A német gazdasági csoda elsősorban a bérek és a kiadások visszafogásának eredménye, és aligha állítható követendő példaként más euróövezeti tagállamok elé –állapítja meg egy új jelentés, ami azt javasolja másoknak, hogy inkább csak szemezgessenek a német modellből.
A német gazdasági sikersztorit veszi górcső alá a the European Council on Foreign Relations (ECFR) nevű kutatóintézet szakértői által készített jelentés, ami óva inti az eurózóna többi tagját attól, hogy egy az egyben lemásolja a német modellt.
A német gazdasági siker fő ismérvei között rendszerint a jelentős folyó fizetési mérleg többletet, a munkanélküliség alacsony szintjét és a viszonylag elfogadható növekedést szokták említeni. Sebastian Dullien, az ECFR rangidős szakértője tanulmányában úgy véli, hogy mindez alapvetően a munkaerőpiaci reformokkal megtámogatott visszafogott bérpolitika és a költségvetési kiadások szigorú kordában tartásának az eredménye, ami nagy általánosságban nem szolgálhat életképes modellként Európa más országai számára.
A szerző és a témáról egy múlt heti sopoti (lengyelországi) konferencián rendezett panelbeszélgetés résztvevői szerint másoknak ezért ahelyett, hogy a német modellt koppintanák, a német reformok azon elemeire kellene figyelmet fordítaniuk, amelyek javítják a termelékenységet és nem a hosszú távú növekedés rovására növelik a foglalkoztatást.
Egyes vélekedésekkel ellentétben ugyanis Schröder reformjai nem nyúltak hozzá a kollektív megállapodások német rendszeréhez; nem változtattak a munkaidőre vonatkozó szabályokon; nem tették könnyebbé a munkavállalók elbocsátását és felvételét; továbbá az úgynevezett munkaidő-számlákat (a szerződésben rögzítettnél hosszabb vagy rövidebb munkaidőt egy külön „számlán” vezetik) és részmunkaidőt sem vezették be, amelyek a 2008-2009-es válság idején nagy szolgálatot tettek Németországnak.
A munkaerőpiaci reformok azonban csak az egyik magyarázatot kínálják a 2000-es évek második felétől testet öltő német gazdasági csodára. Makrogazdasági tényezők legalább ilyen, hanem még fontosabb szerepet játszanak – vélik szakértők, akik emlékeztetnek arra, hogy Németországnak 2000-ben még a GDP 1,7 százalékának megfelelő folyó fizetési mérleg hiánya volt. Ami hét év leforgása alatt (tehát 2007-re) a GDP 7,4 százalékának megfelelő többletté fordult át és még 2012-ben is 5 százalékos szint felett volt.
Az ECFR rangidős kutatója rámutat, hogy a fokozott mértékben specializálódott termékeket (gépkocsikat, vegyi anyagokat, gépipari berendezéseket) előállítani képes német gyáripari szektor mindenki másnál jobban hasznot tudott húzni a nagy feltörekvő piacok, Kína, Brazília és Oroszország gazdasági fellendüléséből, és a középosztály megerősödéséből ezekben az országokban.
A másik tényező a német vállalatok árversenyképességének látványos javulása főleg az eurózóna más országaival szemben. A fajlagos munkaerőköltségek tekintetében Németország versenyképessége 10 év alatt több mint 10 százalékkal felülmúlta a valutaövezet más tagjait, Spanyolországot és Olaszországot pedig még ennél is nagyobb mértékben, 25 százalékkal.
A német versenyképességben bekövetkezett ugrásszerű javulás azonban a termelékenység javulása helyett a nominálbérek visszafogásának volt köszönhető.
Catherine Mathieu, a Francia Gazdasági Konjunktúra Intézet vezető közgazdásza szerint az euró, és a rögzített árfolyamok is jelentős szerepet játszanak a német gazdasági sikerben. Hiszen az, hogy a valutaövezet déli perifériáján lementek a kamatok, a német exportnak is nagy lökést adott.
Sebastian Dullien úgy véli, hogy a német gazdaság emellett egyedi földrajzi helyzetéből is jól profitált, hiszen egyik irányból egy nagymértékben integrált európai piac (a régi tagállamok), a másik irányból pedig szegényebb új EU-tagok veszik körül, ahol a csatlakozást követően jelentősen nőtt az import iránti kereslet.
Végül a pozitív német fizetési egyenleg kialakulásában a versenyképesség mellett a szerény belső kereslet is számottevő szerepet játszott. Hiszen a kevesebb költéssel nőnek a megtakarítások és ez folyó fizetési mérleg többletet eredményez.
Ezzel párhuzamosan Németország az utóbbi években jelentősen visszafogta a közpénzekből finanszírozott beruházásokat. A német közberuházások számottevően elmaradtak más uniós tagállamokétól. Másrészt 2008-09-ig az ingatlanberuházások is alacsony szinten voltak. „Megállapítható, hogy a pozitív folyó fizetési egyenleg jelentős részt a restriktív fiskális politikák következménye” – szögezi le a tanulmány szerzője.
Dullien arra is rámutat, hogy a fiskális megszorító politika és a bérönmagtartóztatás egyvelege nem csak a német exportteljesítményt fokozta, de számottevő negatív gazdasági és szociális mellékhatásokkal is járt. Ezek közül a legszembetűnőbb a termelékenység alacsony növekedése. A munkaerő termelékenysége ugyanis 1999 és 2010 között nem csak a korábbi évekét múlta alul, de a legtöbb eurózóna tagországét is (Olaszország és Spanyolország kivételével). Az ECFR emlékeztet rá, hogy a termelékenység általában két módszerrel növelhető: egyrészt a technológiai, szervezési és irányítási felzárkózással a legfejlettebb gazdaságokhoz. Másrészt a humán erőforrásokba, a kutatásba és fejlesztésbe és az innovációba való befektetés révén. Mivel Németország az elsőt tekintve a világ élvonalába tartozik, a második módszer lenne releváns.
Németország ugyanakkor ezen a téren csak a közepesen teljesítők közé tartozik, az olaszokkal, a spanyolokkal egy osztályban, csak valamivel megelőzve például a szlovákokat.
A tanulmány szerzője végül arra is kitér, hogy Németország a múlt évtizedben az egyik legnagyobb „alacsony keresetű szektort” hozta létre Európában. 2008-ban az összes munkavállalónak közel a 20 százaléka, majdnem 7 millió munkavállaló dolgozott alacsony bérért, vagyis órabére 9 euró alatt maradt. A schröderi munkaerőpiaci reformok ráadásul meg is erősítették ezt a tendenciát. Az új szabályok például lehetővé tették az alacsony bérek társadalombiztosítási kiegészítését, de facto szubvencionálva az alacsony béreket.
Az eurózóna más tagjait gyakran buzdítják a német modell követésére. Az ECFR és a sopoti konferencián jelen lévő más közgazdászok is ugyanakkor a fent említett okok miatt lebeszélnének mindenkit arról, hogy vakon és kritikátlanul kövessék a németeket.
„A német modell gyakorlatilag az a rugalmas megközelítés, ami Thatcher 80-as évekbeli Nagy-Britanniáját jellemezte. Ha Spanyolország is elkezdene úgy exportálni, mint Németország, vajon hogyan reagálnának rá a németek? Úgy tűnik, hogy Németországot saját sikere viszi kudarcba” – vélekedik José Ignacio Torreblanca, az ECFR madridi irodájának vezetője.
„A német növeledési modell hosszú távon nem fenntartható. Európában nem lehet állandó és folyamatos folyó fizetési mérleg többlet. Ehelyett egyensúlyra kell törekedni” – figyelmeztetett Sebastian Plóciennik, a wroclawi egyetem tanára. Catherine Mathieu is egyetért ezzel az elemzéssel. „Sokan másolnák ma Németországot. Kudarcot vallunk, ha egyszerre mindenki ugyanazokkal a politikákkal kísérletezik” – hangsúlyozta a francia kutató.
Sebastian Dullien arra is felhívta a figyelmet, hogy ha az egész euróövezet fizetési mérleg egyenlege pozitívba fordul, az feszültségekhez vezetne a világpiacon. Európa a nemzetközi színtéren is versenyez, ezért Ryszard Petru, a PWC Lengyelország partnere szerint nem lenne helyes mindenáron arra nyomni a németeket, hogy költsenek többet.
Egy további szempont, hogy amennyiben az eurózóna valamennyi tagja a némethez hasonló deflációs bérpolitikával operálna, annak nagyon kedvezőtlen hatása lenne az összkeresletre. Vagyis a német típusú visszafogott bérpolitika hatásai a valutaövezet egészében sokkal kevésbé lennének kedvezőek, mint Németország esetében.