Ha van főszereplője a megyei választásoknak a sajtóban, az a választási részvétel. Még pontosabban, az alacsony vagy katasztrofálisan alacsony választási részvétel.
Könnyű téma: alacsony rossz, magas jó, és mindenki mindent ezzel magyaráz. Az ironikus hangnemmel nem arra akarok utalni, hogy nem központi témáról van szó: mert kifejezetten az. De érdemes kicsit rendet tenni a fogalom körüli okok és okozatok sűrűsödő dzsungelében.
A demokráciáknak alapvetően kétfajta felfogása van: a procedurális és a szubsztantív. A procedurális felfogás magát a rendszeres, titkos univerzális választások ismétlődő megrendezését tartja a demokráciák egyetlen követelményének. Egy procedurális felfogás mellett a választási részvétel nem téma, mindaddig, amíg ha valaki nem megy el, azért nem megy, mert nem akar. A dolog akkor kezd bonyolódni, ha szubsztantív – tartalmi – elemeket keverünk a demokráciaértelmezésünkbe, ahogyan azt a legtöbb ember úgy magától tudatosan vagy tudat alatt teszi. Egy alapvető szubsztantív elvárás lehet az is, hogy a választások eredménye a lehető legjobban leképezze az állampolgárok – azaz: nem pusztán a választók! – akaratát. Ez egy olyan elvárás, amit nagyon sokan alapvetőnek gondolunk, pedig nem szükségszerűen az. Mindenesetre úgy tűnik, hogy a közép-európai társadalmakban legalábbis többsége van ennek a nézetnek, ha a konszenzus nem is teljes.
Az alacsony választási részvétel tehát nem veszélyezteti a demokratikus folyamatokat – a procedurális demokráciát –, de tartalmi szempontból aláássa azt. Szokás azt mondani, hogy az alacsony részvétellel folytatott választások nem legitimek. Ez így nem igaz – bár pontatlansága ellenére jómagam is használtam már ezt az érvet, képzettársításai miatt –, sokkal inkább az a gond, hogy nem reprezentatívak, azaz nem az állampolgárok akaratát képezik le, hanem „csak” a választókét.
Kinek lehet gondja azzal, hogy nem reprezentatív az eredmény? Három csoportnak: a pártoknak és politikusoknak, a választóknak és a nem választóknak, más-más okokból. A pártok előszeretettel hivatkoznak az alacsony részvételre akkor, amikor választási vereségüket magyarázzák. (Nyereség esetén ez persze nem zavarja őket.) Csakhogy ez az ok és az okozat alapos összekeverése: a pártok nem azokért a szavazókért versengenek egymással egy nulla összegű játékban, akik kvázi eleve az urnáknál vannak, hanem nekik kellene elérniük, hogy az illetők elmenjenek szavazni. Egy mobilizációs gyakorlatról van szó, ami hovatovább nem csupán a pártok érdeke, de egyik társadalmi feladatuk is. Ha a pártok arra sem jók, hogy az emberekkel megértessék a választás fontosságát, akkor mire jók? (Csendben megjegyezném, hogy a pártok számára van egyfajta racionalitása a részvételi arány alacsonyan tartásának, hiszen sokkal „olcsóbb” kevés szavazót megdolgozni, mint sokat. Sőt, sokkal könnyebb egy szavazót ide-oda csábítani, mint egy notorikus nem szavazót urnához vinni. De ez nem jelenti azt, hogy a pártoknak külső körülménye, nem pedig megoldandó feladata lenne a részvételi arány.)
Panaszkodni szoktak a választók is, mondván, én megtettem a kötelességemet, de a többiek meg tettek rá. A frusztráció érthető, különösen ha valaki úgy érzi, szavazata az általa támogatott jelölt(ek) sikertelensége miatt elveszett, de ettől még az érv nem ül. A szavazás ugyanis „csak” egy jog, nem egy kötelesség. Egy olyan jog, aminek a fontossága akkor a legnyilvánvalóbb, amikor nincs, vagy korlátozott. Környékünkön a frusztrált választó egy minősített alfaja a frusztrált rendszerváltó, aki úgy érzi, a „többiek” személy szerint őt és bajtársait hagyják cserben akkor, amikor nem hajlandóak még ezt a látszólag egyszerű aktust sem megtenni. A szavazók mindenesetre paradox módon a legkevésbé tehetők felelőssé a végeredményért: egyéni döntéseket hoztak, és ennél többet ők nem tehettek.
De panaszkodni szoktak a nem választók is, legfőbbképpen arra, hogy nem volt jelölt/párt akit támogatni lehetett volna, vagy pedig hogy „úgyis mindegy” az egész. Az az egy biztos: a demokrácia intézményrendszere úgy van beállítva, hogy statisztikai értelemben az is választ, aki nem szavaz, úgyhogy nem olyan egyszerű kiszállni, mint ahogy tűnik. Ráadásul fájó módon a banális nemtörődömség és az elvi ellenállás kívülről kisértetiesen ugyanúgy fest. Mélyebb tradíciókkal rendelkező demokráciákban azok, akik valóban nem találnak jelöltet, el szoktak menni szavazni, és utána senkit nem választanak helyben, vagy pedig viccpártot, béna jelölteket jelölnek be. A protestszavazatot meg az üres cetlit nehéz összekeverni azzal, hogy valakinek annyit sem ér a dolog, hogy felemelkedjen a fotelből a hétvégén. A megválasztott jelöltek reprezentativitásán általában a protestszavazat meg az üres lap sem javít, de a választások eredményének reprezentativitásán igen. Ha egy ország 75 százaléka elmenne és üres lapot dobna be (lásd még José Saramago Megvilágosodását), az hatalmasat szólna. Az hogy 75 százalék otthon marad, az nagyon hülyén néz ki, de ennél nem több.
Az idei megyei választások országos eredményével kapcsolatban kétfajta feltételezés tehető: hogy az alacsony részvétel ellenére is reprezentatív volt, vagy pedig – ellenkező esetben – hogy nem volt az. Mindkettő elég dehonesztáló következtetésekhez vezet. Ha reprezentatív volt, akkor egyrészt kár panaszkodni az alacsony részvétel miatt – nagyobbnál is ugyanezt lett volna –, másrészt nyugodtan be lehet fejezni a gyakorlatilag néphagyománnyá, konszenzussá váló szidalmazását a hatalmon lévőknek. Ha nem volt reprezentatív, akkor vajon miért nem ment el szavazni az a többség, akinek a szava így nem talált meghallgatásra? A most következő második körre ez már nem igaz: ez a Maňka vs. Kotleba, Gašparovič vs. Mečiar típusú döntések ideje. Kettőből nem mindig lehet jól választani. De az első körben a megyékben egyáltalán nem ketten voltak.
Az más kérdés, hogy a sajtó által bemutatott sztori szerint az egyik Nyitra megyei faluban a helyiek fotókat kértek a jelöltekről, hogy vizuálisan tájékozódhassanak róluk a szavazatuk leadása előtt. Kinek a hibája az, ha a választó nem ismeri a jelöltet? Úgy vélem, ez közös sár. Az adott választóé mindenképpen, mert a városok, utak, újságok, weboldalak, tévék, rádiók roskadoznak a hirdetések alatt, elég felnézni. Meg a jelölté is, merthogy neki meg az a feladata, hogy a választó végül felnézzen.
Hát így. Érthető, hogy mindenki a részvételre panaszkodik, de közben meg a részvétel és a belőle következő végeredmény maga nem egy szereplő, egy alany, hanem maguknak a panaszkodóknak a terméke. A pártoké, akik nem érik el, hogy az emberek szavazzanak, a nem szavazóké, akik belekényelmesednek a vélt vagy valós ellenállásukba a jelöltekkel szemben, és a szavazóké, akik meg azokat választották, akiket. Az alacsony részvétel nem ok, hanem mindig okozat. A párt nem azért teljesített rosszul, mert alacsony volt a részvétel, hanem azért volt alacsony a részvétel, mert rossz a párt; az állampolgár nem az alacsony részvétel miatt maradt otthon, hanem fordítva. Nem egy természeti csapásról beszélünk, ami jön és megállíthatatlan. A fejlett demokráciákban előfordultak a múltban is olyan időszakok, amikor a szavazói kedv csökkent: például az 1900-as évek legelejének USA-jában. Mindenkinek – a profi politikusoknak és az amatőr szavazóknak is – el kell gondolkozniuk azon, hogyan tudnak saját maguk tenni valamit a kedvezőtlen tendenciák megfordulásáért. Mert bármilyen fájó, a választások akkor is érvényesek lesznek, ha már csak a jelöltek édesanyjai járulnak az urnákhoz.