A szeptember 22-i német parlamenti választások közeledtével számos elemzés foglalkozik a második Merkel-ciklus értékelésével. Túlzás nélkül állítható, hogy Angela Merkel számára az elmúlt négy év legnagyobb kihívását az euróválság kezelése jelentette. Oldalunk ezért egy többrészes elemzésben tekinteni át a közös európai valuta válságát, az euróválságot. Az első részben az euróválság hátterét vizsgáljuk, két magyarázatot ütköztetve.
Az első elmélet: az ok a pénzügyi világválság
Az első magyarázat lényegét a Koblenz-Landaui Egyetem Gazdaságtudományi Karának tanszékvezetője, Prof. dr. Renate Neubäumer fogalmazta meg „Euróválság: nem államadósság-válság, hanem a pénzügyi válság következménye” című tanulmányában. Ezen elmélet képviselői az euróválság kialakulásának okait alapvetően a 2008 szeptemberében kitörő pénzügyi világválságig vezetik vissza.
A pénzügyileg gyenge lábakon álló európai államok – melyeket a szakzsargon átfogóan csak PI(I)GS-országoknak nevez (Portugália, Olaszország, Írország, Görögország, Spanyolország) – államháztartási adatai a 2008-as válság előtt még viszonylagos egyensúlyt mutattak, sőt Spanyolország és Írország 2006 és 2007 között még költségvetési többletet is ért el, a portugál államadósság a GDP-hez mérve pedig egészen 2005-ig a német szint (68,5 százalék) alatt maradt.
Paul de Grauwe belga közgazdász egy 2011-ben készült interjúban úgy fogalmazott, hogy a válság kitörése előtt a dél-európai országok magánszektorai óriási méretű hiteleket vettek fel, melyeknek nagy részét képtelenek voltak törleszteni a válság kitörését követően. A belga közgazdász így interpretálta a helyzetet: „… az adósságokat a magánszektor, a vállalatok és háztartások halmozták fel, viszont a kormánynak kell feltakarítania a törmeléket. Én azt mondom: hála Istennek, hogy a kormányok átvállalták az adósságot!”
Az euróválság kiváltó okát a pénzügyi világválságban kereső elmélet azon az állásponton van, hogy a gazdaságilag gyengélkedő dél-európai országoknak egy negatív externália után (a 2008-as pénzügyi sokk) különféle mentő- és segélyprogramokat kellett meghirdetniük, hogy elkerüljék a gazdaság összeomlását. Ezek a segélyprogramok viszont olyan mértékben megemelték az államadósság szintjét a GDP-hez képest, hogy egyes államok refinanszírozása önálló forrásból már nem vált lehetővé.
A második elmélet: az ok maga az euró rossz konstrukciója
Ahhoz, hogy az euróválság kialakulását magyarázni kívánó második teóriát megértsük, célszerű a kanadai származású Nobel-díjas közgazdász, Robert Mundell optimális valutaövezet elméletének ismertetésével kezdeni. Mundell szerint egy adott régióban akkor lehetséges közös valutát bevezetni, ha az azt használó országok nagyjából azonos makrogazdasági pályán mozognak; továbbá a piaci és a költségvetési fegyelemnek is hasonlónak kell lennie.
Az, hogy ez az egyensúly az euró 1999-es számlapénzként való bevezetésénél mennyire nem valósult meg, azt már valamelyest előre jelezte a Schäuble-Lammers papírként elhíresült irat. A két kereszténydemokrata politikus az Amszterdami szerződés előkészületi fázisában alkotta meg 11 oldalas írását, amelyben először használták a Kerneuropa, azaz „mag-Európa” kifejezést. A fogalom azt takarja, hogy az európai integráció tagállamai lényegében két nagy csoportra oszthatóak: a mag-Európába tartozik Németország és Franciaország mint az unió motorjai, valamint a Benelux-államok, a másik csoport az ún. periféria, ill. félperiféria országok, mely lényegében a dél-európai államokat fedi le.
A második konkuráló elmélet lényegében azt vallja, hogy az eurózóna krízise egy gazdaságszerkezeti válság: az euróválság egy olyan bomba, amelyet az európai politikusok gyakorlatilag már Maastrichtban kibiztosítottak, felrobbanásához viszont szükség volt a 2008-as pénzügyi válság sokkjához. Mikor 1992. február 7-én az Európai Közösség (EK) tagjai aláírták a Szerződést az Európai Unióról, és határozatot hoztak az euró bevezetéséről, döntésüket inkább politikai motivációk, mintsem makrogazdasági tények vezérelték. A föderalista szimbolika okán olyan tagállamok is csatlakoztak az eurózónához, amelyek miatt az eurózóna sohasem válhatott optimális valutaövezetté.
A Maastrichti Szerződés továbbá rendelkezett arról is, hogy 1999-ig, az euró számlapénzként való bevezetéséig, létre kell hozni frankfurti központtal az Európai Központi Bankot (EKB). Az EKB létrehozásánál nagy dilemma elé kerültek Európa vezetői: milyen kamatszintet állapítsanak meg? Tény, hogy egy nagy és egy alacsony növekedésű ország központi bankja nem szabhat ugyanakkora alapkamatot. A magas kamatláb ugyanis gazdaságilag ellehetetleníti az alacsony növekedésű országokat, az alacsony kamatláb viszont mesterségesen buborékokat fog generálni a gyors növekedésű országokban.
Frankfurtban végül az alacsony növekedésű országokhoz igazították a kamatlábat, ellenkező esetben az EKB halálos ítéletet hozott volna a kis növekedésű országok felett. A döntést követően megindult az olcsó hitelezés a perifériaországokban, vegyük például Görögország esetét: míg az 1980-as évektől az euró bevezetéséig a Görög Nemzeti Bank az alapkamatot 10-30 százalékos sávban tartotta, addig 1999-től az EKB ennél jóval alacsonyabb, 1,5-5 százalék közötti sávban mozgó alapkamatot állapított meg. Az olcsó tőke hatására a dél-európai országok pedig elkezdtek ingatlanpiaci-buborékba, jóléti intézkedésekbe, turizmusba, olimpiába fektetni, amelynek hatására egy mesterségesen táplált rendszer jött létre. Hagyományos esetben ezen országok jegybankjai felvitték volna a kamatlábat, megakadályozván a buborékok kialakulását, ám a monetáris politika szabályozásáról nem Athénban, Madridban vagy Dublinban döntöttek, hanem Frankfurtban. Eme rossz konstrukció következtében történhetett meg az, hogy az eurózóna lényegében saját maga generálta válságát, amely végül 2010-ben robbant ki.
Érdemes szót ejteni a déli országok – elsősorban Görögország – gazdasági visszaeséséről is, amely természetesen nem volt a véletlen műve. Miután a dél-európai államok beléptek az európai integrációba, azzal a helyzettel kellett szembesülniük, hogy az egységes piac körülményei között országaik gazdasága elkezdett dezindusztrializálódni, a „belső” piacaikra pedig betörtek az északi országok által – kiváltképp Németország által – előállított termékek. Az északi-déli versenyképesség-különbségekből fakadóan a déliek exportja óriásit csökkent (szinte húzóágazat nélkül maradt), míg Németország exportvilágbajnokká avanzsálódott, 2011-ben a német export volumene elérte az 1000 milliárd eurós összeget.
A német kivitel majdnem fele pedig az EU-15-ök felé áramlik, melynek tagjai közé többek között a PI(I)GS-országok is tartoznak. A szereposztás tehát nagyvonalakban a következő volt: Németország exportált mindent, amit a déliek megvásároltak, a német kereskedelmi többletet pedig a német bankrendszeren keresztül visszaforgatták délre, amit ott kihiteleztek, a pénzt pedig a déliek északi (német) termékek importjára fordították. A dél-európai államok így egy olyan spirálba kerültek, amiből képtelenség volt kikerülni.