Miközben a világ szeme Iránon és Észak-Koreán van, ha nukleáris fenyegetésről van szó, Kazahsztán a világ vezető atom-nagyhatalmává válik. A közép-ázsiai ország óriási uránium-lelőhelyekkel rendelkezik, melyek hatalmas potenciált hordoznak magukban. Kazahsztán múltjának azonban van egy olyan súlyos és komoly következményekkel járó korszaka, amely alapvetően meghatározhatja nukleáris programjának támogatottságát.
Néhány napja került nyilvánosságra egy kiadvány, mely új részleteket közöl arról, hogyan távolítottak el hatalmas mennyiségű nukleáris anyagot Kazahsztán egyik Belgium méretű tesztterületéről. A hidegháború idején itt folytak a Szovjetunió legnagyobb nukleáris kísérletei, a Szemipalatyinszk nevű terület erre a célra való átalakítását még Sztálin rendelte el 1947-ben. Döntését azzal indokolta, hogy ez egy lakatlan terület, így senkinek nem származik belőle kára. Ez azonban távol állt az igazságtól, több város is volt a terület körzetében. Szemipalatyinszk két év alatt vált alkalmassá nukleáris kísérletek végzésére, az építkezésekre főleg gulágokból hoztak munkásokat. Az első robbantás 1949-ben történt, 1989-ig összesen 456 kísérletet hajtottak végre: 340-et a felszín alatt, 116-ot pedig a felszín felett. Ha összerejüket nézzük, az közel 2500-szorosa a Hirosimára ledobott atombombáknak.
Amikor összeomlott a Szovjetunió, Kazahsztán 1410 robbanófejet örökölt. Megtartani azonban nem akarta őket, így Nurszultan Nazarbajev kazah elnök utasítására – aki egyébként azóta is az ország élén áll – visszaszolgáltatta azokat Oroszországnak. Az önállóságát elnyert országnak többé nem volt szüksége tesztterületre, így Szemipalatyinszkot is bezáratta 1991. augusztus 29-én.
A nukleáris kísérletekhez használt felszerelések kérdése érdekes összefogást eredményezett. Azok többségét a bezárást követő években elásták, illetve alagutakba zárták. A helyieket azonban ez nem zavarta, az értékes fémhulladékért még a sugárveszélyt is figyelmen kívül hagyták. Az, hogy ilyen könnyen hozzá lehetett jutni a roncsokhoz és felszerelésekhez, nagy aggodalommal töltötte el az Egyesült Államokat. Félő volt, hogy azok akár terroristák kezére is juthatnak a különféle eszközök, ezért Washington titkos összefogást kezdeményezett, és amerikai-orosz-kazah együttműködéssel megindult a nukleáris anyagok elszállítása.
A munkából mindhárom ország kivette részét: Washington adta az anyagi hátteret- jelentős, 150 millió dolláros összeget-, Moszkva információt biztosított az anyagok elhelyezkedéséről, a kazah vezetés pedig helyszínt adott a műveletekhez. A közös munka 1996-ban indult. Az első információk 2012-ben kerültek nyilvánosságra, ekkorra hivatalosan is biztonságba helyezték az utolsó ott hagyott felszerelést is. Figyelemre méltó, hogy ez idő alatt mindenféle hivatalos megállapodás nélkül együtt tudtak működni a közös célért úgy, hogy közben az Egyesült Államokban alapvetően különböző adminisztrációk váltották egymást, megtörtént a 2001 szeptember 11-i terrortámadás, az amerikai-orosz viszonyok pedig folyamatosan változtak.
A probléma megszüntetése hatékony volt, azonban ez sem teszi semmissé negyven év eseményeit. A kísérleteket úgy hajtották végre, hogy azok folyamán teljesen figyelmen kívül hagyták a humanitárius és környezeti kockázatokat. Körülbelül 1,6 millió ember közvetlen egészségügyi károkat szenvedett, 1,2 millió pedig a mai napig érzi a szovjet robbantások hatásait. Utóbbi hatásokhoz tartoznak például a genetikai elváltozások, a rák, a születési rendellenességek, a terméketlenség, valamint az öngyilkosságok magas száma. A lakosok hatalmas sugárzásnak voltak kitéve, például Dolon város lakói – mely száz kilométerre található a tesztterülettől – csak az első évben 225-ször annyi sugárzásnak voltak kitéve, mint egy átlagos amerikai. A hatások nagyon hasonlóak, mint Hirosimában és Nagaszakiban. Az emberi veszteségeken túl környezeti károk is történtek, összesen 300 000 négyzetkilométernyi területen.
A lakosság a mai napig fél a nukleáris programtól, habár Kazahsztán példamutató módon szabadult meg a háborús célú felszerelésektől. Ma már ez az ország a non-proliferáció egyik legnagyobb szószólója, így mindent megtesz azért, hogy ne jusson illetéktelenek, főleg terroristák kezére atomfegyver. Ennek érdekében csatlakozott többek között a START-1 Szerződéshez, a Central Asia Weapon Free Zone-hoz, illetve a Nuclear Non-Proliferation Treaty-hez. Utóbbival csak egyszer volt nehéz az együttműködés, amikor a titkos műveletek közepette nyilatkozni kellett volna a nukleáris anyagok pontos mennyiségéről. Ekkor a három résztvevő ország egyetértésével kisebb számokat jelentettek be.
A World Nuclear Association szerint jelenleg Kazahsztánban található a világ urániumforrásainak 15 százaléka, melyhez egy dinamikusan növekvő bányászati szektor társul. Az ország 2009-ben az elsőszámú urántermelővé vált, az világ termelésének 28 százalékával. Ez az arány azóta folyamatosan növekszik. A kormány is kiemelkedő szerepet szán ennek az ágazatnak, hamarosan a lakossági energiaigények kiszolgálására is felhasználná a hasadóanyagot.
A kormány folyamatosan a békés célú felhasználást hirdeti, így próbál támogatást szerezni programjához. A lakosságnak azonban valószínűleg még évekre lesz szüksége, hogy kiheverje a szemipalatyinszki tragédiát és csupán erőforrásként tudjon tekinteni a bőségesen rendelkezésre álló atomenergiára.