Továbbra is a konszenzus elvében bíznak Londonban, de Cameron kész szavazáson is megütközni a Juncker-kérdésben. A brit konzervatívok EP házelnök-jelöltje eközben arról beszélt, hogy esetleges megválasztása az EP élére kompenzáció lehetne Juncker megválasztása esetén.
David Cameron és európai ügyi minisztere, David Lidington szerdán ismét megerősítették a brit ellenkezést az európai parlamenti vezetőjelöltek automatikus bizottsági elnökjelölésével szemben.
Cameron arról beszélt az Alsóházban, hogy „más európai vezetők is kétségüket fejezték ki” Jean-Claude Juncker és általában a „csúcsjelölt-rendszer” kapcsán. Lidington pedig a brüsszeli EUobservernek nyilatkozva fejtette ki, hogy „sem a kormányok vezetői, sem bármiféle kormányközi konferencia” nem fogadott el olyan rendszert, amelyben a Bizottság elnökének csak 2-3 jelölt közül választhatnak, akiket egy, az EP-ben aktív „maroknyi titkos szövetség” mesterkedése segít ebbe a helyzetbe.
Egy ilyen megoldás intézményesülése a brit miniszter szerint „destabilizálhatja az Európai Unión belüli intézményi egyensúlyt”. Lidington már csak ezért is kizárt bármi olyan kompromisszumot, amiben London „Junckerért cserébe” valami fajsúlyosabb bizottsági posztot kaphatna, vagy legalábbis garanciákat arra, hogy az új ciklusban „brit barátibb” prioritások mentén formálódhat a következő évek uniós politikája.
A politikus szerint a csúcsjelölt-rendszer önmagában is rossz, de ráadásul Juncker személye a helyzetet még inkább elfogadhatatlanná teheti. „Nem hisszük, hogy Juncker a megfelelő ember a Bizottság élére” – szögezte le, hangsúlyozva egyúttal, hogy mindez Cameron számára elvi kérdés, „ami mellett mindvégig ki fog tartani”.
Lidington szavaiból kitűnt, hogy Londonban még mindig reménykednek abban, hogy sikerülhet megőrizni a bizottsági elnökválasztásnál az Európai Tanácson belüli konszenzus elvét, (jóllehet, jogilag a Lisszaboni Szerződés immár lehetővé teszi a többségi szavazást is). „Reméljük, hogy nem lesz szavazás, hanem konszenzus dönt majd személyről is, programról is” – mutatott rá, úgy vélvén, hogy szerinte „ez a helyes európai eljárás”. „Még sohasem volt arra példa, hogy bármilyen európai vezető funkcióról másként, mint konszenzussal született volna döntés” – tette hozzá.
A brit európai ügyi miniszter ugyanakkor azt is értésre adta, hogy Juncker megválasztásának megakadályozása érdekében főnöke, bár alapvetően szeretné elkerülni, de kész lesz elmenni akár a szavazásig is.
Megfigyelők szerint egy ilyen lépés egyfelől adhat még valamennyi esélyt arra, hogy esetleg mégis sikerül összehozni egy blokkoló kisebbséget, másfelől ma már igazából ez maradt egyedüli arcmentő menekülő útnak Cameron számára arról a holtpontról, ahova sokak szerint saját politikájával manőverezte magát. Erre hivatkozva ugyanis még mindig mondhatja azt otthon, hogy ő végsőkig kitartott, de a körülmények és a többiek akarata együttesen legyűrték.
Más kérdés, hogy Lidington szerint egy ilyen fejlemény csak még tovább tüzelné az Európai Unióval szembeni ellenérzéseket az amúgy is erősen euroszkeptikus brit közvéleményben.
Az Európai Parlament brit konzervatív képviselői eközben láthatóan kezdenek hídfőállást építeni arra az esetre, ha a 27-i EU-csúcson valóban megtörténne az áttörés és többségi szavazással Junkcert bizottsági elnöknek ajánlanák (amit a parlamenti többségi szinte bizonyosan támogatna majd). Tory kezdeményezésre az Európai Konzervatívok és Reformerek frakciója (ECR) válaszul brit politikust – még hozzá a pakisztáni gyökerű, iszlám hívő Sajjad Karimot – javasolnának EP házelnöknek.
„Ha a Tanács nem egyhangú döntéssel választja Junckert jelöltnek, akkor módot kell találni arra, hogy az ezzel egyet nem értő tagországok valami más módon szintén kellő befolyáshoz jussanak a jövőbeni döntéshozásban” – nyilatkozta a brit politikus, aki szerint az EU-döntéshozásban kulcsszerephez jutott EP ilyen terepnek tekinthető, és ennyiből egy esetleges házelnökség „része lehet egy jövőbeni csomagnak”.
Az EP a július 1-3 között zajló alakuló ülésen választja meg az újabb ciklusra vezető tisztségviselőit. A házelnöki poszton hagyományosan a két legnagyobb – néppárti és szocialista – frakció szokott osztozni, félidős (két és fél év után esedékes) váltással egymás képviselőinek engedve át kölcsönösen a megbízatást. Az elmúlt harminc évben ettől egyetlen alkalommal tértek el, amikor a szocialistákat „megleckéztetni” akaró néppártiak a liberálisokkal és egyéb alkalmi parlamenti pártszövetségesekkel összeállva elérték, hogy a ciklus első felében néppárti, a másodikban pedig (2002-2004 között) Pat Cox ír képviselő személyében liberális politikus állt az EP élén.