2010. április 10-ét Lengyelország legnagyobb második világháború utáni drámájaként tartják számon világszerte. A katyni vérengzés évfordulójára igyekvő lengyel kormánygép a rossz időjárási viszonyok között földnek csapódott és az ország 96 vezető személyisége vesztette életét, köztük Lech Kaczynski köztársasági elnökkel. Az előrehozott elnökválasztást a nemzeti gyász és összetartozás hangulatában tartották meg, rövidesen azonban politikai vitatémává és a beinduló választási kampány fontos pontjává vált az esemény. Tragédiából kampányeszköz lett, az összefogásból pedig ennek megfelelően vádaskodás és megosztottság.
Gyász és szimpátia
A néhai elnököt korántsem övezte osztatlan szeretet, 2005 és 2007 között a kormányfői székben ülő ikertestvére, Jarosław Kaczynski pártelnök pedig kifejezetten szélsőséges és hirtelen haragú politikusként élt a köztudatban. Szmolenszket követően azonban sok minden megváltozott. A tragédia utáni napokban-hetekben Lengyelország-szerte tízezrek hömpölyögtek az utcákon mécsesekkel és virággal megemlékezve az elhunytakról, politikai nézetekre való tekintet nélkül. Ebben a hangulatban jelentősen megerősödött a szimpátia az előre hozott elnökválasztáson testvére helyett harcba szálló Jarosław Kaczynski iránt is, aki pedig okosan, ugyanakkor meglepően taktikát váltva ki is tudta ezt használni. A korábbi harcos EU-és Oroszország-ellenességnek, valamint az új köztársaság építését célzó, támadó retorikának legfeljebb csírái voltak felfedezhetők a kampány alatt.
A váltás kifizetődőnek bizonyult, a pár hónappal korábban még népszerűségének mélypontján álló Jog és Igazságosság (Prawo i Sprawiedliwość, PiS) vezetőjének az előzetes várakozásokkal ellentétben ugyanis sikerült kiharcolnia a második fordulót. Végül azonban (bár a vártnál jóval kisebb, hat százalékos különbséggel) a kormánypárti jelölt, a Szejm korábbi házelnöke és ezáltal az ügyvivői elnöki teendőket is ellátó Bronisław Komorowski került ki győztesen a versengésből.
Következmények a kormányoldalon
A választások egyik győztese így Donald Tusk miniszterelnök és a kormányon lévő Polgári Platform volt (Platforma Obywatelska, PO), akik kormányzásuk során először számíthattak az államfő támogatására. Annál is inkább, mivel Komorowskit a választások előtt szürke pártkatonaként tartották számon, akinek a várakozások szerint a fő szerepe a kisebb jelentőséggel bíró elnöki pozícióban az akadályok elgörgetése lesz a kormány tevékenysége elől. A választás előtti erőviszonyokat jól jelzi, hogy maga Tusk nem is kívánt elindulni az elnökválasztáson, inkább jelenlegi pozíciójáért szeretett volna ismét harcba szállni. Bár a végrehajtó hatalom tandemjében a köztársasági elnök pozíciója Lengyelországban is a kevésbé jelentős, a szerep mégis nagyobb gyakorlati befolyást jelent, mint Magyarországon. A legfőbb „fegyver” a vétójog. Államfői vétó után a parlament ugyanis már csak háromötödös többséggel fogadhatja el a tervezetet. Éppen ezzel az eszközzel keserítette a PO életét Lech Kaczynski megbízatása idején.
Az új helyzet tehát megnövelte az elvárásokat és nagyobb nyomás alá helyezte a kormányt is, elvégre már nem volt kibúvó a sok fájó intézkedés bevezetése alól. A halasztgatott reformok, mint a privatizáció felgyorsítása, a kiadások csökkentése vagy az agrártámogatások rendszerének átstruktúrálása ugyanakkor az elmúlt egy évben sem gyorsultak fel igazán, ez azonban nem jelentett nagy meglepetést. Egyrészt Donald Tusk inkább a fontolva haladás híve, ráadásul a Blair-i opportunista iskola követőjeként nem vallott volna rá az időzítés sem a parlamenti választások közeledtével. Másrészt pedig a kisebbik kormánypárt, az PSL (Lengyel Néppárt, Polskie Stronnictwo Ludowe) ellenezte a reformok egy részét (főleg az agrárszektort érintő intézkedéseket), a koalíciós egyensúly és a stabilitás fenntartása pedig mindenek feletti fontossággal bírt.
Komorowski új pozíciójában ugyan független és pártsemleges magatartást ígért (ennek megfelelően az idei kampánytól is igyekszik magát távol tartani), ám a gyakorlatban tökéletesen kiegészítette a miniszterelnök által négy éve folytatott békülékeny külpolitikát. Ennek a következménye az az abszurd helyzet is, hogy az orosz-lengyel kapcsolatok éppen a szerencsétlenség után indultak javulásnak. A piacok és külföldi vezetők is elsősorban ennek a szemléletmódnak a teljessé válását üdvözölték, mélyreható reformokat nem is vártak.
Az új kampány: a PiS valódi arca?
Részben a visszafogott, nyugalmat sugárzó újfajta beszédmódnak, részben pedig a Lech Kaczynski halálát övező együttérzésnek köszönhetően a PiS népszerűsége tehát jelentősen megugrott, és bár az elnökválasztást így is elvesztették, ez jó előjelnek tetszett egy évvel a parlamenti helykről való voksolás előtt, amit korábban már az elemzők is előre lefutottnak tekintettek. Kézenfekvőnek tűnt volna a megkezdett út folytatása, ám a PiS, és elsősorban a vereséget nehezen viselő pártelnök gyorsan visszatért régi, agresszív és vehemens arculatához. Ez a (vissza)váltás ráadásul egy kisebb pártszakadást is eredményezett, ami nem tekinthető jó ómennek a kampány előkészületei alatt.
Jarosław Kaczynski az ellenében megválasztott elnökkel nem is volt hajlandó kezet rázni és ismét elindította a kormány illegitimitását szajkózó hadjáratát. Ezeket a kijelentéseket sokan nem tudják elfogadni, elvégre a PO az elmúlt négy voksoláson demokratikus úton múlta felül riválisát, így a középről meghódított szavazók jelentős részét elveszteni látszik a PiS. Ugyanakkor az ellenzéki párt egyik nagy előnyére kétségkívül rájátszik, hiszen a PiS szélsőségesebb és politikailag aktívabb szavazói képezik annak a tábornak a jelentős részét, akik hóviharban is elmennének szavazni a hatalomváltás érdekében. A régi támogatók mobilizálása mellett pedig egyelőre úgy néz ki, a jelenlegi kormánynál karakteresebb vezetésre vágyó fiatalok körében is jó fogadtatásra talált ez a retorika. Az majd csak október 9-én derül ki, hogy megérte-e a régi arculathoz visszatérni, vagy éppen ellenkezőleg, a bizonytalan szavazók PO-felé fordulását eredményezi majd a régi-új agresszivitás.
A Szmolenszk-szindrómaA visszafogott elnöki kampány után gyorsan a középpontba került a katasztrófa és annak körülményei, a PiS pedig igyekezett azt a politikai napirend középpontjába állítani. Már a varsói elnöki palota előtt felállított kereszt elszállítása körül is éles vita bontakozott ki, amely azonban a vizsgálatok eredményének napvilágra kerülésével érte el tetőfokát. Amikor az orosz hatóságok által kiadott jelentés gyakorlatilag minden hibát a lengyel oldalra hárított, Kaczynski támadásba lendült azzal vádolva a kormányt, hogy kiszolgálja Oroszországot és még az egész lengyel nemzet tragédiájának felgöngyölítését is orosz kézbe adta. Bár a miniszterelnök (nem túl gyorsan cselekedve) elutasította a jelentést és saját vizsgálóbizottságára bízta a munkát, az ellenzék ennek az eredményeivel sem volt elégedett. A riport megállapította, hogy a repülőtér rossz állapota és a hibás orosz meteorológiai előrejelzés mellett a lengyel legénység tagjainak képzetlensége is hozzájárult a baleset bekövetkeztéhez.
Hiába hullottak azonban fejek, a PiS – az összeesküvés-elméleteket sem cáfolva – továbbra is kitart azon álláspontja mellett, hogy az igazság csak egy módon derülhet ki: ha a megfelelő párt kerül a végrehajtó hatalom élére. A tragédia évfordulóján ebben a szellemben egyetlen megemlékezésen sem volt hajlandó megjelenni a pártelnök, helyette saját híveinek külön gyűlést szervezett. Itt aztán már megjelentek az „Itt van Lengyelország” és az ehhez hasonló szlogenek, transzparensek, egyértelművé téve, hogy újabb példát láthatunk arra, miként használható a „ki az igazi hazafi”-versengés egy nemzet megosztására.
Bár a téma napirenden tartása kitűnően szolgálja a biztos PiS-szavazók mozgósítását, a bizonytalan voksolók széles rétegének megnyerésére ez azonban nem elegendő. Az érzelemre épülő kampánystratégiához való visszatérés azért is lehetett fontos a pártnak, mert 256 oldalas programja feltűnően kevés számot tartalmaz. A Jog és Igazságosság tehát egyértelműen a fejlődésből kirekedt rétegek és a Polgári Platformban csalódott szavazók megszólítására törekszik, a jelenlegi kormánnyal szemben kétség kívül meglévő negatív érzéseket kihasználva. Ráadásul az alacsony részvétel az eddigi statisztikák alapján szintén az ellenzéknek kedvezne, szavazói ugyanis politikailag elkötelezettebbek és jórészt biztos szavazónak minősülnek az elmúlt évek alapján.
A 2010-es elnökválasztás térképe jól mutatja azt is, hogy a korábban feldarabolt ország sok szempontból jelenleg sem tekinthető egységesnek. A nyugati országrész és a nagyvárosok a fejlődés fő haszonélvezői, így az EU-párti szólamok és a liberális gazdaságpolitika megkérdőjelezhetetlen fölényt biztosítanak a PO-nak. Keleten azonban az elmaradottabb ipari- és agrárkörzetekben a területen sokáig uralkodó politikai kultúra nyomai továbbra is érződnek. A szociális gondoskodó állam, a nemzetet védelmező kormányzat és a populista retorika sokkal inkább érvényesül. Az eddigiek alapján itt Tusk esélytelen Kaczynskivel szemben.
A tavalyi szmolenszki katasztrófa egész Lengyelországot sokként érte és egységbe szólította a nemzetet a gyászban. A józan észre hallgató, higgadt és visszafogott elnöki kampánnyal a PiS és Kaczynski visszakapaszkodott az elveszettnek látszó versenybe, a párt mégsem (vagy talán éppen ezen felbuzdulva) kívánta megtartani az új arculatot és az idei parlamenti választásokra készülve visszatért a régi irányvonalhoz. A tragédia körüli kételyeket pedig ennek a támadó felfogású kampánynak a keretében politikai vitatémává tették, mely először megosztotta a lengyel társadalmat, rövidesen azonban a jelentős többséget rezignáltságba taszította. Éppen ezért a téma már nem tekinthető a választást eldöntő tényezőnek, azonban jól példázza a PiS stratégiáját, valamint az ország megosztottságát a választások kapujában.