Sokan az egykori gaullista és chiracista értékek megcsalásaként értékelik, hogy a francia jobboldal jelöltjei egymásra licitálnak abban, ki tud még liberálisabb gazdasági csomaggal előállni. A jobboldali elnöki versenyben induló jelöltek nagy része ugyanis a piac jótékony szerepében látja a francia gazdaság növekedésének jövőjét. Egy biztos: a jövő őszi választásokon csak egy győztes születhet.
- Egyre több jelölt jelenti be indulását a jobboldali Republikánosuknál a köztársasági elnökjelöltségi címért.
- Az egyes jelöltek programjai alapjaiban megegyeznek, csupán a részletek eltérőek, a fő jelszó: a piac elsőbbsége.
- Ez a politika azonban egyértelmű szakítást jelent a gaullista és a „chiracista” gazdaságpolitikai elképzelésekkel.
Szinte nem telik el úgy hét Franciaországban, hogy ne jelentkezne be valaki a francia jobboldalon zajló elnökjelöltségi versenybe, így február végére már hét jelölt verseng az ősszel sorra kerülő elnökjelöltségi címért. Olyan illusztris nevek vannak a listán, mint az egykori köztársasági elnök, s jelenlegi pártelnök Nicolas Sarkozy, az egykori miniszterelnök, jelenlegi bordeaux-i polgármester Alain Juppé, a szintén egykori miniszterelnök, Francois Fillon, a volt mezőgazdasági miniszter, Bruno Le Maire, vagy az egykori UMP, a Republikánus pártalakulat elődjének az egykori elnöke, Francois Copé. Szintén a jelöltek névsorát gazdagítja Hervé Mariton (A Francia Nemzetgyűlés drome-i képviselője), illetve a decemberig a Sarkozy mellett kiálló, majd a „sem-sem” politika – azaz, hogy a második fordulóban, sem visszalépni, sem baloldali jelöltet támogatni nem kell – miatt azzal szakító Nathalie Kosciusko-Morizet.
Ha fejek nem is fognak hullani, de az ősszel sorra kerülő köztársasági elnökjelöltségi verseny végén csupán egy maradhat, aki végül az egész konzervatív oldalt képviselni fogja a választásokon. Igaz, az esélyes befutók között főként Nicolas Sarkozy-t és Alain Juppé-t emlegetik. Míg Sarkozy-nek főként a párton belül erős a pozíciója, addig Alain Juppé-nek a lakosságon belül magas az elfogadottsága. Ezzel szemben Nicolas Sarkozy népszerűsége rendkívül alacsony szinten van, ugyanis nemcsak Alain Juppé, de Francois Fillon és Bruno Le Maire is megelőzi a lakosság körében a népszerűségi listán. Így a párttagoknak igencsak el kell gondolkodniuk ősszel, hogy valóban az egykori köztársaság elnök jelölt lesz-e a biztos befutó a 2017-es választásokon.
Igaz volt már arra példa, hogy valaki a népszerűségi lista legaljáról álljon fel, s nyerje meg nemcsak a jelölést, hanem magát az elnökválasztást is: őt Jacques Chirac-nak hívták, s majd 30 évet várt arra, hogy a köztársasági elnök bársonyszékébe üljön. Szemben a jelenlegi pártelnökkel, aki a 2007-2012 között egyszer már bizonyíthatott.
A sok jelölt ellenére a párton belül természetesnek találják, hogy egyszerre több jelölt verseng a posztért. Michele Tabarot szerint a jelöltségért folyó verseny nem másról szól, mint az eszmék harcáról, hiszen az elnökválasztás az egyes nézőpontok, világképek versenye.
Mindeközben a Le Figaro kiemeli, hogy az egyes elnökjelöltek tervei nagyrészt megegyeznek: a közös nevező a gazdasági liberalizmus, a piac szentsége. Így jelentősen csökkentenék a munkavállalók jogait, s előtérbe helyeznék a munkáltatókat, ezért mérsékelnék azok terheit, felülvizsgálnák a munkanélküli segélyezés hosszát és mértékét, s emelnék a nyugdíjkorhatárt. Mindezt azért, hogy újra növekedési pályára állítsák a gazdaságot és csökkentsék a munkanélküliséget. Az egyes megoldások csupán a részletekben és az időzítésben különböznek.
Henri Guaino képviselő, aki Jaques Chirac kormányzása idején is már részt vett a kormányzat munkájában, meglepődve hallja hogy dobják a sarokba a chirac-i értékeket az egyes jelöltek. „Teljesen meg vagyok ütközve azon a versenyen, ami az egyes jelöltek között zajlik a tekintetben, hogy ki tudja leginkább megvalósítani a thatcher-i, schröder-i, azaz a legliberálisabb politikát az országban”.
Mindenesetre tény, hogy Franciaországnak mélyre ható változásokra lesz szüksége annak érdekében, hogy visszanyerje versenyképességét, csökkenteni tudja a szűnni nem akaró munkanélküliséget, s így egyenrangú tárgyaló fél legyen mind az európai, mind a globális tárgyaló asztalnál. Az már a jövő kérdése, hogy ki fog hatásos gyógyírt adni Európa beteg emberének.