az állampolgárok és Brüsszel közti hatalmas szakadékra hívják fel a figyelmet.
A Carnegie Europe európai think tank február elején tette közzé kutatását, mely átfogóan vizsgálja az EU demokratikus jellegének problémáját, és meglehetősen rossz képet fest a polgárközeli Európa jövőjéről. Az ’Ahol az EU csalódást okoz’ fejezet a strukturális reformokkal szemben uniós részről az érzelmi intelligencia hiányára hívja fel a figyelmet. Az elsőre meglepő koncepció lényege, hogy a távoli, elitista intézmények erősítése helyett közvetlenül az állampolgárok szerepvállalását kéne támogatni, mégpedig az információs technológia eszközeivel. A kutatás szerint itt szükség lenne a parlamenti képviselők minél aktívabb részvételére, példaként említve Marietje Schaake holland képviselőasszonyt, aki a közösségi oldalakon rendszeresen kikéri követői véleményét az aktuálpolitikai kérdésekről, majd azt a jelentéseiben is rögzíti.
Az egészen hosszú dokumentum tehát abból indul ki, hogy a demokrácia azon formáját kell erősíteni, amit az uniós polgárok a mindennapjaikban is érzékelnek és alkalmaznak. Ez a képviseleti demokrácia helyett a részvételi demokrácia igényét teremti meg, hogy a politikai döntések minél szélesebb társadalmi bázis bevonásával történjenek, ehhez pedig nem feltétlenül csak a régóta alkalmazott mobilizációs eszközöket kell igénybe venni. Itt kiemelendő az európai polgári kezdeményezés szerepe, melyet a Lisszaboni Szerződés rögzít, mint a részvételi demokrácia uniós polgárok előtt álló lehetőségét. A kutatás szerint bár becsülendő, hogy a Közösség elsődleges joganyagában szerepel a polgárok jogalkotási folyamatba való bevonása, annak gyakorlati megvalósulása elmarad a várakozásoktól. Példaként lehet említeni a „A víz és szennyvízhálózat emberi jog!” kezdeményezést, melyet a nagy polgári támogatottság ellenére a Bizottság csak félvállról kezelt.
Az európai állampolgári kezdeményezés a fentiek tükrében ugyancsak félkész megoldásnak tűnik, ráadásul az azonnali visszacsatolás logikájának sem felel meg. Az, hogy az Európai Unió lakosainak több mint hatvan százaléka úgy gondolja, hogy az ő érdekeit nem képviseli a szervezet, a szupranacionális hatáskörök növekvő száma mellett nem tartható adat. Ráadásul az unióellenes politikai pártok térnyerése és növekvő száma is a minél előbbi lépések megtételét indokolná. Ennek ellenére a kutatások többsége, így a Carniege Europe bemutatott dokumentuma sem kínál teljes megoldást, sőt, mondhatni több sebből vérzik.
A sokat hangoztatott kritika, mely szerint az uniós döntések legitimitásának alacsony a foka, egészen biztosan nem oldható meg kizárólag az ‘érzelmi intelligencia’ növelésével. A strukturális változásokat pedig nem csak az EU többszintű kormányzati rendszerének fejlődési kényszere indokolja, hanem a polgárközeli Európa igénye is. Ez persze nem csak az Európai Parlament hatalmi jogosítványainak megerősítésében rejlik, hanem az átláthatóság, megfelelő információközlés és aktív civil szféra biztosításában is. A demokratikus deficit jelenségét tehát nem szabad egyoldalúan értelmezni, és minden hibát a számlájára írni, az ‘utolsó esély’ Bizottsága pedig több-kevesebb sikerrel, de ezen fáradozik.