Oroszország legnagyobb kereskedelmi partnere az Európai Unió, aki számára Oroszország nem kevésbé fontos helyen áll: az Egyesült Államok és Kína után Oroszországgal folytatott kereskedelem volumene a legnagyobb. A két gazdasági óriást egy állandó feszültséget okozó szál köti össze: az energia, mely kölcsönös zsarolási potenciált biztosít mind a két fél számára. Oroszország kilencvenes évekbeli nyugatos-barát külpolitikája után az energiaárak emelkedésével Moszkva magára talált, s Putyin vezetése alatt sokkal magabiztosabb politikát folytatott az Európai Unió irányában is. Dmitrij Medvegyev hivatalba lépését megelőző várakozások ellenére az elnöksége első évében az orosz-nyugati kapcsolatok a Szovjetunió felbomlása óta nem látott mélységbe zuhantak, ezt követően azonban megindulhatott a lassú olvadás. Medvegyev, ha nem is folytatott merőben más politikát elődjéhez képest, ezt olyan retorikával társította, mely sokkal szebben cseng a nyugat-európai füleknek.
Oroszország az Európai Unió harmadik legnagyobb kereskedelmi partnere az Egyesült Államok és Kína után. Az EU és Oroszország közötti gazdasági szálak az utóbbi években még inkább megerősödtek: az EU 86 milliárd eurós exportforgalmat realizálhatott 2010-ben, az EU pedig az orosz termékek legnagyobb piaca. Az Oroszországból származó európai importot nyolcvan százalékban energiahordozók teszik ki, az EU földgázszükségletének negyedét az Oroszország biztosítja. A 2004-es és 2007-es bővítési hullámot követően az Unió számára a korábbinál is jelentősebbé váltak az orosz kapcsolatok, jelentősen megnövekedett a közös határ hossza, illetve felerősödött a közös szomszédság kérdése is. Így az EU egyik legfontosabb külpolitikai prioritásává vált a különböző kihívások együttes menedzselése és az állandó párbeszéd, azaz az úgynevezett stratégiai partnerség.
Az Európai Unió és Oroszország közti kapcsolatok alapját az 1994-ben aláírt, és 1997-ben hatályba lépett Partnerségi és Együttműködési Megállapodás adja. A lassan tizenöt éve hatályba lépett dokumentum egy átfogóbb, s kölcsönösen előnyös együttműködést támogató új megállapodással való helyettesítése már 2008 óta napirenden van. Az együttműködés dimenzióit a 2003-as szentpétervári csúcson tovább bővítették az úgynevezett „közös terek” (commonspaces) megfogalmazásával, melyek négy meghatározott politikai részterületet fednek le. Ezek a gazdasági kérdések és környezet; biztonság és igazságosság; külső biztonság; kutatás és oktatás, kultúra. Az EU és Oroszország ezek keretében együttműködik egy sor probléma megoldásán – mind nemzetközi téren, mind a közös szomszédságot érintő kérdésekben.
Az első hónapok
Az Európai Unió és Oroszország közötti kapcsolatok a kölcsönös előnyökre támaszkodnak. Az együttműködést stratégiai partnerségnek hívják, de megkérdőjelezhető, hogy mit takar ez a kifejezés. Kétségtelen, hogy mind az Uniónak, mind Oroszországnak szüksége van egymásra, azonban pont a stratégiai jelentőségű kérdésekben nem tudnak megegyezni. Az együttműködés egyik fékjét az a dilemma jelenti, hogy az EU, mely egy érték-alapú közösségnek definiálja magát, tekinthet-e stratégiai partnerének egy olyan Országot, mely nem tartja magát ehhez az Európai Unió által vízválasztónak tekintett elvekhez.
DmitrijMedvegyev elnök 2008-as elnökségét nagy várakozások előzték meg. A modernizáció és a korrupció elleni küzdelem fontosságát hangsúlyozó, új vezető hatalomba lépésétől mind Brüsszelben, mind az egyes tagországokban az Unió és Oroszország közeledését várták. A liberális fellépésű Medvegyev beiktatási beszédében az ország széleskörű modernizációjának szükségességét hangsúlyozta – olyan hangot ütött meg, melyet az Európai Unió elvár partnereitől, így júniusban az esedékes orosz-uniós csúcstalálkozón újraindíthatták az új dokumentum kidolgozását célzó, korábban az unió részéről blokkolt tárgyalásokat.
Azonban a modernizációs hangvétel ellenére, nem történt változás az orosz politikában, s nem mutatkoztak a liberalizáció jelei. Sőt, Oroszország először a Szovjetunió szétesése óta fegyveres akciót indított egy utódállam területén. A grúz-orosz háború során a nyugati média éles bírálatokat fogalmazott meg, sokan Oroszország agresszorrá való nyilvánítását követelték, s egy új hidegháború kialakulását prognosztizálták. Az Európai Unió bár elítélte a beavatkozást, de rövid feszültség után a kapcsolatok visszatértek a normál kerékvágásba – az EU végül megelégedett azzal, hogy elérte az orosz erők visszavonását Grúziából.A konfliktust követően Medvegyev elnök meghirdette az új külpolitikai doktrínát, mely alapján a közel-külföldet Oroszország kiemelt befolyási övezeteként értelmezte – nyilvánvalóvá vált, hogy Oroszország fenntartja magának a jogot, hogy ezekben az országokban befolyásolja az események menetét.
Végül, az amúgy is feszült hangulatban, 2009 legelején újra kitört az ukrán-orosz gázháború, melynek következményeként az unió tagállamaiban több millió ember maradt gáz nélkül. A krízist az okozta, hogy Ukrajna Gazprommal kötött szerződése 2008. december 31-én lejárt, s annak megújításáról nem sikerült megállapodni. A január huszadikáig tartó bizonytalanság hatására Ukrajna elvesztette hitelét, mint megbízható tranzitállam, s Oroszország, mely végül az európai fogyasztónak szánt gázt sem pumpálta a vezetékekbe, nem tűnt már megbízható partnernek. Andris Piebalgs energiaügyi biztos arra figyelmeztetett, hogy az Unió nem támaszkodhat olyan beszállítókra, akik nem tartják be a szerződéseket. José Manuel Barroso pedig kijelentette, hogy azzal a kéréssel fordul Európa állam- és kormányfőihez, hogy vegyék komolyan a diverzifikáció és az energiabiztonságba való befektetés kérdését. A kétoldalú kapcsolatok mindezek hatására 2009 elejére a Szovjetunió szétesése óta nem tapasztalt mélységbe zuhantak.
„Reset” Európával is?
Tehát Medvegyev külpolitikájának fő elemévé a kooperációt tette – részben azért is, mert az így biztosítható technikai és tapasztalati tőkéhez való hozzáférésre a globális válságtól sújtott gazdaság újjáélesztéséhez elengedhetetlen szükség volt. Bár a kétoldalú kapcsolatokban megindult az olvadás, de az Európai Unió továbbra sem mondott le arról, hogy a demokratikus elvek és az emberi jogok tiszteletben tartásának és a korrupció elleni küzdelemnek a fontosságára időről időre felhívja Moszkva figyelmét, s az Egyesült Államok és Oroszország kapcsolatához hasonlóan Moszkva és Brüsszel között is megmaradtak az egyet nem értés pontjai.
Keleti Partnerség
Oroszország részéről az egyik legtöbb frusztrációt és elítélő nyilatkozatot kiváltó Európai Uniós lépés a Keleti Partnerség beindítása volt. A 2009-es prágai uniós csúcson útjára indított Keleti Partnerség program az Európai Szomszédságpolitika keretében az adott régióra specializált együttműködési lehetőséget kínál a résztvevőknek. Célja az, hogy az Unión kívül maradt államok ne szakadjanak le nagyon gazdaságilag, s politikai fejlődésük során az EU által képviselt értékeket és elveket kövessék. A lengyel-svéd kezdeményezés célja Ukrajna, Moldova, Belorusz és a három kaukázusi köztársaság kormányaival kétoldalú társulási megállapodások megkötése, melyek a vízumliberalizáció és a széles körű kereskedelmi egyezmények ígéretét hordozzák magukban.
A kezdeményezésre az orosz fél gyanakvóan tekint, egyes orosz szakértők azzal vádolták az Uniót, hogy a Keleti Partnerség program segítségével le szeretné a volt szovjet tagköztársaságokat orosz pénzügyi térről választani, s nem veszi figyelembe az orosz geopolitikai érdekeket. Vlagyimir Csizov, az Orosz Föderáció Európai Unióhoz delegált állandó képviselőjének vezetője úgy nyilatkozott, hogy Moszkva nem tagadja a Keleti Partnerség létjogosultságát, azonban ez nem irányulhat az orosz érdekek ellen – az EU nem húzhat választóvonalakat Európában. Szergej Lebegy, a FÁK főtitkára ennél sokkal élesebben fogalmazott: szerinte az egyes országoknak választaniuk kell a FÁK és az orosz-barátság, illetve a Keleti Partnerség és az Európai Unió szegényes segítsége között. Azonban az utóbbi esetben az EU nem tudja kompenzálni azokat a veszteségeket, amelyeket a Keleti Partnerségben való részvétel miatt szenvedhetnek el ezen államok.
Ugyanakkor az EU minden lehetséges dokumentumában hangoztatja, hogy a Keleti Partnerség nem egy oroszellenes kezdeményezés, s az Unió elvárja a partnereitől, hogy minden szomszédjukkal jó kapcsolatokat ápoljanak, így Oroszországgal is.
Moszkva szkepticizmusa, Alekszandr Szergunyin politológus szerint, elsősorban abból ered, hogy az Unió és Oroszország alapvetően félreérti egymást. Különösen a kétezres évek színes forradalmak gyűjtőnéven emlegetett események nyugati támogatása után Moszkva az Európai Unió tevékenységében az orosz geopolitikai pozíciók aláásását feltételezi. A Keleti Partnerség két résztvevője, Ukrajna és Grúzia a program elindításának idején nyíltan hangoztatta a nyugat-európai integrációs szervezetekhez való csatlakozási szándékát.
Azonban valóban nem megkerülhető az a tény, hogy az unió keleti tagállamai ezen térség közvetítésével jutnak hozzá az energiahordozókhoz, így különösen fontos számukra, hogy az itt elterülő országok elkötelezettsége erősödjön az Európai Unió felé. Az orosz gyanú, mely szerint Brüsszel a program segítségével szeretné megerősíteni az alternatív nyersanyag-szállítási útvonalak biztonságát valamelyest igazolható is.
A vádak ellenére már 2009 végére nyilvánvalóvá vált, ahogyan azt Brüsszel hangoztatta is, hogy a Keleti Partnerség programban való részvétel nem jelent egyenes utat az EU-tagsághoz. Az orosz fél ellenállásának csillapításához az is hozzájárult, hogy a 2010 januárjában megrendezett elnökválasztás után az ukrán vezetés megváltoztatta a külpolitikája hangvételét, s a Keleti Partnerség többi résztvevője is törekszik az Európa és Oroszország közötti kiegyensúlyozott politikára. Az Európai Unió folyamatosan hangoztatja a szomszédos államokkal való kooperáció szükségességét a Keleti Partnerség keretében is, s kiemeli, hogy a különböző platformokban való részvétel harmadik fél, így Oroszország számára is nyitva áll.
Energia
Az energiabiztonság kérdése a kétoldalú kapcsolatok sarokköve, mely az ukrán-orosz gázháború után a korábbinál is nagyobb figyelmet kapott. A 2009. januári események nem csak a kétoldalú kapcsolatokra hatottak negatívan, de arra is ráébresztették Brüsszelt, hogy új tranzitútvonalak kiépítésével, további ellátók felkutatásával, s alternatív energiaforrások használatának ösztönzésével több lábon állóvá kell formálnia az Unió energiaellátását.
Azonban az Unió ezen a területen is megosztott, hiszen, míg egyes keleti tagállamok földgázszükségletük közel száz százalékát Oroszországból szerzik be, addig olyan nagy nyugati államok, mint Nagy-Britannia vagy Spanyolország közvetlenül nem érintettek a kérdésben.
Alternatív tranzitútvonalak keresése
A 2009-es gázválság után az Európai Unió kiemelt figyelmet szentelt az alternatív útvonalak keresésének és kiépítésének. Az Oroszországból érkező gáz nyolcvan százaléka Ukrajna területén halad keresztül, így Brüsszel az egyoldalú függés megszüntetése érdekében az orosz gáz Ukrajnát kikerülő szállítására több útvonal-tervezetet vázolt fel.
Az Európai Unió egyik kiemelt projektje a 2011. november 8-án átadott Északi Áramlat vezeték volt. A projekt kivitelezője a NordStream AG, melynek részvényeit 51 százalékban a Gazprom birtokolja, a maradékon a holland N.V. Nederlandse Gasunie, a francia GDF SUEZ, illetve a német E.ON Ruhrgas és a Wintershall osztoznak. A több uniós tagállam és a környezetvédők ellenkezését is kiváltó évi 40-50 milliárd köbméter kapacitásúra tervezett iker-csővezeték az oroszországi Viborgot Lengyelországot is elkerülve köti össze a németországi Greifswalddal. A szibériai gázzal megtöltött vezeték Németország gázszükségletének harminc százalékát biztosítani tudja.
A Déli Áramlat a Fekete-tenger alatt akár két kilométeres mélységbe fektetve kötné össze az oroszországi Novoszibirszk melletti Beregovaja kompresszorállomást a bulgáriai Várnával vagy Burgasszal. A Déli Áramlat hatvanhárom milliárd köbméter éves kapacitásával Európa orosz gázimportjának 35 százalékát tudná szállítani, így ha ezt a vezetéket is megépítenék, Európa lényegében függetleníteni tudná magát az ukrán tranzitútvonalaktól. Azonban ez a projekt még a kezdeti szakaszában van: építésének megkezdését 2013-ra tervezik, s 2015 decemberére szeretnék befejezni. Megvalósítása körül sok a kérdőjel, hiszen az EU déli irányban egy másik gázvezeték kiépítését, a Törökországon keresztül futó Nabuccót támogatja.
A Nabucco abban is különbözik az eddig felsoroltaktól, hogy a vezetéket földgázzal elsősorban nem Oroszország, hanem a Kaszpi-térség államai töltenék meg. Moszkva ezzel a projekttel stratégiai érdekeit és nyomásgyakorlási potenciálját érzi fenyegetve, így minden lehetséges úton megpróbálja azt megakadályozni. Egyrészt erős lobbitevékenységet folytat a Déli Áramlat népszerűsítése érdekében, másrészt megpróbálja kifogni a halat az Unió hálójából: megpróbálja lekötni a limitált kitermelési lehetőségekkel rendelkező országok gázkitermelését. 2009 októberében Alekszej Miller, a Gazprom vezetője aláírt egy előzetes megállapodást az azeri elnökkel évi 500 millió köbméter gáz Oroszországba való exportjáról, illetve felvetette, hogy a Nabucco megvalósulása esetén Azerbajdzsán az orosz gáz reexportjával pluszforrásokat tudna szerezni. Azonban az eredetileg 11 milliárd euró építési költségűre becsült vezeték megvalósulását a források bizonytalanságán túl is sok kérdőjel övezi, s legutóbb 2011. május elején a gázvezeték építésének megkezdésének időpontját 2013-ra tolták ki.
Az európai energiapiac liberalizációja
Az európai energiapiacok liberalizációjának harmadik szakaszában Brüsszel a gázpiacok demonopolizálását, s fogyasztóbarátabbá tételét célozta. A liberalizáció ügye tehát már a 2009-es krízis előtt is felmerült és némileg független attól. Az Európai Bizottság a liberalizáció keretében megkövetelné a hálózatüzemeltetés és a kitermelés szétválasztását, mivel a nagy energiakonszernek jelenléte korlátozza a versenyt az európai piacon. A rendelet így tágítaná az újabb, akár az Unión kívüli vállalatok számára a piacra jutás lehetőségét, azonban ebbe a harmadik liberalizációs csomagba beépítettek egy kölcsönösségi kitételt is. Az úgynevezett Gazprom-klauzulában előírták, hogy minden harmadik állambeli vállalatnak, mely az uniós piacra akar lépni, meg kell felelnie a szétválasztásra vonatkozó kritériumoknak az anyaországában is. Ez azon európai befektetők támogatását szolgálja, melyek érdekeltek lennének az orosz kitermelő-piachoz való megjelenésben, mely néhány kivételtől eltekintve, a külföldiek előtt lényegében zárva van.
Az Európai Parlament által 2009-ben elfogadott csomag ellen Moszkva folyamatosan tiltakozik, s az EU-nak azóta sem sikerült megállapodnia Oroszországgal a kitétel alkalmazásáról. Az orosz fél álláspontja szerint az energiacsomag az orosz vállalatok ellen irányul, s azoktól, akik egy-egy vezeték kiépítésébe eurómilliókat fektettek, utólagosan nem lehetne megvonni a jogot a vezetékek használatára. Legutóbbi, 2011. novemberi nyilatkozatában Szergej Smatko energiaügyi miniszter a RIA hírügynökség tudósítása szerint arra figyelmeztetett, hogy Oroszország jogi megoldást fog találni az igazságtalanság megszüntetésére.
Az EU és az orosz WTO-csatlakozás
Az Európai Unió számára kritikus jelentőséggel bír, hogy harmadik legnagyobb kereskedelmi partnere, mellyel 382 milliárd dollár értékű éves forgalmat bonyolít le, tagja legyen a Világkereskedelmi Szervezetnek. A hosszú, két évtizede tartó tárgyalások végül december 16-án zárultak le: Oroszország a WTO tagja lett.
Oroszország WTO-s tagsága nagy mértékben elősegíti majd a kereskedelem fejlődését a felek között. Ennek a legnagyobb nyertese az Európai Unió lehet, amely jelenleg Oroszország legfontosabb kereskedelmi partnere a feldolgozóiparban, mezőgazdaságban és energiaiparban. EU-ba megy az orosz export fele, az Európai Unió számára pedig USA és Kína után Oroszország a harmadik legfontosabb partner. Az Európai Unió bizottságának képviselői szerint a szerződés még jobban stimulálni fogja a két fél közötti kereskedelmet, és évi legalább 5 milliárd dollárral növeli majd a forgalmat. Lengyelország éppen ezért Oroszország WTO-s tagfelvételét értékeli a EU-s elnökségének a legnagyobb sikerekeként – kétségtelenül igen sokat profitál majd belőle a lengyel gazdaság. A tárgyalások során Moszkva jelentősen csökkentette az importra kivetett vámokat, így sokkal versenyképesebb körülmények között léphetnek majd az orosz piacra az EU-s – így többek között magyar termékek is. Kreml politikáját ezentúl lekorlátozzák majd a WTO-ban érvényes szabályok, és nem lesz mód visszaélésre vagy „átmeneti embargókra”, amelyekkel korábban nem egyszer éltek.
Sokat nyer a tagsággal Moszkva is – a legszembetűnőbb eredménye ennek a fogyasztói árak csökkenése lesz. Az alacsonyabb importvámok miatt jelentősen csökken majd a külföldi termékek ára, és a versenyképesség jegyében a hazai termelők is rá lesznek majd kényszerülve, hogy változtassanak a tarifáikon. A tárgyalásoknak köszönhetően Oroszország általános importvámtarifája 10,3 százalékról 7,1 százalékra csökken (a mezőgazdasági vámok 15,6 százalékról 11,3 százalékra, az ipari termékek vámtarifái 9,4 százalékról 6,4 százalékra, az elektronikai cikkek tarifái 15 százalékról 7-9 százalékra csökkennek, a számítástechnikai vámokat pedig teljesen eltörlik). Mindennek köszönhetően bővülhet majd a külföldi áruk választéka is Oroszországban. Ami még jó hír lehet az európaiak számára, hogy ezentúl nem kell majd fizetni az európai repülőknek ha orosz légtérre lépnek be, így ez csökkenti majd vélhetően az utazás költségeit is.
Vízum-liberalizáció
Az orosz-uniós kapcsolatok egyik legneuralgikusabb pontja a vízum-liberalizáció ügye. A rövid távú beutazások vízum-procedúrájának könnyítése, esetleg a vízumkötelezettség eltörlése kölcsönös előnyökkel bírna, megkönnyítené a gazdasági-kulturális kapcsolatok további fejlődését. Azonban ez nem pusztán egy politikai megállapodás kérdése, hanem belbiztonsági kockázatokat is felvet.
Moszkva a vízum-kötelezettség enyhítésével nem csak az állampolgárainak, így üzletembereinek az Európába való beutazásának egyszerűbbé tételét akarja elérni, hanem az adminisztráció csökkentésével szeretné Oroszországot a külföldi befektetők előtt vonzóbb célponttá tenni, s a modernizációhoz elengedhetetlen tőke, technológia és tudás beáramlását elősegíteni.
A vízum-könnyítésekről szóló egyezkedések még 2007 áprilisában indultak meg Brüsszel és Moszkva között, s négy nagy kérdéskört érintenek: a dokumentumok megbízhatóságának, a közbiztonságnak és rendnek a javítását, az illegális migráció visszaszorítását, illetve a külkapcsolatok és az alapjogok terén szükséges előrelépéseket. Az, hogy az elmúlt négy év során vajmi kevés előrelépés történt a kérdésben az Unió ezen a téren is megmutatkozó megosztottságának, a felsorolt területeken az oroszországi valódi belső reform elmaradásának és a téma átpolitizáltságának is tulajdonítható. Míg az orosz álláspont szerint a vízum-liberalizáció ügyét más politikai kérdésektől leválasztva kell kezelni, addig Brüsszel a tárgyalások megkezdéséhez is – érthető okokból – a korrupció visszaszorítását, a határellenőrzés hatékonyabbá tételét, s a demokratikus értékek tiszteletben tartását várná partnerétől.
A spanyol elnökség 2010 első felében kezdeményezte a vízumkönnyítésről szóló tárgyalások elindítását, majd a soros 2010. decemberi EU-orosz találkozón a tagállamok és Oroszország megegyeztek azon együttes lépések soráról, melyek megnyithatják az utat a tárgyalások előtt. S a 2011. november 13-i EU külügyminiszteri csúcson a német és francia külügyminiszter arra figyelmeztetett, hogy a tárgyalások beindításának elhúzódása csak bizalmatlanságot ébreszt mind Oroszországban, mind a térség többi államában is. A tanács soros elnökségét jelenleg irányító Varsó úttörőnek tekinthető ebben a kérdésben, hiszen a kalinyingrádi exklávé lakosai számára a be- és átutazás megkönnyítésének legnagyobb támogatója is volt. Szintén ebben a hónapban az unió belügyminiszterei a kalinyingrádi határmenti kereskedők számára ingyenessé tették az átutazást az orosz anyaország felé – s ezen rendelkezés még az év végéig életbe fog lépni. Azonban a vízum-liberalizációról szóló tárgyalások megkezdése egy nyílt végű folyamat, a megállapodás megkötéséig évek is eltelhetnek. Több Uniós tagállam, többek között Lengyelország és Románia folyamatosan arra hívja fel a figyelmet, hogy a posztszovjet térséget koherensen kell kezelni, így az Ukrajnával és Moldovával folytatott tárgyalásokon is múlik az Oroszországgal szemben fennálló vízum-rezsim átalakítása.
Az európai biztonsági együttműködés
Medvegyev 2008. június 5-én Berlinben, első európai útja során elmondott beszédében javaslatot tett egy euroatlanti biztonsági szerződés létrehozására. Ezen új keretnek „Vancouvertől Vlagyivosztokig” minden állam és a térségben jelen lévő integrációs szervezet, így a NATO, az EU, az EBESZ, a FÁK, és a CSTO is részesei lenne. Az orosz elnök a szerződés alapelvévé a biztonság oszthatatlanságának tételét tenné: azaz a szerződésben részes feleknek tartózkodniuk kellene olyan lépések megtételétől, melyek bármelyik másik fél biztonságát jelentősen korlátoznák. Az euroatlanti biztonsági szerződés tagállamai az egyikük ellen elkövetett támadást mindegyikük ellen irányuló lépésnek tekintenék: így ez nem csak egy kollektív biztonsági, hanem egy kollektív védelmi szerkezetet is jelentene.
Azonban Medvegyev csak 2009 őszén konkretizált javaslatát a nyugati államok meglehetősen hidegen fogadták. Számukra a szerződés megvalósulása nem jelentené biztonságuk növekedését, azonban ellehetetlenítené a NATO-t a további bővítésektől és a biztonságot érintő lépésekhez tulajdonképpen Moszkva és a többi tagország jóváhagyására lenne szükség. Azonban az elemzők kiemelik, hogy az euroatlanti biztonsági szerkezet fejlesztésére-átalakítására tett javaslatával Oroszország nem mellékesen megmutathatta, hogy hajlandó lépéseket tenni a nyugattal való kapcsolat javítása érdekében, s mind az Egyesült Államokra, mind Európára, mint potenciális szövetségesre tekint.
Moszkva a kezdeményezéssel egy nem titkolt célját is elérte: az euroatlanti biztonsági szerkezet hiányosságairól megindult egy diskurzus. A 2010. júniusi mesebergi német-orosz csúcstalálkozót követően Merkel kancellár és Medvegyev elnök az EU-Oroszország bizottság miniszteri szintre való emelését javasolta, mely az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjének részvételével egy fórumot teremtene a kül- és biztonságpolitikai kérdések egyeztetésére. Ezen kibővített bizottság feladata lehetne a közös európai-orosz humanitárius missziók kereteinek kidolgozása, s a grúziai vagy a transznyisztriai konfliktushoz hasonló biztonsági kihívásokat is kezelni tudná.
Értékek és érdekek
Az EU jelenlegi Oroszország-politikája azon a feltételezésen alapul, hogy az orosz vezetés érdekelt egy átfogó modernizációban, mely magában foglalja az Unió által képviselt értékek alkalmazását, s törekszik is ennek megvalósítására. Moszkva azonban az Unióra sokkal pragmatikusabb szemmel tekint: az együttműködéstől valóban az ország modernizációját várja, de ezt csak szűken, csak a gazdaság növekedésére vonatkozóan értelmezi.
Az egymás mellett elbeszélés talán legjellemzőbb példája a 2010-ben útjára indított Modernizációs Partnerségprogram eddig vitatható eredményei. A program létrehozását Medvegyev beiktatási beszéde sarkallta, melyben az új elnök az ország széleskörű modernizációjáról beszélt. Az orosz gazdasági és közállapotának megakadályozásához feltétlenül szükség van az EU támogatására, a modern technikára és befektetésekre. Azonban míg az Európai Unió Oroszország széleskörű gazdasági és társadalmi megújításához szeretne hozzájárulni, egy olyan berendezkedés felé terelve az országot, mely igazodik a demokrácia és jogállamiság kritériumaihoz, addig Moszkva technológiatranszfert és növekvő külföldi beruházásokat ért a modernizációs együttműködés alatt.
A Medvegyev elnöksége alatti olvadáshoz és a kapcsolatok javulásához nagyban hozzájárult az is, hogy a Lisszaboni Szerződés hatályba lépése után az Európai Unió már egységesebb hangot tud megütni a partnereivel szemben. Így azok a kritikák, melyek gyakran érték Moszkvát azért, hogy az előszeretettel az Uniós intézmények kikerülésével, a tagállamok megosztásával próbálja a céljait elérni talán a közeljövőben talán Európa részéről megelőzhetőek lesznek.
A közös célok és kihívások, mint a terrorizmus és a nemzetközi szervezett bűnözés elleni küzdelem, a tömegpusztító fegyverek terjedésének megakadályozásában Oroszország és az Európai Unió napi szinten együttműködik. A feszültségek akkor keletkeznek, ha Oroszország úgy érzi, hogy az Unió tevékenysége veszélyezteti az orosz érdekeket egyik vagy másik orosz érdekszférába tartozó területen vagy az EU kritizálja az orosz belpolitikai eseményeket vagy beavatkozik a közös szomszédság országainak folyamataiba. A Brémai Egyetem Kelet-Európa Kutatóközpontjának elemzése azonban azt emeli ki, hogy nem az a probléma, hogy Moszkva túlságosan megerősödött, hanem az, hogy még mindig túl gyenge ahhoz, hogy megbízható partner legyen.
Az utóbbi években javultak Oroszország és az egyes tagállamok közötti kétoldalú kapcsolatok is. A korábban legélesebb orosz-ellenes hangot megütő Lengyelországban a Jog és Igazságosság párt bukását követően, a 2007-ben a pragmatikus külpolitikát folytató Donald Tusk került hatalomra. A Putyin alatt hűvösnek mondható német-orosz viszony is javulásnak indult, újra felmelegítették a Pétervári Párbeszéd nevű gazdasági együttműködési fórumot. A német-orosz együttműködés legszemléletesebb eredménye a közelmúltban elkészült Északi Áramlat vezeték. Idén szeptemberben David Cameron személyében 2006 óta először járt brit kormányfő Oroszországban: a Litvinyenko-gyilkosság és a kiadatás-megtagadások hatására mélyrepülésnek indult brit-orosz kapcsolatokban is megkezdődött a párbeszéd.
Mit hozhat Putyin harmadik elnöksége Európa számára?
Medvegyev, amikor az Egységes Oroszország Párt kongresszusán Putyint jelölte elnöknek, kilenc pontban ismertette annak politikai célkitűzéseit. Putyin ezek alapján kiemelt feladatául tűzi ki a külső és belső biztonság megerősítését egy olyan okos külpolitika támogatásával, mely garantálja a polgárok jólétét és biztonságát.
A bilaterális kapcsolatokban a közeljövőben sem várhatóak nagy, pozitív áttörések, de mivel Európának szüksége van az orosz energiára és piacra, Oroszország számára pedig a modernizációhoz elengedhetetlen az európai tőkéhez és technológiához való hozzáférés – így az együttműködésnek továbbra is folytatódnia és fejlődnie kell. Ahogy azt a Bundestag Információs Szolgálatának kiadványa megjelölte, az EU feladta az, hogy Oroszországot olyan irányba terelje, hogy az a regionális stabilitás védelmezője lehessen. Ehhez alapot a Modernizációs Partnerséghez hasonló kezdeményezések jelenthetik.
Elengedhetetlen az Oroszország és az Európai Unió közötti kooperáció új kereteinek kidolgozása, az 1997-es Partnerségi és Együttműködési Megállapodást egy, a ma körülményeihez alkalmazkodó szerződéssel való helyettesítése, s az energiakereskedelem fő elveiről is meg kell állapodnia az orosz és uniós vezetőknek. Oroszország 2011 decemberi WTO-csatlakozása tovább bővítheti a kétoldalú kereskedelem volumenét, de az uniós befektetések növelése érdekében Oroszországnak mindenképpen javítania kell a befektetési környezetet, s törekednie kell a szabályok harmonizációjára.