Az Európai Parlament (EP) képviselőit 1979 óta közvetlenül választják az állampolgárok, választási rendszere azóta mindössze a szükséges változtatásokon esett át. Andrew Duff brit liberális EP-képviselő reformtervével az uniót érő klasszikus kritikákat szerette volna áthidalni; „európaibbá” szerette volna tenni a választásokat, és közelebb akarta hozni a választópolgárokhoz az unió legdemokratikusabb intézményét, a választási rendszert érintő refomrelképzeléseit azonban nem élvezett támogatást.
Miért tartanak az EP-képviselők a választási reformtól? – tette fel a kérdést az Európai Parlament Alkotmányügyi Bizottságának tagja az EUobserver című brüsszeli hírportálnak írt jegyzetében azt követően, hogy parlament leszavazta legutóbbi ezirányú javaslatát.
Duff terve szerint az EP tagjai immár nem csak az adott nemzet választási rendszere alapján jutnának mandátumhoz; 25 képviselő nemzetek feletti listáról kerülne megválasztásra. A jelölteknek legalább 9 tagállam támogatását kell bírniuk, ahhoz, hogy a listára kerüljenek.
Az Európai Parlament képviselőit eredetileg a nemzeti parlamentek delegálták, s csak 1979 óta választják közvetlenül. A közvetlen és általános választójog alapján működő választási rendszer bevezetéséről már az 1951-es Párizsi szerződés is rendelkezett. A célként kitűzött egységes szisztéma kidolgozására számos javaslat született az évek során, áttörést azonban a 1976-es a Patijn-jelentés hozott, amely három lépcsőből álló menetrendet vázolt fel. A tervezet elfogadásával egy áthidaló megoldás jött létre, miszerint a tagállamok a saját választási eljárásaikat alkalmazhatják az első szavazáskor 1979-ben.
A Maastrichti Szerződés az uniós állampolgárság megteremtésével egyenlő jogokkal ruházta fel a közösség lakosságát: lehetővé tette például, hogy az állampolgárok bármelyik tagállamban éljenek aktív és passzív választójogukkal. Ez egy újabb lépést jelentett a közös irányvonalak mentén megvalósított európai választási rendszer kialakításában, a tagállamok közti jogi határok lebontásában, és a jogi különbségek csökkentésében. Az Amszterdami Szerződés 1997-ben 5 évben határozta meg a képviselők mandátumát, valamint rövidre zárta az évek óta húzódó vitákat az egységesítésről, mivel annyiban módosította a Római Szerződést, hogy kimondta, közös elveknek megfelelően kell kialakítani az európai választási rendszert. Az Európai Tanács 2002-ben az Anastassopoulos-jelentés alapján az 1976-os határozatát azzal egészítette ki, hogy az Európai Parlament tagjait az arányos választás elve alapján, listás – akár preferenciális – vagy egyéni átvihető szavazati rendszer szerint kötelező megválasztani. A tagállamok hatáskörébe utalta a választókörzetek létrehozását és a minimális küszöb alkalmazásának kérdését, ám ennek értékét maximum öt százalékban szabta meg. Az európai parlamenti képviselői helyek megüresedésének kérdésében (pl. elhalálozás, lemondás, visszahívás esetén) is teret engedett a nemzeti szabályozásnak. Megállapította az összeférhetetlenséget a parlamenti tagságok között, és átmenetileg derogációban részesítette Írországot és az Egyesült Királyságot. A határozat megszabta, hogy a voksolás eredményét a tagállamok egy időpontban hozhatják nyilvánosságra, vagyis akkor, amikor a többi országban is lezárták a szavazói urnákat. Ezzel kívánták elkerülni, hogy a választási napok eltolódása miatt az előzetes eredmények kiszivárgása befolyásolja a többi állampolgár döntéseit. A határozattal az unió, gyakorlatilag létrehozva a második lépcsőfokot, amely még a Patijn-jelentés víziójában jelent meg. A választási rendszerhez ezt követően 1999-ben nyúltak hozzá, a Nizzai és a Lisszaboni szerződések életbe lépése, illetve a történelmi léptékű keleti bővítés előtt. Az alapszerződés két szóban forgó módosítása olyan mértékű növekedést hozott az Európai Parlament döntéshozatali és felelősségi súlyában, hogy a választási rendszer módosítása immár szükségszerűvé vált. Ahogyan azt Duff hangsúlyozza: az unió jelenleg szigorúbb pénzügyi fegyelmet kíván bevezetni és föderálisabb gazdasági kormányzás felé halad, amelynek közvetlenül elszámoltathatónak kell lennie a parlament felé. Felmerül a kérdés, hogy vajon elbír-e ekkora demokratikus felelősséget, illetve az intézmény rendelkezik-e akkora bizalommal az állampolgárok és adófizetők részéről?
„Fel kell tennünk magunknak a kérdést, vajon az Európai Parlament hatékonysága és legitimációja lépést tartott-e ezekkel az alkotmányos változásokkal” – írta cikkében Andrew Duff. ” A csökkenő részvételi hajlandóság az európai parlamenti választásokon és a nacionalista erők megerősödése több európai tagállamban biztosan nem erre utal” – tette hozzá a brit EP-képviselő. A liberális politikus számításba vette, hogy a reform megannyi technikai kérdést vet majd fel, és érzékeny pontra tapinthat; például az összeurópai listáról megválasztandó képviselők a Lisszaboni Szerződés által megszabott 751 fős létszám emelését jelentheti, ráadásulaz egyes tagállamok mandátumainak arányos csökkentését követeli-e meg. Duff szerint többek között ezzel magyarázható, hogy az EP megvétózta reformjavaslatait. A választási rendszer radikális módosítása növelné a szavazási hajlandóságot, hangsúlyozná a választási kampány európai dimenzióját és felélénkítené az európai politikai pártok fejlődését – vélekedett Duff. Mára 1979-hez képest húsz százalékkal (63-ról 43 százalékra) esett a választói hajlandóság, miközben a voksolásra jogosultak száma és az intézményi jogkörök jelentősen megnövekedtek. Utóbbi probléma további legitimaciós aggályokat is felvet, amennyiben továbbra is csökkenő tendenciát mutat a szavazóurnához járulók aránya. Már tökéletesen nyilvánvaló, hogy a nemzeti politikai pártok és kormányok saját eszközeire hagyatkozva soha nem fogják a szavazók érdeklődését felkelteni az Európai Unió politikája iránt – összegezte gondolatait a képviselő.