Jelentős mértékben megnőtt a jelenlegi ciklusban az Európai Parlament érdekérvényesítő képessége az uniós jogalkotásban –állapítja meg legújabb jelentésében a VoteWatch nevű szervezet.
Számottevően megnőtt az Európai Parlament súlya az uniós jogalkotásban a Lisszaboni Szerződés 2009. decemberi hatályba lépése óta. Erre a következtetésre jutott a VoteWatch nevű jogalkotás-figyelő szervezet, amely a jelenlegi parlamenti ciklus 10 európai szempontból lényegesnek nevezett jogszabályáról tartott plenáris szavazások eredményei alapján állított fel trendeket.
A jelentés megállapítja, hogy az EP megnövekedett erejének leglátványosabb demonstrációja az úgynevezett Hamisítás-elleni Kereskedelmi Megállapodás (ACTA) elutasítása volt 2012 júliusában. Ez azonban csak a jéghegy csúcsa, állítják a kutatók, akik számos jelét tapasztalták annak, hogy a Parlamentnek sokkal nagyobb befolyása volt az uniós jogalkotás folyamatára 2009 óta, mint az előző időszakban.
A szervezet tíz jogalkotási dossziét vett górcső alá a mostani ciklusban eddig megszavazott több mint 4 ezerből. A kiválasztás fő szempontja az volt, hogy a jogalkotás jelentős hatást gyakorol-e az EU-állampolgárok mindennapi életére. A tíz kiválasztott jogalkotási dosszié a gyes kiterjesztése, az atomenergia fokozatos kivezetése, az eurókötvények bevezetése, a pénzügyi tranzakciós adó, az ACTA ratifikációja, az EU 2014 és 2020 közötti többéves keretköltségvetése, a közös agrárpolitika finanszírozása, a CO2-kibocsátási egységek árának maximálása, az EP hivatalos székhelyére vonatkozó döntés felülvizsgálata és az EU-USA szabadkereskedelmi tárgyalások megkezdése.
A kutatók az egyes pártfrakciók szavazási magatartása alapján megerősítve látják azt a tételt, hogy végső soron az Európai Parlamentben belüli pártok közötti politikai és ideológiai erőviszonyok határozzák meg a parlamenti jogalkotás irányát és mélységét.
Nem új az a következtetés sem, hogy az EP-ben helyet foglaló képviselők elsősorban frakciójuk ideológiai álláspontjának és nem nemzeti hovatartozásuknak megfelelően szavaznak a különböző dossziéknál. A politikai hovatartozás tehát a nemzeti hovatartozásnál meghatározóbb tényező egy-egy képviselő szavazataiban. Mindez azonban nem változtat azon a tényen, hogy amikor egy-egy ország (vélt) „nemzeti” érdekei forognak kockán, akkor a képviselők adott esetben készek feladni pártcsoporton belüli lojalitásukat.
A vizsgált dossziék alapján megállapítható, hogy a szavazásnak két fő dimenziója van. Az egyik a klasszikus bal- és jobboldali megosztottság, ami főleg olyan jogalkotások esetén érvényes, mint a pénzügyi tranzakciós adó, a széndioxid kibocsátását terhelő adó és a szabadkereskedelem.
A másik tipikus választóvonal pedig az európai integráció hívei és az integrációellenes erők között húzódik, és többek között költségvetési kérdésekben tetten érhető.
Olyan kérdéseknél ugyanakkor, ahol jelentős szociálpolitikai, gazdasági és kulturális eltérések vannak a tagállamok között, a képviselők hajlamosabbak kiszavazni a frakciójukból.
Simon Hix, a VoteWatch társalapítója, a London School of Economics professzora szerint 2012 januárjáig egyértelműen a hagyományosan a mérleg nyelvét képező európai liberális frakció (ALDE) álláspontja érvényesült a legtöbb esetben a plenáris szavazásokon. Ez azonban azzal is összefügg, hogy a ciklusnak ebben a szakaszában az átlagosnál több polgárjogokkal kapcsolatos jogalkotás volt napirenden. Ez a trend azonban megfordult és a legnépesebb frakció, az Európai Néppárt javára változott meg azóta, hogy a képviselőtestület növekvő számú gazdasági és mezőgazdasági jogszabályról szavazott.
Összességében elmondható, hogy a két legnagyobb politikai csoport, az Európai Néppárt és a Szocialisták és Demokraták befolyása a legnagyobb a törvényalkotásra, de az EPP a VoteWatch szerint jóval felülmúlja érdekérvényesítésben a szocialistákat.
A fentiek alapján ugyanakkor az is kijelenthető, hogy egy más összetételű Európai Parlamentben valószínűleg a jogalkotási trendek is változnának.
Simon Hix úgy látja, hogy a jelenlegi EP jóval széttöredezettebb, mint az előző volt, aminek az az oka, hogy önmagában egyetlen frakció ereje sem elég ahhoz, hogy többséget alkosson a szavazásnál. Ezért fokozottan koalícióépítésre szorulnak, márpedig az EP-ben a koalíciók sokkal kevésbé állandóak, mint egy tagállami parlamentben.
Ez a széttöredezettség ugyanakkor már most is nagyobb késztetést jelenthet a meghatározó pártok számára a „nagykoalíció” kialakítására. Simon Hix a következő EP-választások után egy még sokszínűbb parlamentre számít, ahol várakozásai szerint tovább erősödhetnek a nagykoalícióra való törekvések. A professzor személy szerint nem lenne híve ennek a folyamatnak.