A török demokráciában leghosszabban szolgáló miniszterelnök, Recep Tayyip Erdogan komoly belháborúba keveredett. Minisztereket lőttek ki korrupciós vádakkal, míg Erdogan a fél rendőrséget és igazságszolgálatást lecserélte. A történetet színesíti egy vallási vezető és hálózata, irániak, izraeliek és persze szövetségeseink, vagyis a Nyugat. Nézzük a leckét, húzzuk a függönyt!
A jéghegy csúcsa
Egy több mint tíz éves feszültség tört felszínre, amikor Erdogan pártja (AKP) és a Gülenisták újabb csörtéjét most már a világ is észrevette. Egy vezető ügyész segítségével több kormánytagot, fiaikat letartóztattak korrupciós vádakkal, illetve illegális iráni aranykereskedelemmel. Válaszul Erdogan lecserélte a rendőrfőnököket, ügyészeket és nyomozókat, mondván, hogy ez az egész letartóztatási hullám a Gülenisták mesterkedése. Kik is tehát azok a Gülenisták?
Az öreg és barátai
Az immár több mint 70 éves Mohamed Fethullah Gülen az iszlám egy konzervatív, de nyugatbarátnak tekintett változatát hirdeti több évtizede. Hívei szép számban vannak, és nem is számuk, hanem társadalmi helyük vitte előre igazán a mozgalmat. Nagyon jól szervezett közösségek, saját iskolákkal és üzleti hálózatokkal, középosztálybeli és vezető beosztású emberekkel nagy mennyiségben ellátva. Becslések valahol egy és öt millió közé teszik a hívei számát. Az iszlamista mozgalmakat az Atatürk utáni Törökországban mindig rossz szemmel nézték, 1999-ben végül orvosi kezelés címén az USA-ba menekült, ahonnan viszont boldogan igazgatja tovább a mai napig a kis hálózatát.
2002-ben, amikor a török demokrácia történetében új fordulattal megindult az AKP sikerszezonja, a Gülenisták is többé-kevésbé támogatók voltak az iszlámot török mércével nézve erősen favorizáló AKP-val. Világképük azonban akkor is már jelentősen eltért.
A török társadalom árkait azért nemcsak a Gülenisták ássák. Az AKP konzervatív döntései az ország modernebb, fiatalosabb felét is felkavarták, így például az alkoholárusítás este 10 óra utáni (hivatalos) tilalma, a kendőviselés körüli vita és hasonlók. Ráadásul a vallási-társadalmi konzervativizmus cseppet sem gátolja meg az AKP-t abban, hogy emellett egy vadkapitalista belgazdasági agendát kövessen. Tény, hogy a török gazdaság az elmúlt évekig nagyon szép számokat hozott. A társadalmi feszültség – Kínához hasonlóan – viszont egyre fokozódott a környezetvédelmi szempontok gyakori figyelmen kívül hagyása miatt. Mint anno Magyarországon Bős-Nagymaros, úgy egy-egy környezeti ügy könnyen jelképessé válhat.
Ez történt Isztambulban is.
Az isztambuli Gezi park helyén, amely mellett tényleg ottomán épületek is húzódnak, 2013 május végén úgy döntöttek, hogy egy remek bevásárlóközpont épül. Amíg az első napokban 100 tüntető gyűlt össze, úgy két héten belül fél Törökország tüntetett. Nem mindenki, nem százezres tömegek nap mint nap, de Erdogan rendőrei csak nagyon kemény munkával és növekvő nemzetközi szemöldökráncolás mellett tudták helyretenni az utcát. Ezen az alkalmon kapva kapott a legnagyobb ellenzéki párt, a Köztársasági Néppárt (CHP), és gyaníthatólag a gülenisták is örültek a lehetőségnek. A demokrácia annyiban zavartalanul működött tovább, hogy az AKP-hoz közeli Yeni Safak újság például elítélte a Gezi-projektet és a tüntetők mellett állt ki.
Titkos vágyak
A kiélezett helyzet nagyon nem hiányzott Erdogan álmának megvalósításához. Mi szeretne lenni egy 12 éve miniszterelnöki székben kókadozó ember? Hát persze, hogy államfő! Ezen dolgozik Erdogan is, aki már benyújtotta a parlament alkotmányügyi bizottságának egy módosító tervezetét, amely szerint elnöki rendszerré alakítanák át a török államberendezkedést, és így valamikor 2015 körül elfoglalhatná új helyét.
Ehhez Erdogan azt találta ki – egyébként időszerű és jó gondolat – hogy a kurdokat megbékíti az ország keleti felében, és majd az ő szavazataikkal ügyesen többséget szerez a megfelelő fórumokon. Két útja lehet. Vagy a bizottsági javaslatot elfogadja a török parlament minősített többséggel, vagy valamivel kevesebb, mindössze a szavazatok 60 százalékával referendumot írhat ki annak elfogadásáról, vagyis alkotmánymódosításról szóló népszavazás következhet. Ez a szavazósdi a legkockázatosabb pont a terve végrehajtásában, felmérések szerint alig-alig lehet meg neki az 50 százalék, a parlamentben viszont szintén közel 40 szavazat hiányzik az alkotmánymódosítás elfogadásához az AKP sorain kívülről. A kurd-török megbékélés sem épp szélsebességű, a nagy pártok mind igyekeznek megakasztani, a török nacionalistáknak pedig már régen kihulott a haja az újabb és újabb amnesztiák miatt. Így aztán a kurdokat is jó talonban tartani egy népszavazás esetére.
Tehát miközben Erdogan ezen az ördögi tervén ügyködik, egyszercsak azt veszi észre, hogy a gülenisták szépen felépítették magukat a háttérben és egyre szemtelenebbek.
Növekvő csatazaj
Nem elég, hogy Gülen már 2010-ben a Wall Street Journalban vezércikizte Erdogant a Gázai-övezetbe indított és izraeli hajók torkában végeztetett segélyszállítmánya okán, a múlt évben a gülenistának nevezett ügyészség a török titkosszolgálat főnökét, Erdogan bizalmasát, Hakan Fidant akarta épp lefogatni.
Ehhez jön hozzá a Gezi-park és Taksim tér tüntetése, majd Erdogan külpolitikai kudarcai, ahol visszaköszön a súlyos világnézeti különbség közte és egykori szöetségese, Gülen közt. Erdoganék szerint az iszlám arab formája és az arab testvérek a Közel-Keleten szövetségesek. Mi sem mutatta ezt jobban, minthogy az egyiptomi fordulat idején Murszi elnököt támogatta Ankara, illetve Szíriában is hírbe hozták őket a fundamentalistákkal, miközben Izraellel jól összevesztek. (Ne felejtsük el, Törökország NATO-tag!)
A kurd leszerelés körüli nehézkedések, Murszi bebörtönzése, a szíriai helyzet kaotikus volta miatt külpolitikai sikert azonban ez nem ért el. Gülen és mozgalma ezzel szemben nem kezeli egyenrangúnak az arab országokat, nyugatpárti és a nyugati közeledés szorgalmazói.
Itt érnek tehát össze a szálak: az Amerikába menekült, időközben praktikusan Izrael-pártivá lett Gülen úgy tűnik, összefog a szekularista atatürkistákkal az AKP hatalmának megdöntése és Erdogan bebetonozásának elkerülése érdekében. Machiavelli is csak megfontoltan és jóváhagyólag bólogatna: „logikus!”. A hatalmi egyensúly ilyen kibillenése tehát elérte, hogy az ellenfelek összefogjanak az AKP-val szemben, és mindez ráadásul nyugatbarát fordulatot hozhat Ankara életébe, ha sikerül először a 2014-es önkormányzati választáson, majd a parlamentin a Gülenista-atatürkista csendes szövetségnek visszabillenni a hatalom centrumába. Ehhez építik tehát a támogatást.
Mindez Brüsszelből és Washingtonból nézve pedig annyira jó hírnek tűnik, hogy már egyenesen gyanús, vajon mennyit segítettek a szürke kabátos fiúk ennek az előmozdításában, ki halászhatta elő az iráni szálat és kinek is az igazi érdeke ez a hatalmi fordulat…