A brit konzervatív miniszterelnök, David Cameron, elveszíteni látszik a népszerűségi versenyt London polgármesterével, Boris Johnsonnal szemben. A „vereség” a közvélemény-kutatások ismeretében nem hangzik újkeletűnek, azonban párton belül is egyre élesedik a kritika az ország első emberének tevékenységét és a párthoz való hozzáállását illetően. Ezzel szemben London exhibicionista vezetője lassan a párt legnagyobb kérkedőit is meggyőzi rátermettségéről. A korábbi kölcsönös tisztelet hangjai is kezdenek eltünedezni a nyilvánosság előtti felszólalásokban.
A felszínen
A hangvételbeli változásra a több mint egy évtizede húzódó repülőtér-bővítési projekt körül kialakult vita hívta fel a nyilvánosság figyelmét. Bár korábban több esetben is támogatásáról biztosította a miniszterelnököt, Boris Johnson a repülőtér ügyében éles hangot ütött meg David Cameron döntésével szemben. A projekt megvalósításáról a konzervatív párton és a brit politikán belül sincs egyetértés. A munkáspárti kormányzás alatti tervek a Heathrow repülőtér megtoldását vették célba egy harmadik kifutópálya és egy hatodik terminál felépítésével. A környezetvédők ugyanakkor több alkalommal is nem-tetszésüket fejezték ki a konstrukciót illetően, ráirányítva a figyelmet a zaj- és légszennyezés mértékének várható megemelkedésére. A korábbi londoni polgármester, Ken Livingstone által támogatott elképzelés szerint a repülőtér-fejlesztés helyett sokkal inkább az infrastruktúra korszerűsítésével a vasúthálózatra kellene átterelni a kereskedelmi forgalmat. 2008-as megválasztását követően Boris Johnson egy új ötlettel kívánta megoldani a helyzetet: ő szintén a reptérfejlesztés mellett tette le a voksát, ugyanakkor annak helyét egy Londontól távolabb eső területen gondolta megvalósítani, mégpedig a Temze-torkolatnál.
A beruházás mihamarabbi megvalósítását sokan égetően szükségesnek gondolják, utalva a Heathrow repülőtér évről évre növekvő túlterheltségére. A probléma elsősorban gazdasági gyökerű: a 2011-ben majd’ hetvenmilliós utasforgalmat bonyolító repülőtér egyre nehezebben veszi fel a versenyt a nemzetközi kereskedelmi szállításban. Az átalakítási tervek megálmodói hangsúlyozták, hogy a brit gazdaság több milliárdnyi fontot bukhat el az európai versenytársakkal szemben a Heathrow zsúfoltsága, valamint az európai repterek jobb nemzetközi kapcsolatai miatt.
A jelenlegi repülőtér körüli huzavona pikantériája, hogy 2008 júniusában, nem sokkal a Heathrow ötödik termináljának megnyitását követően, David Cameron mint a konzervatívok miniszterelnök-jelöltje kategorikusan kijelentette, hogy egy jövőbeni konzervatív kormányzat mindent megtesz annak érdekében, hogy megakadályozza a Heathrow bővítését. Ugyanakkor 2012 márciusában már arról lehetett hallani a Downing Street 10 háza táján, hogy a külföldi vezetők és a kereskedelmi lobbi mind a miniszterelnököt, mind pénzügyminiszterét, George Osborne-t meggyőzték arról, hogy érdemes lenne a Heathrow átalakításának kérdését ismét megvizsgálni. Bár Johnson már magától a felvetéstől sem volt elragadtatva, a repülőtér-fejlesztést vizsgáló bizottság tevékenysége csak olaj volt a tűzre: bár a bizottság az előzetes tervek szerint 2013 végére képes lesz részleges eredményeket közölni a lehetőségekről, a végleges riport pusztán 2015 nyarára készülne el, éppen a választásokat követően. Johnson „mérgezőnek” és „végzetesnek” nevezte a döntés elnapolását, a Heathrow tervezett bővítését London lakosságára nézve pedig „katasztrófának”.
A döntés elodázása mögötti politikai megfontolás a miniszterelnök szemszögéből érthető: ha a 2015-ös választásokat megelőzően nem születik döntés, nem kell a saját maga által korábban tett ígéretét megszegnie, egy esetleges választási vereséget követően pedig a Munkáspárt kapna esélyt a projekt kivitelezésére, amely akár – a társadalom reakciójához igazodva – támadási felületként is működhet a Munkáspárt ellen.
A háttérben
Azonban korántsem a repülőtér-bővítési terv az egyetlen ügyrendi pont, amely kettészakítani látszik a korábban oly egységesnek mutatkozó konzervatív pártot. Egyre többen fogalmaznak meg kritikát Davod Cameron képviselőkhöz való hozzáállásával kapcsolatban. Egyre hangosabbak azok a kritikus hangok is, amelyek a képviselők véleményének semmibevételével vádolják a miniszterelnököt. Egy látványos példa az említett problémára az Európai Unió következő hétéves pénzügyi keretének október végi parlamenti vitája. Mintegy hatvan konzervatív képviselő fejezte ki elégedetlenségét a miniszterelnök tervezett lépéseivel szemben, követelve, hogy a miniszterelnök ne egyszerűen a korábbi pénzügyi keret számainak megtartása mellett tegye le a voksát, hanem ragaszkodjon a számok érdemi csökkentéséhez. A követelésnek ugyanakkor kifejezetten nehéz eleget tennie a miniszterelnöknek, ha nem akarja tovább gyengíteni az egyébként is rendkívül ingatag brit-EU kapcsolatokat.
A kormányon belül is egyre több miniszter hallatja kritikus hangját a kormánypolitikát illetően. A The Economist brit politikai-gazdasági hetilap több esetet is felsorolt az elmúlt hónapokból, amikor kormánypárti politikusok bírálták a kormány bizonyos lépéseit, valamint felhívta a figyelmet az egyre növekvő ellenállásra a parlamenti frakció részéről. A párton belül sokan már Cameron utódját is megtalálták egy esetleges választási vereslg esetére, azonban meglepő módon nem a korábban biztos befutónak tűnő George Osborne élvezheti a párt kitüntetett figyelmét, hanem a múltban fekete báránynak elkönyvelt londoni polgármester, Boris Johnson.
Cameron kontra Johnson
A New Statesman brit politikai-kulturális hetilap érdekes és minden részletre kiterjedő párhuzamot vont a két politikus karrierje között. Ugyanazzal a szellemi háttérrel, bár alapjaiban eltérő jellemvonásokkal érkeztek a brit politikai életbe: mindketten Eton, majd Oxford jeles hallgatói voltak. Johnson a legnépszerűbb diákok közé tartozott, aki mindig képes volt magára vonni nemcsak a diákság, de a tanári kar figyelmét is, ezzel szemben Cameron a maga csendes módján lépkedett előre. A diploma megszerzése után Cameron azonnal a politika, pontosabban a konzervatív párt felé vette az irányt, míg Johnson egy kis kitérőt engedett magának, és igen népszerű figurájává vált a brit újságírásnak.
Mindkettőjüket 2001-ben választották meg első ízben parlamenti képviselőnek, bár az akkori elemzések Johnsonban látták egy jövőbeni konzervatív miniszterelnök lehetőségét. Azonban míg Johnson egyre-másra halmozta a botrányokat maga körül, felépítve a korántsem megnyerő „lusta, szakmaiatlan és irritálóan jól ismert” konzervatív politikus imázsát a párton belül, Cameron lassan a párt legnagyobb ígéretének pozíciójába került. 2005-ben az egész párt támogatását a háta mögött érezhette, amikor bejelentette szándékát, hogy a következő választások alkalmával már mint a párt miniszterelnök-jelöltje kíván fellépni.
Johnson, parlamenti támogatás híján, valamint annak köszönhetően, hogy a kampányidőszak alatti kiállása ellenére Cameron nem juttatta jelentősebb pozícióhoz, önkormányzati szinten találta meg a számítását, és már második ciklusát tölti London vezetőjének székében. Ráadásul, egyes szakértők szerint, 2012-es újraválasztásakor, Cameronnal ellentétben, demonstrálta, mennyire lenyűgöző tud lenni a kampány során, hiszen „azt is tudja, hogyan győzze meg a Munkáspárti szavazókat arról, hogy a konzervatívokra voksoljanak”. Azonban a repülőtér-bővítéssel kapcsolatos vitát megelőzően látszólag jó kapcsolatot ápolt egymással a két konzervatív vezető. Johnson még az októberben, Birminghamben tartott pártkongresszuson is támogatásáról biztosította a kormányt és a miniszterelnököt.
Egyre erőteljesebb hangvételű fellépése nem lehet véletlen. A hétről hétre nyilvánosságra kerülő közvélemény-kutatások arról számolnak be, hogy az emberek bizalma csökkenni látszik mind a párt, mind pedig a miniszterelnök irányában: a megkérdezettek 45 százaléka szerint sem a párt, sem Cameron nem képviseli megfelelően a britek érdekeit. Bár a pártvezérek között még mindig Cameron számít a legnépszerűbbnek, Boris Johnson közkedveltsége minden politikustársáén túltesz. Holott sokan jövendölték, hogy az olimpiai hangulat lecsengésével ő is veszít majd népszerűségéből, de a jelek szerint ez nem következett be, sőt. Ma már a konzervatív párt is egyre szélesebb körben áll ki „új választottja” mellett, a legfrissebb felmérések szerint a képviselők 37 százaléka tekint Boris Johnson mint Cameron első számú utódjára.
Természetesen a 2015-ös választásokig még számos esemény befolyásolhatja az erőviszonyok alakulását, azonban azzal már biztosan számolhatunk, hogy a végső versengésben Boris Johnson is szóhoz jut, juthat. Az aktuális felmérések szerinti jövőbeni konzervatív vereség bejuttathatja őt abba a székbe, amelyre sokan úgy tekintenek, hogy már régóta őt illetné meg. Azonban a „trónfosztáshoz” lesz egy-két szava Cameronnak, valamint a sokáig Cameron legnagyobb ellenfelének tartott George Osborne-nak is. Többen Cameron egyetlen esélyének a gazdaság talpra állását látják, amely ha növekedésnek indulna, fellendítené a miniszterelnök megtépázott népszerűségét is.