Az elmúlt hónapok, illetve hetek eseményei Ukrajnában igen komoly problémákat hoztak a felszínre, olyannyira, hogy mára már az ország területi integritásának a megőrzése a legfontosabb feladat, amivel az ukrán államnak elsősorban foglalkoznia kell. Az ellentétek gyökere a Kelet- és Nyugat-Ukrajna közötti kulturális, történelmi, vallási és etnikai különbségekben rejtőzik, amire nagyon ügyesen rájátszanak az oroszok, de ami miatt jelenleg az egész ország a nyugati világ és Oroszország közti hatalmi játék helyszínévé változott.
A mai Ukrajna területét is magába foglaló, a 9. században létrejött Kijevi Rusz Kelet-Európa első szervezett államalakulata volt, és a szláv civilizáció bölcsőjének tekinthető. A feudális széttagoltság, a belső ellentétek, majd végül a tatár-mongol hódítás ahhoz vezetett, hogy ezeken a területeken három nemzet alakult ki, amelyek az évszázadok során különböző fejlődési útvonalat jártak be: oroszok, belaruszok és ukránok.
Az ukrán földeken különböző korokban különböző államok osztoztak – litvánok, lengyelek, magyarok, Habsburgok és törökök, ami természetesen nyomot hagyott a nemzeti sajátosságokon és mentalitáson. Amióta Bogdan Hmelnickij ukrán hetman 1654-ben az Orosz Birodalomhoz csatlakoztatta az akkori államot, az ukrán területek több, mint ötszörösére nőttek. Így Ukrajna többek között megszerezte Észak-Bukovinát, a nyugati ukrán területeket, Besszarábiát, Kárpátalját és Krímet. Az ukrán területek így nem lehettek egységesek sem kulturálisan, sem vallási és etnikai szempontból. A négy jól elkülöníthető terület a mai Ukrajnában – Nyugat-Ukrajna, Közép-Ukrajna, Kelet-Ukrajna és Krím.
Kelet-Ukrajna
Ukrajna gazdasági életében a legfontosabb szerepet a kelet-ukrán régió tölti be. A Dnyepr folyótól, illetve Csernyigovtól keletre fekvő terület Ukrajna legiparosodottabb és gazdaságilag legfejlettebb része. Gyakorlatilag egy önálló geopolitikai régió ez, amely komoly integrációban áll Oroszországgal és a posztszovjet térség államaival. Itt találhatóak Ukrajna szénkészletei, vas-, urán lelőhelyek és más fontos nyersanyagok, illetve az ukrán termőföldek nagy része. A régió fontosságát mutatja, hogy az ukrán gazdaság 60-65 százaléka itt összpontosul.
Kelet-Ukrajnában abszolút mértékben az orosz nyelv és az orosz kultúra dominál, azonban Krímtől eltérően itt nem ellenzik az ukrán nyelvet sem, és történelmileg kétnyelvűség alakult ki, ám mégis a lakosság 86,8% százaléka az orosz nyelvet részesíti előnyben. Vallást tekintve túlnyomó többségben a moszkvai patriarchátus alá tartozó pravoszláv egyházat követik.
Éppen ezeken a területeken található a legtöbb oktatási központ, kutatóintézet és egyetem Ukrajnában, és a Szovjetunió számos vezetője ezekről a területekről került ki – Dnyepropetrovszkból, Harkovból vagy Donbaszból. Nem véletlen, hogy a mai ukrán politikai elit számos tagja is ebben a régióban kezdte a pályafutását: Viktor Janukovics Donyeckben, Julia Timosenko és Leonyid Kucsma Dnyepropetrovszkban.
A lakosság Kelet-Ukrajnában leginkább azokat a pártokat támogatja, akik az orosz kapcsolatokat és a FÁK országokkal történő gazdasági együttműködést helyezik az előtérbe – mindez szépen kirajzolódik a választási térképeken egy-egy parlamenti- vagy elnökválasztás idején. A ’30-as években Sztálin erőteljes iparosítási programja épp ezeket a területeket érintette, az iparosításhoz pedig nagy munkaerő kellett. Ekkor érkezett ide nagyon sok orosz állampolgár egész Szovjetunió szerte, a kommunikáció legfontosabb nyelve pedig az orosz nyelv volt.
A ’90-es évek káoszában Dnyepropetrovszk vagy Donbasz hatalmas gyárait szétlopkodták, a termelés sok helyen évekre leállt, vagy már nem is indult újra, a munkásokat nem fizették ki. Ezért nem csoda, hogy Kelet-Ukrajnában erős nosztalgia él a múlt iránt, sokakban még mindig a Szovjetunió az etalon, és még nem múlt el a szovjet nagybirodalmi tudat elvesztése miatti sokk. Ugyanakkor a Szovjetunió gazdaságinak igen fontos részét képezték, és ezek a gazdasági kapcsolatok megmaradtak a szovjet birodalom szétesése után is. Az itt élő emberek számára Nyugat-Európa vagy az európai uniós tagság nehezen értelmezhető, a legfontosabb kapcsolatok tőlük keletre- észak-keletre vannak. Mindezek miatt nem is értik meg Nyugat-Ukrajna nacionalista vonalát, ez a fajta ideológia és az ukrán nemzeti tudat távol áll tőlük.
Krím
Az ukrán nacionalizmustól legtávolabb azonban nem a kelet-ukrán régió, hanem Krím áll. Ez Ukrajna etnikailag legtarkább területe, ráadásul az egyetlen olyan régió az országban, ahol az ukránok kisebbségben vannak. Ezt tükrözi a közel két milliós Krím hivatalos neve is – Krími Autonóm Köztársaság (Szevasztopol külön joghatóságú területet alkot).
A Fekete-tenger északi partjának egyik gyöngyszeme, Krím évszázadokig különálló életet élt a szláv kultúrától, és jobbára csak a XX. század során tagolódott be teljesen a Szovjetunióba. A valaha bizánci fennhatóságú területet, amelyet görög, bizánci és bolgár kereskedők lakták 1223-tól foglalták el a tatárok, az Arany Horda összeomlása után 1441-től a törökök kezére jutott, és az Oszmán Birodalom része lett. Innen intéztek a török hadak folyamatos támadásokat az ukrán területek ellen, amíg végül 1768-74 között a török-orosz háborúban Nagy Katalin vereséget nem mért az Oszmán Birodalomra, és az Orosz Birodalomhoz csatolta Krímet.
Krím történelmi múltjából fakadóan az orosz hódítás idején a XVIII. században a terület túlnyomó részén (95,1%) krími tatárok éltek. Ezután ez lassan, de megállíthatatlanul változni kezdett: az 1897-es adatokban utoljára szerepeltek többségben a krími tatárok: 35,6% krími tatár, 33,1% orosz, 11,8% ukrán és mások. 1920-ban már 41,2% orosz, 28,7% krími tatár, 8,6% ukrán, 6,4% zsidó és mások.
A krími tatárok kiszorítása egészen addig folytatódott, amíg 1944 májusában Sztálin parancsára, 3 nap alatt a teljes etnikai népességet Szovjetunió más területeire nem deportálták. A hivatalos magyarázat szerint amiatt, mert együttműködtek a német megszállókkal, így kollektív bűnösség elvét alkalmaztak rájuk. Közel 200 ezer embert deportáltak, többségüket Üzbegisztánba. Óvatos becslések szerint az átköltöztetett krími tatárok 15-46 százaléka a deportálást követő két éven belül életét vesztette.
Így Krím 1944-ben már szinte teljes homogenitást mutat: 75% orosz, 21% ukrán (a krími tatárok mellett 1944-ben a bolgárokat, zsidókat és görögöket is deportálták, mint nem megbízható elemeket). Krím őslakosai csak a Gorbacsov által indított peresztrojka után, 1989-től térhettek haza. A 2001-es népességszámlálásban már a következőket látjuk Krímben: 58,3% orosz, 24,3% ukrán, 12,1% krími tatár, 1,4% belarusz, és mások.
Maga Krím 1921-1946 között független szovjet köztársaság volt, 1954-ben pedig Nyikita Hruscsov Ukrajnához csatolta. 1991-től Krím autonóm lett, de Ukrajna részeként. Három évre rá a túlnyomóan oroszok által lakott régió a függetlenedés irányába indult, sőt, 1995-ben saját elnököt is választottak, azonban ezt az ukrán hatalomnak sikerült kivédenie, a szeparatista próbálkozásoknak véget vetettek, a krími elnököt pedig száműzték az országból. A lakosság 97 százaléka Krímben orosz nyelven kommunikál.
Közép-Ukrajna
Ukrajna központi része, a Csernyigov és Odessza közötti területek, ahová az ukrán főváros, Kijev is beletartozik, egyfajta átmenetet képez a nyugat és a kelet között. Kulturálisan Kelet-Ukrajnához kötődik, azonban a nyugati és a keleti értékrend közötti preferencia nem egyértelmű. Etnikailag itt az ukránok dominálnak, és ez megmutatkozik a nyelvi preferenciákban is: a lakosság 61,2 százaléka az ukrán nyelvet részesíti előnyben, 24,2 százaléka az oroszt, 14,6 százaléka pedig kevert ukrán-orosz nyelven, az úgy nevezett „szurzsik”-on beszél. Vallást tekintve Közép-Ukrajnában a Moszkvától függetlenedett pravoszláv egyház dominál.
Nyugat-Ukrajna
A többi régiótól vallásilag és kulturálisan leginkább Nyugat-Ukrajna különbözik, és azon belül is a valahai Galíciai területek – Lvovi, Ternopoli és Ivano-Frankovszki megyék. Ezek a területek soha nem tartoztak az Arany Horda alá, és a Kijevi Rusz felbomlása után a lengyelek és litvánok fennhatósága alá kerültek.
Érdekes mozzanat, hogy az ukrán nacionalizmus lengyel ellenességből, a lengyelekkel szembeni ellenállásból született. A galíciai területek a XVIII. században a Habsburg Birodalomhoz kerültek, majd az I. világháború végével 1919-ben bekebelezte őket Lengyelország. Nyugat-Ukrajna csak 1939 után, a Ribbentrop-Molotov paktum következtében került a Szovjetunióhoz, így ellentétben Ukrajna keleti részével csupán ötven évig volt egy oroszok által vezetett birodalom része.
Keith Darden és Anna Grzymula-Busse egy 2006-os tanulmányukban, a „The Great Divide”-ban arra a következtetésre jutnak, hogy egy nemzet alapját az a hatalom hozza létre, amely először vezeti be a területén a közoktatást. Márpedig Nyugat-Ukrajna esetében ezt a Habsburgok tették meg, amíg Kelet-Ukrajnában ez a feladat az Orosz Birodalomra jutott. Ezzel is magyarázható az, hogy Ukrajna keleti részeiben az emberek mentalitását a kollektivizmus határozta meg, nyugati részeiben pedig az individualizmus.
A demokratikus értékek iránt mindig is ezek a területek voltak fogékonyabbak Ukrajnában, és itt bontakozott ki a legnagyobb ellenállás a szovjet rendszerrel szemben. A galíciai régió az ukrán nemzeti értékek utolsó bástyájaként lépett fel, a Szovjetunió összeomlása után pedig innen indult ki az ukrán nyelv és kultúra helyreállításának a hulláma. Nyugat-Ukrajnában a lakosság támogatja a nacionalizmust és a politikában az ideológiát helyezi az előtérbe.
Az említett galíciai területek ugyanakkor az ukrán GDP csupán ~7 százalékát termelik. Túlnyomórészt mezőgazdasági területek ezek, fejletlen iparral és gazdasági elmaradottsággal. A munkanélküliség itt a legmagasabb Ukrajnában, és innen kerül ki a legmagasabb aránya azoknak, akik külföldön keresnek munkát (ami szintén az egyik oka lehet, hogy miért támogatják annyira nyugaton az EU-ba lépést).
Még az Egyház is megosztott
Annak ellenére, hogy Ukrajna túlnyomó többsége a pravoszláv vallást követi, ez a pravoszláv egyház sem egységes, és több egyházból áll. A kijevi metropólia egészen 1686-ig a Konstantinápolyi patriarchátus alatt állt, utána vette át a főséget a Moszkvai patriarchátus. A februári forradalom után, 1917-ben azonban egyes ukrán hazafiak úgy gondolták, hogy az ukrán pravoszláv egyházat le kell választani mind az államról, mind az orosz egyházról – így született meg az ukrán autokefál pravoszláv egyház. Miután 1989-től újra legális lett rohamosan terjedni kezdett, leginkább a nacionalista érzelmű lakosság körében, így főleg Nyugat-Ukrajnában. Ma a hívők 3,7 százaléka ehhez az egyházhoz sorolja magát.
A nyugati régió másik legelterjedtebb egyháza a görög-katolikus egyház: az 1596-os Breszti Unió következtében a lengyel és litván területeken élő pravoszláv lakosság megőrizhette a vallását és szertartásait, azonban el kellett fogadniuk a katolikus dogmatikát és római pápa főségét. Sztálinnak érthető módon nem tetszett, hogy Szovjetunió területén működött egy egyház, amely kapcsolatokat ápolt a római pápával, ezért 1946-ban beolvasztották a görög-katolikusokat a moszkvai pravoszláv egyházba. A dolog azonban nem működött, a görög-katolikus papok illegalitásban működtek, 1990 után pedig a vallás újra elterjedt.
A legtöbb hívőért Ukrajnában azonban a moszkvai patriarchátus alá tartozó pravoszláv egyház, illetve a kijevi patriarchátus alá tartozó pravoszláv egyház versenyez. Az utóbbi 1992-ben egyházszakadással vált ki a moszkvai patriarchátusból, miután a nagy függetlenedési hullám csúcspontján megtagadták Moszkva főségét, és teljes autonómiát hirdettek. Az egyházi szakadást véghez vivő Filaret metropolitát 1992-ben kitagadta a moszkvai patriarchátus (amit ő nem ismert el), 1997-ben pedig anatémával sújtották. A moszkvai patriarchátus alá tartozó pravoszlávok száma Ukrajnában 6 millió körül mozog, a kijevi patriarchátus alá tartozók száma 4-5 millió.
A fentiek alapján látható, hogy Ukrajna felszíne alatt mély ellentétek húzódnak, amelyek kiinduló oka a nyugati és a keleti régiók közti ellentétes kulturális, gazdasági, politikai és vallási értékek, ami alapján elmondható, hogy jelenleg egységes ukrán nemzetről nem beszélhetünk. Egészen mostanáig azonban ezek a problémák nem alakítottak ki éles konfliktusokat, mert a két régió egészen más prioritásokban gondolkodik: amíg Nyugat-Ukrajnában az ukrán nemzeti ideológia dominál és rendeli maga alá minden mást, addig Kelet-Ukrajna politikai tekintetben sokkal passzívabb, nem követ valamiféle ideológiát, hanem inkább az anyagi és gazdasági érdekeket helyezi az előtérbe. Külföldi segítséggel azonban úgy tűnik, hogy az ellentétek azonos síkba helyeződhetnek át…