„Tartósan feszült” a helyzet a kelet-ukrajnai harcok övezetében – jellemezte tömören a jelenlegi helyzetet a válságövezetben Sztepan Poltorak ukrán védelmi miniszter az utazás előtti eligazító tájékoztatón Kijevben azoknak az újságíróknak, akiket a tárca első alkalommal hívott meg látogatásra a „harci zónába”.
A nyugati sajtóorgánumoknak dolgozó tucatnyi újságíróból, fotóriporterből és operatőrből álló utazócsoportba meghívást kaptam én is, mint az MTI kijevi tudósítója.
Már a hét eleji eligazításon a lelkünkre kötötték, hogy saját biztonságunk érdekben telefonon keresztül ne mondjuk ki, melyik városba, mikor indulunk. Közölték, hogy az övezetbeli program részleteit csak a helyszínen közlik majd. Hajnalban indultunk a boriszpili repülőtérre, ahonnan a terv szerint a minisztérium egyik gépén repültünk volna egy Harkiv megyei reptérre, onnan pedig helikopterrel a Donyeck megye északi részén lévő Kramatorszkba.
Aztán nem repültünk: az egyik verzió szerint az időjárás miatt nem kaptunk leszállási engedélyt, a másik szerint valahogy kiszivárgott az útiterv, emiatt a légi utat kockázatosnak minősítették. Busszal utazunk végig Kramatorszkig, s így lett az egynaposra tervezett túra végül háromnapos.
Később megtudtam, a Donyeck megyei térségbe, ahová az utunk vezetett, csak külön akkreditációval léphetnek be a sajtó képviselői. A buszunk a megyében több útellenőrző ponton haladt át Karmatorszkig. A mintegy 200 ezer lakosú nagyváros egyike azoknak a településeknek, amelyeket oroszbarát szakadár fegyveresek az elsők között szálltak meg áprilisban. A várost nyáron foglalták vissza az ukrán erők, és már megindult benne az újjáépítés. A takaros belvárosban – amennyit láttam – nyoma sem volt a korábbi harcoknak. A városban egy katonai támaszpontra érkeztünk, ahol az étkezősátorban reggelivel fogadtak bennünket. A számomra azonosíthatatlan alapanyagból készült hadtápkása a kinézete ellenére meglepően finom volt.
A rövid pihenő után felvetették velünk a golyóálló mellényt és a sisakot. A védőfelszerelés, amelyet még Kijevben béreltem az útra, állítólag a könnyebb fajták közül való volt: a mellény „csak” hét kilogrammot, a sisak kettőt nyomott, amelyben azért nem volt egyszerű feladat a katonai csapatszállító jármű csaknem két méter magasan lévő platójára fel, és onnan lemászni. Két, fémkasztnival fedett járművel, gépkarabéllyal felfegyverzett katonák társaságában és egy mentőautó kíséretében indultunk tovább Debalceve felé, amely már közvetlenül a frontvonalnál fekszik.
A várost júliusban foglalta vissza az ukrán hadsereg a szakadároktól. A korábban 45 ezres lakosú járási központból az ott lakók nagy része mára elmenekült. A várost és a környékén lévő ukrán állásokat a szeparatisták számtalanszor vették heves tüzérségi tűz alá azóta, hogy az ukrán csapatok visszafoglalták. Debalceve térsége egyike a kelet-ukrajnai harcok tűzfészkeinek, az ukrán erők által ellenőrzött rész ugyanis ék alakban nyúlik be a szakadárok területébe.
Körülbelül két órán át zötykölődtünk alig járható utakon Debalceve felé. A szállítójármű apró, bepárásodott ablakain keresztül a tájból szinte semmit sem láttunk. Egy katona mindvégig a lőrésen kitartott gépkarabéllyal tartotta szemmel az utat.
Egy sík mezőhöz érkeztünk, amelyet keskeny, foghíjas erdősáv szegélyezett. Pár katona őrködött csak a poszton. Elmondták, hogy az első védelmi vonalnál vagyunk, a hátunk mögött Debalceve, velünk szemben a mezőn a „senki földje”, onnan két-háromszáz méterre viszont már a szakadárok állásai vannak, amelyekből persze, semmit se láttunk. A frontvonalnál feszült csend volt. Alig tíz percet kaptunk fotózásra, filmezésre, majd gyorsan visszatereltek bennünket a katonai járművekbe, és behajtottunk a városba. Több helyen megálltunk, kiszálltunk szétnézni, fotózni, de negyedóránál tovább sehol sem maradhattunk. Úgy volt biztonságosabb, ha folyton mozgásban vagyunk.
Később az egyik egységparancsnok elmondta: noha a Kijev által december 9-én egyoldalúan meghirdetett tűzszünet óta jelentősen csökkent a szakadár támadások intenzitása, napi átlagban 12-szer lőnek mostanság a szakadárok ukrán célpontokat a hadműveleti övezetben, beleértve Debalcevét és környékét is.
A városnak a fronthoz közeli részében rommá lőtt, kidőlt házak között jártunk, az utcák szinte teljesen kihaltak voltak. Egyszer csak váratlanul két idős nő jött oda hozzánk, meglátva a nálunk lévő kamerákat. Dőlt belőlük a panasz, hogy három hónap elteltével kapták csak meg a nyugdíjukat. Egy szintén nyugdíjas férfi emelt hangon egyenesen felszólított minket, hogy a szomszédja házát filmezzük le, azt teljesen porig rombolták. A feszültség, a félelem és a kilátástalanság a városban szinte tapintható volt.
Már visszafelé indultunk Kramatorszkba, amikor riasztást kaptunk: a felderítés jelezte a kísérőinknek, hogy a szakadárok kilőttek valamilyen lövedéket az irányunkba. A szállítójárművek azonnal elindultak velünk, minket pedig felszólítottak, hogy hajtsuk le a fejünket és nézzük a padlót. Egy-két feszült perc, és lefújták a riadót. Robbanást nem hallottunk, eszerint vagy téves riasztás volt, vagy nem a közelünkben csapódott be a lövedék.
Kramatorszkban Olekszandr Kihtenko, Donyeck megye nemrég kinevezett kormányzója várt bennünket este egy kis állófogadással egybekötött tájékoztatóval. Megerősítette, hogy valóban vannak gondok a megyében a nyugdíjak kifizetésével, az infrastruktúra sérült, sok iskolában csak fólia jut a kitört ablakokra, a szénbányák java részét vízzel árasztották el a szakadárok, emiatt nincs elég fűtőanyag a hőerőművekben, és nehéz feladat a civil lakosság védelme is. Mondandóját azzal zárta, hogy a helyi vezetés mindent elkövet a fegyveres konfliktus okozta rendkívüli gondok orvoslására.