Norvégia volt miniszterelnöke Jens Stoltenberg lehet a NATO új főtitkára, miután elnyerte a nagyobb tagországok támogatását – tudósított vasárnap este a norvég Aftenposten napilap. Mit kell tudni Anders Fogh Rasmussen lehetséges utódjáról?
Vasárnap késő este közölte a norvég napilap, hogy a 2013-ban leváltott munkáspárti Jens Stoltenberg miniszterelnök lehet a befutó az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének (NATO) főtitkári posztjára. A lap egy, a belső döntési folyamatokhoz közel álló hírforrásra hivatkozott. A brit miniszterelnök és a francia elnök a közelmúltban biztosították támogatásukról a norvég politikust, akit nem más, mint Angela Merkel német kancellár jelölt főtitkárnak. Az Egyesült Államok már korábban tudatta, hogy Stoltenberget támogatná.
Egyesek szerint már a héten nyilvánosságra hozhatják a hivatalos eredményt arról, hogy ki lesz Anders Fogh Rasmussen utódja, és egyben a NATO 13. főtitkára. A norvég Jens Stoltenbergen kívül persze több nagy név van a jelöltek listáján, mint Franco Frattini olasz, Radoslaw Sikorski lengyel külügyminiszter, illetve az Európai Bizottság elnöke José Manuel Barroso.
A NATO történetében egyébként nem Stoltenberg az első norvég jelölt: Kåre Willoch miniszterelnök és a Bondevik-kormány védelmi minisztere Kristin Krohn Devold ugyanis már korábban (1988-ban, illetve 2004-ben) jelölve lett a főtitkári posztra, az állást viszont egyikük sem kapta meg.
Jens Stoltenberg szinte a politikába született bele: édesapja, Thorvald Stoltenberg védelmi miniszter és külügyminiszter is volt 1979 és 1983 között, később pedig az ENSZ menekültügyi főbiztosaként dolgozott. Édesanyja, Karin pedig három tárcánál is töltött be államtitkári tisztséget. Jens csatlakozott a Munkáspárt ifjúsági tagozatához (AUF), melynek 1985 és 1991 között vezetője lett, amit azt követően államtitkári posztra cserélt.
Stoltenberg a nagypolitikába 1990-ben lépett be, mint a párt oslo-i tagozatának vezetője. 1993-ban bejutott a Stortingbe, és a Brundtland-kormány gazdasági- és energiaügyi minisztere lett. Később, 1996-ban pénzügyminiszter lett a Jagland-kormányban, amely 1997-ben lemondott, így Stoltenberg kikerült a kormányból, és a következő három évet ellenzékben töltötte, mint a Storting energiaügyi bizottságának tagja. 2000 márciusában megválasztották kormányfővé, miután bizalmatlansági indítvánnyal elmozdították a Bondevik-kormányt. Ezt a tisztséget csak egy évig birtokolhatta, mivel a választásokon pártja gyengén teljesített.
Az alkalmat arra használta, hogy pártja élére álljon: 2002-ben Thorbjørn Jaglandot követte a pártelnöki poszton. Kiválóan mozgósította a Munkáspártot, így 2005-ben megnyerte a választást és a Centrumpárttal, valamint a Baloldali Szocialista Párttal megalakította az ún. vörös-zöld koalíciót. Stoltenberget 2009-ben újraválasztották, azonban 2013-ban a jobboldali Erna Solberggel szemben alulmaradt.
A két Stoltenberg-kormány alatt Norvégia védelmi kiadásai stabilan emelkedtek: a NATO-ban az egyik legmagasabb egy főre jutó hadikiadással rendelkezik a skandináv ország. A 2001-es terrortámadások után meginduló afganisztáni szerepvállalás mellett teljes mellszélességgel állt ki. Szociálpolitikáját az üzletközpontúság és az értékeket szem előtt tartó pragmatizmus jellemezte. Példásan, a világ csodálatát kivívva kezelte a 2011. július 22-i utøya-i terrortámadást is: „Több demokráciát. Több emberséget. De naivitást soha” – mondta akkor Stoltenberg, aki hazájában továbbra is nagy népszerűségnek örvend.
A Munkáspárt vezetését – az elnök főtitkári kinevezése esetén – a korábbi külügyminiszter Jonas Gahr Støre veheti át. Stoltenberg távozása azonban komoly veszteséget jelenthet a munkáspártiaknak. Úgy tűnik, hogy Angela Merkel így egy kicsit kisegítette jobbközép kollégáját, Erna Solberg norvég kormányfőt.