Elképesztő sebességgel pörögnek az események Ukrajnában, és a nagy nemzetközi hírügynökségek 15-20 percenként kénytelenek cserélni a főcímlapot: Janukovics eltűnt. Janukovics előkerült. Janukovics rendkívüli sajtótájékoztatót tart Rosztov-na-Donuban. Krímben fegyveresek elfoglalták a parlamentet. Harkovban összecsapások a lakosság között. Krímben referendumot írtak ki. Az orosz hadsereg masszív hadgyakorlatokba kezdett Ukrajna mellett. A krími reptereket és a kommunikációt a külvilággal elvágták. Putyin engedélyt kért a Föderációs Tanácstól haderő bevetéséhez Ukrajnában. Az engedélyt megkapta. Támadás?
Egyenlőre a támadásra nem került sor, de az elemzők, diplomaták, újságírók és politikusok lélegzetvisszafojtva várják, mi lesz. Hosszútávú prognózist már senki nem merne mondani. Ki gondolta volna három hónappal ezelőtt, hogy Ukrajnában gyakorlatilag egy forradalom fog lezajlani, és a vagyonát 10-13 milliárd dollárra duzzasztó Viktor Janukovics valahol Oroszországban fogja végezni idegösszeroppanással? Ki állította volna azt, hogy Oroszország beindítja a hadi gépezetét és Ukrajna önállóságára tör majd? Mi lesz a vége? A jelen helyzetben nem hiszem hogy lenne bárki is, aki teljes bizonyossággal meg tudná mondani.
Az orosz álláspont lényege
Az oroszoknak úgy kell Ukrajna, mint testnek a kenyér, földnek az eső, és ezt még lehet fokozni. Ukrajna nélkül Putyin eurázsiai koncepciója összeomlik még a gyakorlati megszületése előtt. A szovjet birodalom romjain felállítandó Eurázsiai Unió (amely Putyin ígéretei szerint 2015-re már élni fog) nem ér semmit. Ha Oroszországot nem számoljuk, területileg Ukrajna Európa legnagyobb állama. És itt nem csak a 45 millió fős felvevőpiacra kell gondolni, habár már a lakosságot tekintve is a 9,4 milliós Belarusz vagy a 17 millió fős Kazahsztán még együtt sem rúg labdába Ukrajna mellett. Az elmúlt száz évben Oroszország és Ukrajna gazdasága szorosan összefonódott – nem véletlen az a sok orosz Ukrajna keleti részén. A szinte kimeríthetetlennek tűnő szén-, vas- és más nyersanyag-lelőhelyek mentén Sztálin indusztrializációs programja keretében hatalmas gyárak létesültek, és Szovjetunió-szerte áramlott be a friss munkaerő. Ennek következtében a legfontosabb nyelv a munkában, a tudományban, és a mindennapi életben is az orosz lett.
Látható, hogy Oroszországnak szüksége van Ukrajna gazdag nyersanyag-lelőhelyeire és iparára, ahogyan persze Ukrajnának is szüksége van jelenleg Oroszországra. Az ukrán export több mint negyede Oroszországba megy, és az exportjuk 32 százalékát teszik ki az orosz áruk. Mezőgazdasági szempontból pedig ott vannak a csernozjom földek – a legjobb minőségű termőtalaj, amelynek a legnagyobb koncentrációja a világon éppen Ukrajnában van.
Aztán persze ott vannak a geopolitikai okok – ütközőzóna az Európai Unió és Oroszország között, fekete-tengeri kikötők és egyebek. A Vlagyimir Putyin által felélesztett orosz birodalmi gondolkodásban éppen ennek van a legnagyobb jelentősége.
Oroszországban elképesztő propaganda-hadjárat zajlik az előbb említett négy pont alátámasztására: egész riportok foglalkoznak azzal, hogy mennyi pénzzel támogatják Nyugatról a felbőszített nacionalistákat, és hogy mennyit szenved a helyi lakosság, mert nem tudják megvédeni magukat az agresszív vandáloktól. A fasizmus réme olyannyira erősen lett beültetve az emberek fejébe, hogy orosz közösségi portálokon és Twitteren jobbára csak fasisztákról és „benderovistákról” lehet olvasni.
Az orosz propaganda-gépezet odáig fajult, hogy a legtöbb orosz tévéstábot január óta az ukránok egyszerűen nem engedték oda az események közelébe, mert a legdurvább szituációnak is képesek voltak kihozni az ellenkezőjét. Talán az egyetlen kivétel ez alól a RIA hírügynökség volt, amely ugyan meg-megválogatta a híreket, de meglepően objektíven közölte le az információkat. Mint tudjuk azonban, még tavaly decemberben Putyin felszámolta a RIA-t, és a hírügynökség valószínűleg alig néhány héttel később végleg megszűnik létezni.
Oroszország nem hajlandó tárgyalni a Kijevben létrejött ideiglenes kormánnyal, mert illegitimnek tartja azt. Az illegitimitás oka a következő: Janukovics még a megbuktatása előtt, február 21-én írt alá egyezséget az orosz ellenzékkel, miszerint az ország visszatér a 2004-es alkotmányhoz, illetve még az év vége előtt előrehozott elnökválasztást tartanak. Mint tudjuk, még éjjel Janukovics elhagyta Kijevet és elmenekült, a parlament pedig a kezébe vette az irányítást. Azonban mivel Janukovics már nem írta alá magát a rendeletet az alkotmánymódosításról, a parlamentnek jogilag még nem lettek volna meg a jogosultságai az elnök megbuktatására és az új ideiglenes államfő kinevezésére.
Továbbá az orosz álláspont szerint Ukrajna lakossága egyáltalán nem támogatja a Kijevben történteket, és retteg „az utcákon garázdálkodó fasisztáktól”. Az igazság valójában egészen más: felmérések szerint 2013 novemberében a lakosság 53 százaléka támogatta a társulási szerződést az Európai Unióval, 37 százaléka ellenezte, a maradék pedig nem döntötte el. Biztosak lehetünk benne, hogy az elkergetett hatalom erőszakos fellépése óta ez az arány csak nőtt az EU javára. Ugyanakkor nem csak a nyugati régiókban támogatták a változásokat: Ukrajna középső régióinak is több mint a 70 százaléka nyugati beállítottságúnak vallotta magát, miközben még Janukovics pártja is erősen megosztott volt ebben a kérdésben: 45-43 százalék az EU-s társulás mellett, illetve ellene. Körülbelül ez az arány tükröződik a keleti területeken is, ahol a lakosság nem igazán szimpatizál az európai irányvonallal, de az orosz kötődést sem feltétlenül támogatja.
A kakukktojás itt persze Krím, ahol mint már említettünk, a lakosság közel 60 százaléka orosznak vallja magát, és egyértelműen Oroszország felé húz. Ez azonban Ukrajna 45 milliós lakosságából csak 2 millió fő, akinek a harmada nem éppen oroszbarát krími tatár és etnikai ukrán.
Mindennek egy érdekes indikátora, hogy a forradalmat végrehajtó tüntetők mindvégig ukrán nemzeti szimbólumokkal és ukrán zászlókkal operáltak, gyönyörű ukrán nyelven kommunikálva. A közben „antimajdannak” elnevezett ellentüntetők pedig, akik a fővárosban történt kormányváltás ellen léptek fel – eddig főleg Szimferopolban, Szevasztopolban és Harkovban – orosz zászlókat lobogtattak, és az orosz beavatkozásra apelláltak, sőt, még a városi tanács, és a megyei hatósági épületek tetejére is orosz zászlót tűztek ki. Ezek után el lehet gondolkodni, hogy milyen mértékben voltak ezek spontán akciók, vagy ki állhat a háttérben…
Háborús készültségben
Az elmúlt hetek feszült eseményei után a legfőbb kérdés persze az, hogy kibontakozik-e az ukrán helyzetből háború, és ez az, amire jelenleg nem lehet egyértelmű választ adni. Az biztos, hogy az oroszok erősen provokálnak – már a katonai hadgyakorlatok Krím mellett, vagy a hivatalos orosz megbízottak beutazása és megszólalása Krímben is erre utalt. Ha Ukrajna bármiféle válaszlépést tesz ezekre reagálva, az oroszok azonnal bevonulhatnak, mondván, hogy az Ukrajnában élő orosz lakosságot védik a nacionalista atrocitásoktól, vagy csak helyre akarják állítani az országban a rendet, amit „a Nyugat által támogatott fegyveres csoportok” tettek tönkre.
Mindehhez már nagyjából minden készen áll: a krími kormány gazdasági segítséget kért Oroszországtól, majd pedig asszisztálást kért a rend helyretételéhez. Putyin pedig az orosz parlament felsőházától, a Föderációs Tanácstól kért jóváhagyást a fegyveres beavatkozáshoz Ukrajnába – és ezt az engedélyt szombat este meg is kapta.
Ami ebben a szituációban nem egészen érthető, az az, hogy Putyinnak miért éri meg a katonai beavatkozás, hiszen a krími parlament így is referendumot írt ki arról, hogy szuverén állammá váljanak-e, vagy sem, amire valószínűleg igenlő lesz a válasz, főleg annak ismeretében, hogy Oroszország mekkora nyomást fejt ki a régióra. Tehát ezt fontolgatva, egy fegyveres beavatkozásnak nem sok értelme van, miközben Ukrajnának az egyik legnagyobb, 180 ezer fős állandó hadserege van Európában – ez már nem az a kicsiny Grúzia, amelyet pár nap alatt össze lehet roppantani. Az orosz és az ukrán hadsereg szembeállítása pedig nem lenne egy fájdalommentes húzás.
Akkor meg miért csinálja Putyin? Erőfitogtatás? Üzenet a Nyugatnak, hogy Oroszország már újra a szovjet birodalom régi fényében ragyog? Vagy mert hosszútávon nem csak Krímre pályázik, hanem mindazokra az iparosodott, gazdag nyersanyag-lelőhelyekkel rendelkező keleti ukrán területekre, amelyek az ukrán gazdaság gerincét teszik ki?