Tíz éves elnökségét lezáró „szellemi hagyatékként” konferálta fel José Manuel Barroso csütörtökön a berlini Humboldt Egyetemen mondott hosszú beszédét. A Bizottság elnöke szerint az integráció harmadik szakaszba való lépése előtt el kell döntenünk, milyen mértékű közösségvállalásra vagyunk hajlandók az EU-ban.
Tízéves elnökségének alighanem legfontosabb és legmagvasabb beszédét mondta el csütörtökön Berlinben, a híres Humboldt Egyetemen José Manuel Barroso, aki november elsejével távozik a posztjáról. Szellemi hagyatékában foglalkozott az Európát és az európai politikát feszítő fő kérdésekkel; az EU népszerűtlenségének okaival és korlátaival; egy új konszenzus megteremtésének szükségességével az integráció harmadik szakasza előtt; és felvázolta a saját jövőképét és a legfontosabb gyakorlati teendőket is.
„Az Európai Bizottságnál szerzett tapasztalataim 10 évét lezáró, „szellemi hagyatékként” tekinthető legfontosabb beszédemet itt akartam elmondani” – szögezte le a hosszú szónoklat legelején José Manuel Barroso, aki szerint most jött el a pillanat, amikor „el kell gondolkodunk és döntenünk kell kontinensünk jövőjéről”.
Reform kell, nem forradalom
A Bizottság elnökének meggyőződése, hogy az Európai Uniónak nem hirtelen, hanem organikus módon kell továbbfejlődnie. „Reformra van szükség, nem forradalomra. Fejlődésre van szükség, nem ellenforradalomra”.
Az európai projekt fő törekvése a második világháború utáni első szakaszában – amelyet Barroso szerint „Európa 1.0”-nak is nevezhetnénk – a béke és a jólét megőrzése volt Európa szabad részében a gazdasági integráció és a francia-német megbékélés révén.
A vasfüggöny és a berlini fal leomlása utáni átalakítás eredményeként az európai projekt – „Európa 2.0” – középpontjában az állt, hogy a nyitott piacok és a nyílt társadalom előnyeit kiterjessze a kibővített, újraegyesített Európára.
A pénzügyi és gazdasági válság kedvezőtlen hatásának következtében és a többpólusú, globalizálódott világ kialakulásával a portugál nemzetiségű politikus szerint beköszöntött az európai integráció harmadik szakasza. „Ismét aktualizálnunk kell tehát a tervet, amely így már az „Európa 3.0” megnevezést kaphatja” – közölte.
Barroso szerint a pénzügyi és gazdasági válság különösen arra világított rá, hogy a közös valuta hosszú távú fenntarthatóságához feltétlenül javítani kell az euróövezet irányításán, akár további, politikaibb jellegű, intézményi lépések árán is. A kihívás, mint mindig, abban rejlik, hogy miként lehet ezeket úgy megvalósítani, hogy mindeközben megóvják a belső piac és az Unió egészének integritását.
A béke továbbra is az integráció központi eleme
Európában szükségessé válhat a többsebességű, megerősített együttműködés. „A többosztályú Európa kialakulását azonban eddig is mindenáron elkerültük, és ezután is ezt kell tennünk. A rugalmasságra tehát „igen”, a rétegekre szakadásra „nem” a válaszom” – jelentette ki.
Hozzátette, hogy ha nem sikerült volna megmenteni az eurót, Európa kétségkívül újra első- és másodosztályú gazdaságokra, illetve társadalmakra bomlott volna szét.
Barroso figyelmeztetett, hogy akik szerint az európai integráció békével kapcsolatos narratívája a múlté, vessenek egy pillantást az ukrajnai eseményekre. A béke eszméje az európai integráció szempontjából fontosabb, mint valaha.
A gazdasági válságra visszatérve úgy vélte, hogy bekövetkezett az észak-amerikai, illetve az európai gazdasági növekedési modellek válsága, ami lerántotta a leplet a gazdasági növekedés pénzügyi machinációkkal való felnagyítására, valamint a növekedésnek az állami és a magánszektor adósságállományának terhére történő fenntartására tett kísérletekről.
„Visszatértünk a növekedéshez vezető nehezebbik módszerhez: a globális versenyképesség érdekében végzett innovációhoz és szerkezeti reformokhoz” – húzta alá.
A testület elnöke szerint fel kell ismerni, hogy az európai béke és jólét megőrzéséhez olyan Európai Unióra van szükség, amely nagyobb hajlandóságot mutat arra, hogy ezt a hatalmat és befolyást kifejezésre juttassa a világban. A válság idején nemzetközi szinten jelentősen megingott az Európa globális befolyásába vetett bizalom. Ideiglenesen megrendült az európai gazdasági modell nemzetközi vonzereje. Ezzel egyidejűleg pedig kétségbe vonták az EU mint globális szereplő tekintélyét és értékeit.
A válság után Barroso ellentámadásba lendülne
„Ellentámadásba kell kezdenünk és vissza kell szereznünk pozíciónkat és befolyásunkat. Diplomáciai megközelítésünket át kell gondolnunk. Védelmi képességeinket egyesítenünk kell. Az egész világ alkalmazkodik, új világrend van kialakulóban. Ha Európa nem egységesen, hatalmát és befolyását kifejezésre juttatva lép előre, akkor fennáll a veszélye annak, hogy jelentéktelenségbe süllyed” – mutatott rá.
Barroso szerint az EU-n belül három hiányossággal kell foglalkozni. Egyfajta irányítási hiányosság áll fenn, mivel a tagállamok önmagukban már nem képesek megvalósítani azt, amire a polgároknak szükségük van, ugyanakkor az európai intézmények ehhez még mindig nem rendelkeznek az eszközök egy részével. Emellett legitimációs szakadék is létezik, mivel a polgárok úgy érzik, hogy a döntéseket tőlük túl távol lévő szinten hozzák meg. Továbbá az elvárások is túlzottak, mivel az emberek többet várnak el, mint amit a politikai rendszer valójában nyújtani képes.
Úgy vélekedett, hogy a stabilitás csak a közösségvállalás magasabb szintjén újonnan elért egyensúlyi állapot eredményeként fog kialakulni.
A politikusoknak nem szabad akaratukat ráerőszakolni a közvéleményre. Arra azonban kísérletet tehetnek, hogy kialakítsák a szükséges konszenzust. És itt érvényesül csak igazán a politikai vezetők szerepe. „A vezetői szerepvállalás a felelősség vállalásáról szól. Nem pedig népszerű vagy populista tendenciák követéséről” – szögezte le.
Az Európai Unió ugyanis Barroso szerint már nem az, ami volt. Egy soha nem látott demokratikus kormányzási rendszerré érett, ami elsősorban a Lisszaboni Szerződésnek köszönhető, amely a korábbi szerződésekhez képest jóval nagyobb hatást gyakorol az emberek életére. Ezért a pusztán bürokratikus, technokratikus vagy diplomáciai megfontolásoknak többé nincs helyük, és a csúcstalálkozó intézménye is elérte korlátait. Új vitára, új párbeszédre van szükségünk ahhoz, hogy e folyamat ne álljon le – tagállami és nemzetközi szinten is ki kell, hogy alakuljon az európai projekt melletti valódi elkötelezettség.
Hangsúlyozta, hogy a mind nagyobb integráció szélsőséges hívei nem hagyhatják figyelmen kívül, hogy az európaiak túlnyomó többsége ellenzi az európai egység létrejöttét, ha az a nemzetállamok kárára jön létre. Azoknak viszont, akik kizárólag nemzetállamokban vagy kormányközi együttműködésekben látják Európa jövőjét, tudomásul kell venniük, hogy a nemzetállamok önmagukban már nem képesek azt nyújtani a polgároknak, amit ők elvárnak. „Értelmetlen tehát az a próbálkozás, hogy így vagy úgy megállapítsuk, hogy mikor és miként zárul le az európai integráció”.
Fel kell tenni a nagy kérdéseket
Ezért mielőtt egy újabb szerződés részleteinek megvitatásába kezdenénk, a Bizottság elnöke szerint meg kell válaszolnunk a következő kérdést: milyen közösségvállalást tartunk szükségesnek, nélkülözhetetlennek, illetve elkerülhetetlennek a tagállamok és Brüsszel között? Mit ismerünk el olyan kérdésként, amelyről feltétlenül együtt kell döntenünk? Mi az Uniónk elfogadott, eldöntött közös célja? Milyen mértékben vállalunk visszavonhatatlanul, fenntartások nélkül sorsközösséget? Röviden: mi a jövőképünk?
Megjegyezte, hogy a válság véget vetett a hallgatólagos egyetértés korszakának, az európai integráció szinte intuitív jellegének. Most határozottan kifejezett konszenzusra van szükség. Eljött az ideje annak, hogy politikai és társadalmi vitát kezdjenek arról, hogy milyen mértékű közösségvállalásra hajlandók az EU-ban; milyen mélységű és kiterjedésű integrációt; és hogy ki milyen szerepet kíván vállalni ebben, és milyen cél érdekében.
Az európai integráció harmadik szakaszába érkezvén legelőször is azt kell megvizsgálni, hogy milyen politikai meggyőződésekre, másodszor pedig, hogy milyen szakpolitikai intézkedésekre van szükség, és harmadsorban azt, hogy milyen politikai építménnyel valósítható meg mindez – fűzte tovább a gondolatait az elnök.
Az Európa jövőjéről szóló vitának tehát szerinte a politikai meggyőződésekről és a szakpolitikai tartalmakról kell szólnia, és nem korlátozódhat csupán az intézményekre és a szerződésekre. Arról kell szólnia, hogy mit akarunk közösen elérni és milyen céllal. „Ha erről nincs egyetértés, a végtelenségig vitatkozhatunk a szubszidiaritási vagy a kívülmaradási záradékokról, de sem nem használunk vele senkinek, sem nem győzünk meg senkit. El kell döntenünk, külön-külön és együtt is, hogy mit akarunk közösen elérni – és mi az amit nem kell, vagy nem akarunk közösen csinálni”.
A főnökök lenyúlták Európát
A szónok úgy véli, hogy Európa a „főnökök” dolgává vált. A tagállamok vezetőit egyesítő szervezet, az Európai Tanács egyre nagyobb befolyásra tett szert az évek alatt. Az állam-, illetve kormányfőknek azonban látniuk kell, hogy nemcsak nemzeti, hanem európai szinten is fontos politikai szerepet töltenek be.
Az erőviszonyok ilyetén átrendeződése (a döntéshozatal áthelyeződése a Tanácstól az Európai Tanácshoz) bizonyos végrehajtásbeli elmaradásokat vont maga után. Az állam-, illetve kormányfők döntéseit nemzeti szinten gyakran nem követték a megfelelő intézkedések – túl nagy volt a nyomás, a kivitelezés pedig nem volt pontos.
Barroso meggyőződése, hogy az európai politikában gyakran elkenődnek a felelősségi körök határai, amin az intézményei reformok magukban mit sem tudnak változtatni. Ameddig a demokratikus döntéshozók nem hajlandóak elismerni, megvédeni és személyesen támogatni közösen hozott döntéseiket, mindig is baj lesz az európai legitimitással.
„Nem igaz, hogy Brüsszel akar túlszabályozni”
A Bizottság elnöke leszögezte, hogy az egészségügyi kérdésekkel, a termékszabványokkal, a munkavállalók jogaival, a környezetvédelemmel vagy akár a közlekedésbiztonsággal kapcsolatos szabályozás elsősorban nem a „brüsszeli központosítási tevékenység” eredménye. Ezeket a jogszabályokat társadalmi viták előzik meg, amelyek során a polgárok aggodalmukat fejezik ki, és cselekvésre szólítanak fel. A szabályozási kezdeményezések általában nem Brüsszelből indulnak. A villanykörtékkel vagy az olívaolaj tárolásával kapcsolatos szabályozás ötlete is nemzeti szinten fogant meg – mondta.
Barroso úgy látja, hogy létezik egyfajta „kognitív disszonancia” a nemzeti és európai szintű politikai folyamatok között. Ez szinte skizofrén politikai magatartásformák kialakulásához vezet. Európai szinten a tagállami politikusok sokkal többet követelhetnek, mint a hazai politikai porondon, anélkül, hogy felelősséget kellene vállalniuk a megvalósításhoz szükséges intézkedések elfogadásáért és végrehajtásáért. Ezernyi kísértés és lehetőség van arra, hogy kibújjanak a felelősség alól.
„Tapasztalatból mondhatom, hogy gyakran előfordul az helyzet, amikor ugyanaz a párt gyökeresen eltérő, sőt egymásnak teljesen ellentmondó álláspontokat képvisel tagállami szinten és az Európai Parlamentben” – tette hozzá.
Azt is bírálta, hogy számos tagállam azt reméli, illetve úgy tesz, mintha Európa egy szép napon az adott ország felnagyított másává válhatna – de erre hiába várnak.
Épp ilyen ellentmondás az is, amikor egyes politikusok dédelgetett jogszabályaikkal bizonyos területeket igen alaposan leszabályoznak, de ha mások teszik ugyanezt, „indokolatlan beavatkozást” kiáltanak.
„Mi sem árt jobban az EU-nak annál, mint amikor azok a politikusok, akik nem tudtak eléggé meggyőzően fellépni, sikertelenségük okait az európai rendszer hiányosságaiban keresik, ahelyett, hogy belátnák: az ő hibájuk, hogy nem tudták a többséget megnyerni elképzeléseiknek” – vélekedett.
Arra is emlékeztetett, hogy amikor az embereknek nem tetszik egy-egy nemzeti szinten elfogadott politikai döntés, nem szavaznak többé a döntéshozóra. Ha viszont az európai szintű döntés ellen berzenkednek, akkor hajlamosak Európa ellen fordulni. Ha az EU intézményeinek nincs meg a kellő támogatottsága, az az egész európai integrációt, veszélybe sodorja, míg a nemzeti intézmények vagy politikai pártok támogatottságának hiánya általában nem fenyegeti a nemzet egységét.
A politikai elitek átveszik a populisták szlogenjeit
Szóvá tette, hogy az Európai Uniónak napjainkban azzal a konkrét kihívással kell szembenéznie, hogy a politikai fősodorhoz tartozó egyes pártok az egyre erőteljesebb euroszkeptikus, sőt eurofób hangokat nemhogy lecsillapítanák, hanem egyenesen átveszik populista gondolatvilágukat. „A balközéptől a jobbközépig húzódó spektrumon található politikai erőknek és szereplőknek véleményem szerint el kell hagyniuk a komfortzónájukat. Nem hagyhatják a vitát a szélsőséges politikai pártokra, hanem vissza kell szerezniük a labdát. Mind nemzeti, mind uniós szinten ki kell állniuk a pozitív európai politikai menetrend mellett” – közölte.
Barroso szerint a jelenlegi választási eljárás, noha korlátai ismertek előtte, alkalmas lehet arra, hogy erősítse a választások európai jellegét. A nemzeti szintű demokráciák valóban elengedhetetlenek az Európai Unió legitimitása szempontjából, de nagy hiba lenne megállítani az európai szintű demokratizálódási folyamatot. A rendszer még mindig alakulóban van, de ha akadályozzuk a fejlődésben, az mindannyiunkat hátravet.
A teendőkről szólva elmondta, hogy a Parlamentnek, a Tanácsnak és a Bizottságnak megállapodást kell kidolgoznia az új törvényhozási ciklus – pozitív vagy negatív – prioritásairól. Célszerű lenne, ha a túlzott adminisztratív költségek csökkentése érdekében ezt a szabályozás javításával kapcsolatos új intézményközi megállapodás is követné.
Meglátása szerint a közeljövőben aligha adódik olyan történelmi jelentőségű pillanat Európában, mikor is teljesen új alkotmányt írhatunk. Az Unió fejlődési módja ezentúl is a „permanens reform” lesz, és nem a „permanens forradalom”.
Hétpontos kívánságlista Barrosótól
Több javaslattal is élt a Bizottság elnöke. Először is az a véleménye, hogy az Uniót csak a hatályos Szerződések és a közösségi módszer alapján lehet továbbfejleszteni. Amint elhagyják ezt a keretet, a széthúzásnak, az egymást átfedő struktúráknak és végeredményben az inkoherenciának és az alulteljesítésnek nyitnak teret.
Másodsorban, a Szerződések kiegészítését megelőzően fel kellene számolni az azokban, illetve az azok között és az egyéb jogszabályok vonatkozásában fennálló ellentmondásokat és túlzott szövevényességet. Ez legfőképpen annyit tesz, hogy az olyan kormányközi eszközöket, mint az Európai Stabilitási Mechanizmus vagy a költségvetési paktum minél hamarabb be kell építeni a Szerződésekbe.
Harmadsorban, minden új kormányközi megoldást csakis kivételes jelleggel és átmenetileg lenne szabad fontolóra venni, illetve bevezetni, hogy elkerüljék az elszámoltathatóság és a jogi koherencia terén adódó problémákat.
Negyedsorban, az Uniónak a lehető legnagyobb mértékben arra kell törekednie, hogy egészként, mind a 28 tagállammal együtt fejlődjön tovább.
Hatodsorban, nem szabad, hogy az előrelépés ütemét a legtartózkodóbb tagállamok diktálják. Nem engedhetjük meg ugyanis, hogy Európa a leglassabban fejlődő tagállam sebességével fejlődjön.
Hetedsorban, amennyiben a Szerződés újabb módosítása elengedhetetlennek bizonyul, ezt – még a tárgyalások megkezdését és a ratifikálást megelőzően – teljes körűen, a nyilvánosság bevonásával meg kell vitatni.
Az Unió szűkebb körű, azaz a jelenlegi 28 tagú EU helyett csak az euróövezetet magában foglaló újraalapításáról való álmodozás Barroso szerint nem annak a jele, hogy rendszerszintű hibák lennének az EU-ban, vagy ne lenne a 28 tagú közösségben elég potenciál. Inkább nosztalgikus vágyódás egy családiasabb berendezkedés után, a régi szép idők felidézése, amelyekből sokan – hibás gondolatmenet alapján – vigaszt merítenek.
Az EU koherenciája nem szenvedheti meg a briteknek teendő engedményeket
A brit kérdésről is szólt. Meggyőződése, hogy Európa erősebb az Egyesült Királysággal, és az Egyesült Királyság is erősebb az Európai Unió tagjaként, mint egymagában. Elismerte viszont, hogy történelmi, geopolitikai és gazdasági okokból tekinthető úgy, hogy az Egyesült Királyság esete más, mint a többi országé. „Épp ezért lenne hiba, ha az Egyesült Királyság kedvéért tett kivételt a mindenkire érvényes szabály rangjára emelnénk. Meg kell találnunk annak a módját, hogy eleget tegyünk az Egyesült Királyság sajátos helyzetének, de csak olyan mértékben, amely nem fenyegeti az Unió egészének koherenciáját” – jelentette ki a Bizottság elnöke.
A fenti elvek alapján a szónok szerint számos olyan politikai terület rajzolódik ki, amelyeken a következő években egyes konkrét intézményi reformok kapcsán különösen intenzív vitákra, valamint sok tenni- és eldöntenivalóra számíthatunk. (1) a gazdasági és monetáris unió elmélyítése a Bizottság vitaindító tervezetével összhangban; (2) az Unió hathatósabb külső képviselete; (3) az uniós értékek és az uniós polgárság megszilárdítása; (4) a szabályozási feladatok jobb felosztása; és (5) a politikai unió folyamatos tökéletesítésének szükségessége.
A gazdasági kormányzás reformját teljes mértékben meg kell valósítani. Ha ez megvan, akkor a következő lépésnek az euróövezet szintjén a közös fiskális rendszer fokozatos kialakításából kell állnia, amit az adópolitikák és a munkaerőpiacok további koordinációja egészítene ki. Erre az óhatatlanul szerződésmódosításhoz vezető fejleményre csak a kellő mértékű demokratikus legitimáció és elszámoltathatóság megteremtésével kerülhet sor.
Nem szabad, hogy az euróövezeten belül alkalmazott „fiskális-föderális” megközelítés irányába való elmozdulás csak a közös fizetőeszközt használó tagállamokra korlátozódjon. Nyitva kell állnia minden jövőbeli és potenciális tag előtt, tiszteletben tartva az egységes piac integritását és az Unió egészében alkalmazott politikai intézkedéseket.
Fontosnak nevezte, hogy az euróövezetnek egységesebb külső képviselete legyen a nemzetközi pénzügyi intézményekben.
Az Unió hathatós külső képviselete érdekében együttműködés szellemében kialakított munkamegosztásra van szükség az Unió és a tagállamok tisztviselői között.
Az uniós értékek és az uniós polgárság megerősítéséhez teljes mértékben tiszteletben kell tartani és alkalmazni kell a jogállamiság elvét, csakúgy mint az uniós jogokat, garanciákat és szabadságokat. Konszolidálni kell az olyan eszközöket, mint az alapjogok érvényesülésének a jogalkotási hatásvizsgálatok során történő ellenőrzése és a Bizottság által a jogállamiság megóvására érdekében létrehozott keretrendszer.
Az uniós jogokkal – így a szabad mozgás jogával – való visszaélés ellen a másodlagos jog eszközeivel lehet és kell küzdeni, nem pedig az elv megkérdőjelezésével.
Barroso szerint tehát azt a kérdést, hogy mely politikai területeken kell az EU-nak nagyobb szerepet vállalnia, és melyeken inkább háttérbe szorulnia, nem lehet egy negatív vagy egy pozitív felsorolással megválaszolni. Hanem az egyes intézkedések intenzitási és beavatkozási foka között kell különbséget tenni. A legjobb módszer ennek megállapítására a jogalkotás minőségének javításáról szóló új intézményközi megállapodás, amely a teljes jogalkotási folyamatra kiterjesztené a Bizottság által alkalmazott intézkedések – a szabályozásra vonatkozó célravezetőségi vizsgálatok, hatásvizsgálatok, bürokráciacsökkentés – hatályát.
Így reformálná meg a Bizottságot
Az Unió végrehajtó testületét, a Bizottságot jelenlegi elnöke úgy reformálná meg, hogy a kincstári funkciót is ez a szerv biztosítsa. A Bizottság egy kétkamarás törvényhozó testületnek tartozna elszámolással, amelyet az Európai Parlament és a Tanács alkotna.
A Bizottság politikai szerepe és funkcionális függetlensége közötti megfelelő egyensúly érdekében a jelenleg alkalmazott negatív bizalmatlansági eljárás helyett konstruktív bizalmatlansági mechanizmust kellene bevezetni. Az Európai Bizottságnak csak akkor kellene lemondania, ha az Európai Parlament tagjainak abszolút többsége más elnököt javasolna az Európai Bizottság élére.
Középtávon az eurócsoport elnöki tisztségét egybe lehetne vonni a Bizottság gazdasági és monetáris ügyekért, valamint az euróért felelős alelnöki pozíciójával. Egy ennél gyökeresebb változás lenne az Európai Tanács elnöki tisztségének és a Bizottság elnöki tisztségének összevonása – erre kétségkívül csak hosszú távon kerülne sor. Tekintettel azonban az európai integráció fejlődésének valószínű menetére, főleg az euróövezetben, e hivatalok összevonása hasznos lépés lenne, amely fokozná a koherenciát, és nagyobb láthatóságot kölcsönözne az Európai Unió politikai rendszerének, mind a rendszeren belül, mind azon kívül.
Végül kifejtette, hogy a szavazóurnához járulás a lehető legjobb pillanat arra, hogy „vállaljuk az eddig elért eredményeket, és megegyezzünk arról, hogy milyen feladatok várnak még ránk. És a legjobb pillanat arra is, hogy kiálljunk a mai Európa mellett, de elgondolkodjunk azon is, hogy milyen lehetne”.