Sorozatunk első részében a koszovói határokról, a koszovói szerb rendfenntartó egységekről esett szó. De milyen az élet a határon túl, egy olyan vidéken, ami egyszerre Szerbia és Koszovó, de közben valójában egyik sem?
Észak-Koszovóban a „nemzeti érdek” nevében csendes diktatúra van. Bár a helyzet az utóbbi években sokat javult, korábban olyan figurák felügyelték az élet minden területét az északi részeken, akik soha nem vettek részt semmilyen választáson. Marko Jaksic és Milan Ivanovic például a helyi kórház vezetői voltak, ami egyrészt azt jelentette, hogy a város legnagyobb munkaadójaként rengeteg helyi lakos életét tudták közvetlenül vagy közvetve befolyásolni, másrészt Vojislav Kostunica pártjának, a DSS-nek voltak a helytartói, márpedig 2008-ig a DSS minden szerbiai kormányban részt vett.
Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a belgrádi pénzek helyi elosztását ők végezték. Azt is hallani lehetett, hogy a szintén hozzájuk becsatornázott csuvarik, hídfigyelők foglalkoztatására olyan őrző-védő céget hoztak létre, amivel a helyi kereskedőknek, szolgáltatóknak tanácsos volt szerződést kötni.
Teljhatalmukra jellemző, hogy el tudták érni – a „nemzeti érdek” nevében –, hogy a „felforgató” szerb újságok (például a belgrádi liberális Danas napilap, vagy a Pristinában kiadott, szerb nyelvű Građanski List) ne legyenek elérhetők az újságosoknál, illetve az RTK, a koszovói állami televízió adása se lehessen fogható egyetlen kábeles rendszeren sem – pedig az RTK adásának 20 százaléka szerb nyelvű.
Teljesen természetes volt, hogy a Građanski List sportrovatát vezető Igor Milic kórházban dolgozó édesanyját kirúgással fenyegették meg, ha fia nem lép ki a szerkesztőségből. Bár Jaksic és Ivanovic pártjának, a DSS-nek a belgrádi hatalomvesztése átrajzolta az észak-mitrovicai politikai erőviszonyokat is, és lényegesen enyhített a belső elnyomáson, bizonyos sztenderdek továbbra is érvényben maradtak.
A bosnyákok jelentik az összeköttetést
Például az, hogy Észak-Mitrovicába albán nem teheti be a lábát. Az Inkognito nevű bár tulajdonosa mesélte, hogy a bár szellőzőrendszerét dél-mitrovicai, azaz albán munkásokkal akarta kiépíteni, végül jobbnak látta elállni a tervtől, és a híd túloldala helyett a kb 120 kilométerre fekvő szerb városból, Kraljevóból érkezett egy brigád.
Érdekes módon az áruáramlásnak megtalálták a módját. Miközben a francia dizájnerek által újratervezett, sötétedés után sejtelmes kék fénnyel megvilágított központi híd folyamatosan a híradásokban szerepel, kevesen tudják, hogy attól pár száz méterre egy másik híd is található, az ún. Keleti híd. Ezen a hídon elvétve fordul csak elő incidens, és szabadon jön-megy az áru, még akkor is, amikor a központi hidat lezárják, mint például ezekben a napokban. Délről, azaz az albán részről az északi városrész dél-keleti csücskébe, a „bosnyák negyedbe” (Bošnjačka Mahala) érkezik az áru. A muzulmán vallású, de a szerb anyanyelvű bosnyákok jelentik az összeköttetést a szerb és az albán rész között. (A bosnyákok valójában bosnyákul beszélnek, de ha a nyelvészkedést félretesszük, a gyakorlatban a bosnyák nyelv tökéletesen kompatibilis a szerbbel.)
A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy a délről származó áru a bosnyák negyed piacára érkezik, és az északi részről ide betérő kereskedők innen töltik fel árukészletüket, legyen az ruhanemű, illatszer, de akár pékáru vagy zöldség is. Nem mellesleg Észak-Koszovó internet ellátása is délről valósul meg: a helyi kábeles internetszolgáltató déli kollégájától, a folyóparton felállított átlövő-rendszeren keresztül kapja a sávszélességet. Ez persze titok: ügyfelei elpártolnának tőle, ha megtudnák, hogy siptár bitek szaladgálnak a cirillbetűs billentyűzetük alatt.
Észak-Koszovó fő problémája az ideiglenesség. Senki nem rendezkedik be hosszú távra, „ki tudja mit hoz a holnap” alapon. A vízvezeték-rendszer például teljesen elöregedett, de nem állnak neki a nagyjavításnak, felújításnak, inkább toldozzák-foltozzák. Estefelé, amikor az ember zuhanyozni szeretne, biztosan nincs nyomás a rendszerben. A Beli Dvor panzió reklámjában arra hívja fel a figyelmet, hogy saját vízellátással rendelkezik.
Ugyanez vonatkozik az elektromos hálózara, sőt: mivel a közművekért Észak-Koszovóban senki nem fizet (kivéve a távközlési szolgáltatásokat), a fűtést mindenhol elektromos hősugárzókkal oldják meg. Jellegzetes látvány volt a főutcán a kedvenc műanyag kerti székében ücsörgő Dejan, az utcai bankár, aki a januári mínusz tízben is atlétában cséndzselte a manit, miközben szó szerint hősugárzó-falak vették körbe, és ontották felé a meleget. Amikor egy szegény elöregedett, soha fel nem újított transzformátor állomás nem bírja tovább és elpukkan, órákig tartó áramszünet következik, amíg csak újra össze nem drótozzák. Észak-Koszovóra amúgy nem jellemző a Koszovóban máshol mindennapos áramszünet: ide az áram a szerb hálózaton keresztül érkezik.
Miért marad itt mégis a szerb lakosság? Meglepő módon a relatív jólét miatt. A helyiek krémje az UNMIK, az EBESZ, az EULEX, a KFOR vagy valamelyik nyugati NGO alkalmazottja, és havi 1000-1500 eurót is megkeres. Szélesebb náluk a közalkamazottak rétege: a helyi kórház, az iskolák, de még a postahivatal is túlfoglalkoztatnak, miközben az állami alkalmazottak Belgrádból speciális fizetéskiegészítést, „kosovksi dodatak”-ot kapnak, ami régebben a fizetésük 100 százaléka volt, de ez egy éve „csupán” 50 százalékra csökkent. A viszonylag jól eleresztett, közműdíjakat ugyebár alanyi jogon nem fizető észak-koszovó szerb közalkalmazottak az átlagosnál jobban eltartják a helyi szolgáltatóipart is.
Nem véletlen, hogy Észak-Koszovó „fővárosa”, Észak-Mitrovica, illetve a vele egybeépült Zvecan kellemes hely. Az utcaképet meghatározza a Pristinai Egyetem diákserege: a 99 előtt Pristinában működő egyetem a neve megtartása mellett költözött Mitrovicába és okoz némi zavart, hiszen egy másik Pristinai Egyetem működik Pristinában is. Egész évben diákok lepik el a hangulatos, kiülős kávézókat és pizzériákat, a folyóparton fiatal párok ülnek romantikusan kézen fogva.
Az éjszakai élet vad: a Vivában lakossági house zene szól, hetente kétszer élő koncertekkel, a Crna Dama a turbofolk helyi országimázs.központja, az egyetemi kollégium melletti Red Bullban pedig monoton technóra történik a szeletelés. Évente megrendezik a Northcity Fest jazz fesztivált (http://www.northcityfest.com/Eng/index.html) (idén májusban Larry Carlton volt a fő műsorszám), de működik egy rockzenei tábor is, ahol befutott rockerek tartanak mesterkurzusokat helyi fiataloknak (http://www.musicianswithoutborders.org/p_poprock.htm). Rendhagyó módon a táborban a szerbek és albánok közösen nyomják – a rock nemcsak örök és halhatatlan, de még az ellenségeket is összehozza.
Észak-Koszovóban a koszovói szerbek harmada él csak, a többség délen lakik, szétszórva, kisebb-nagyobb enklávékban. A sorozat következő részében az ő életükkel ismerkedhetünk meg.