Könnygáz, gumibot, gázspray és tüntetőkbe hajtó rendőrségi autók a török utcákon. Bár az egész egy park beépítése elleni megmozdulásnak indult, mégis tele van az eseménnyel a világsajtó. Miért?
Egy park beépítése elleni tüntetés hirtelen kormányellenes országos felvonulássá nőtte ki magát, amiért a rendőrség túlzott erőszakkal esett neki az isztambuli Gezi parkba pénteken beülő tüntetők feloszlatásának. Törökországban azóta több mint 90 különböző tüntetés zajlott a nagyobb városokban, több mint 900 embert tartóztattak le és legalább ezerre becsülik azok számát, akik eddig megsebesültek az utcai összecsapásokban. Az Amnesty szerint két halálos áldozatról is tudni. Török tavasz érkezne?
Az isztambuli városi tüntetés ellen a rendőrség könnygázzal, vízágyúkkal lépett fel, számos páncélozott csapatszállítóval jelent meg a helyszínen. Egy meg nem erősített ankarai videó tanúsága szerint egy jármű áthajtott egy tüntetőn. Az, hogy egy parkot be akarunk-e építeni, vagy egy falut arrébb tenni, vagy mondjuk aranybányát nyitni, nem ritkán vezet oda, hogy a társadalmi feszültség az ügy apropóján a felszínre tör.
Az idegek ott pattantak el ez alkalommal először, amikor a helyenként korrupt politikai döntéshozók kapcsán az a hír kapott lábra, miszerint nemcsak a régi Taksim barakkokat építenék újra, hanem rögtön megtoldanák egy plázával is a projektet. Bár Erdogan miniszterelnök ezt később nem erősítette meg – „még nincs döntés” – és nem is cáfolta a lehetőséget.
A békés tüntetők tehát beültek a Gezi parkba a Taksim téren, hogy felhívják a figyelmet az isztambuliak akaratára. A rendőrség viszont láthatóan határozott mandátummal vonult fel a területre: komoly tömegoszlató eszközökkel és létszámban. Később már helikopterről is lőttek könnygáz- és füstgránátot, hogy a tüntetők mozgását kikényszerítsék, adott esetben épületből kikényszerítsék őket. A tömeg egyébként népfrontos volt, vagyis az ellenzéki pártoktól a környezetvédőkön át az anarchistákig mindenféle ember felvállalta az ügyet.
A politikai háttér
Erdogan és pártja tíz éve vezetik Törökországot. A hagyományosan szekuláris politikai rendszerben Erdogan hosszú idő óta az első figura, aki visszacsempészett egy kis vallási konzervativizmust. Ennek ellenére a mai napig ő a legnépszerűbb politikus az országban, sikerrel vette el a katonaság kedvét attól, hogy újra puccsot hajtsanak végre a civil vezetés ellen. Korábban a tábornokok voltak a szekuláris államiság legfőbb őrei, azonban Erdogan jó pár perrel elvette a kedvüket attól, hogy túl gyakran beavatkozzanak a politikába.
Az AKP – Igazságosság és Fejlődés Pártja – az elmúlt évtizedben az európai térség legnagyobb gazdasági növekedését hozta Törökországnak, amely az újraválasztását is biztosította Erdogannak. Kritikusai azt vetik a szemére, hogy egyes ügyekben túlságosan beavatkozott a magánszféra kérdéseibe, így például az alkohol árusítása és az időnként Törökországban is fellángoló fátyol-ügy tipikus vallási kérdések a muszlimok számára, azonban eddig a törököknél ez tisztán magánügy maradhatott.
A régóta hatalmon lévő miniszterelnökökkel szemben gyakran megfogalmazzák a vádat, hogy fejébe szállt a hatalom. Az ország szomszédaival is meglehetősen kemény Erdogan egy új török külpolitikai vitorlát bontott. Amíg az uniós csatlakozás gyakorlatilag elveszítette prioritását – mégiscsak évtizedek óta hiába ácsingóztak Brüsszel felé – addig a térségbeli vezető szerep egyre hangsúlyosabb lett. Ennek jegyében csúnyán megszakította a kapcsolatokat Izraellel, amikor többek közt török hajók próbáltak a blokád alatt álló Gázai-övezetbe segélyszállítmányt juttatni, ám az izraeli erők lecsaptak a hajókonvojra. A szíriai konfliktus kapcsán a török légtérbe átrepült katonai repülőgép miatt a NATO-tagállam Törökország a közös védelmet sürgette a török-szír határon. Emellett folytatódtak a kurd partizánok/szabadságharcosok elleni műveletek az ország keleti felében.
A miniszterelnök hozzáállását jól mutatja a televíziós beszéde, amelyet a tüntetés kapcsán mondott. „Ha ez az ügy arról szól, hogy gyűléseket tartsunk, ha ez egy társadalmi mozgalom, ahol összeül 20 ember, akkor én nekifogok és összehozok 200 ezret. Ha ők 100 ezer embert mutatnak fel, én elhozok egymilliót a pártomból.” Alighanem ez az a hangvétel, ami miatt Erdogant kritikusai modern szultánnak nevezik.
Kulturkampf
A Hürriyet tegnapi publicisztikája jól kontextusba helyezi a park ügyét. Az elmúlt időben az AKP számos új építkezési projektjét vádolták azzal, hogy nem veszi figyelembe az épített környezetet, hogy nem konzultálnak a projektekről. Emiatt döntött úgy a bíróság, hogy az isztambuli skyline-t megbontó két tornyot bizony le kell majd bontani. A harmadik híd, amely összekötheti a Boszporusz két partját, szintén nagy vitákat kelt, mert az AKP Szelim szultánról szeretné elnevezni. Ezzel csak az a gond, hogy Szelim az ország alevi irányzatú siíta kisebbsége körében nagy mészárlást rendezett. Ez az érzéketlenség azért is érdekes, mert Erdogan korábban Isztambul polgármestereként is szolgált négy évig.
Biztosan hiányzik némi politikai érzékenység és a hatalomban töltött több mint tíz év után a párbeszédre való nyitottság az AKP egyes politikusaiból és Erdoganból. A kérdés, hogy a gazdasági fejlődést, a rettegett reiszlamizációt és a modern társadalmak civil mozgalmait össze lehet-e egyeztetni. Az arab tavasznak eredeti formájában biztos, hogy nincs létjogosultsága a török demokráciában, de számos kérdést a török társadalomnak is meg kell vitatni.