Meghalt Chávez, éljen a chavizmus?

Hétnapos nemzeti gyász, bebalzsamozott test, készülő mauzóleum, zokogó hívők – Hugo Chávez halála rámutatott, hogy Latin-Amerika minden más kontinensnél fogékonyabb a kvázivallásos jellegű politikára, az ebből eredeztethető, messianisztikus személyi kultuszra és a populizmusra. Orvosi előrejelzések már 2010 óta lebegtették Chávez halálának közeliségét, ami most beteljesült – de mit jelenthet mindez az elkövetkezőkben? A Lazarillo spanyol-magyar kulturális portál szerzője erre keresi a választ jelen cikkében.

Alig egy hete, hogy az utódjának jelölt Nicolás Maduro alelnök elcsukló hangon bejelentette, hogy helyi idő szerint március 5-én 16.25-kor elhunyt Hugo Chávez, Venezuela nemrég negyedszer is megválasztott elnöke. Azóta – csatlakozva a már hónapok, évek óta felajzott latinamerikanistákhoz, tranzitológusokhoz és összeesküvés-gyártókhoz – egy világ találgatja, vajon milyen konzekvenciái lesznek mindennek Venezuelára, az ALBA-ra (“Bolívari Szövetség a mi Amerikánkért”), Latin-Amerikára, vagy a világ demokráciáira nézvést rövid, illetve középtávon. Az ugyanis nemigen lehet kérdés, hogy egy olyan radikális politikai karakter halála, aki a világ egyik legnagyobb olajhordóján ül, mind világgazdasági, mind regionális (ALBA) és interregionális (Venezuela – USA) politikai színpadon visszafojtott lélegzetek sorának lesz még okozója.

Venezuela, az ALBA és Latin-Amerika Chávez után

A „meghalt a cselszövő, nem dúl rút viszály”-elmélet kedvelőinek fellélegzése mindenesetre – s ezt mi tudjuk leginkább a rendszerváltás tanulságai okán – korainak, elbizakodottnak tűnhet. Jól tudjuk, hogy egy egyszerű politikatörténeti törés, a diktatúrából demokráciába való átmenet sem megy egyik napról a másikra (még kevésbé mentalitástörténeti síkon), ebben az esetben viszont abban sem lehetünk biztosak, hogy egy formális demokráciából egy valódiba való átlépés kísérlete előtt állunk. Ha valaki az ország gyors demokratizálódását és az ellenzék előretörését várja, az alighanem tévúton jár, mind a múltat, mind a jövőt tekintve. Venezuelában az utóbbi időben, mondjuk a baráti Belarusszal szemben döntően nem hamisították meg (még ha előzetesen erősen befolyásolták is) a választások eredményeit (mert Kubával szemben itt legalább vannak választások), az ellenzék elnökjelöltje, Henrique Capriles a 2012. október 5-ei választások után elismerte Chávez egyértelmű, de már nem kiütéses győzelmének (55%-44%) tényét, létezik tehát egy nem is elenyésző erejű ellenzék, melynek hatalomra jutása ugyanakkor a hamarosan kiírandó választásokon legalábbis kétséges. (Hogy a Cháveznél jóval sótlanabb Nicolás Maduro a Comandante által rá kimondott áldás révén elnyeri-e a választói többség rokonszenvét, az jelenleg még bizonytalannak tetszik, de magunk erre látunk több esélyt.) 

Hiba lenne ugyanakkor átesnünk a ló túloldalára, így egyértelműsítsük: plurális demokráciáról beszélni Venezuela esetében jó ideje több lenne, mint megtévesztő. Chávez 1999 óta tartó, több mint 14 éves regnálása során ugyanis gyökeresen átalakította mind a gazdaságot, mind magát a – hajdan – demokratikus intézményrendszert. E deklaráltan baloldali, alapjában véve a társadalmi szolidaritásra építő, szegénybarát program sikere ugyanis jóval kétesebb, mint mondjuk a Brazíliában hasonló prioritásokat felállító Luláé. A Chávezre jellemző baloldali populizmus ugyanis – a latin-amerikai baloldal számos nagy rhétorára, leginkább talán Evo Morálesre oly jellemző – meglehetősen patetikus, dagályos retorikája mögött számos fronton hemzseg az átgondoltság hiányától. 

14 év

Pedig nem indult minden ilyen vonalasan. Első elnöki periódusában (1999-2001) még élt egyfajta népfrontos hagyomány: ’92-es puccsista bajtársai (emlékezetes, egy sikertelen államcsíny miatt Chávez megjárta a börtönt is) mellett ekkor még konzervatív és jobbközép politikusok is bekerülhettek a kormányba, és a nagy szembefordulás Amerikával, a kapitalizmussal még váratott magára. Olyannyira, hogy első elnöki évében Bill Clinton és a később általa (a legendás író, Rómulo Gallegos egyik regényhőse nyomán) nemes egyszerűséggel Mister Dangernek titulált George W. Bush (akkor Texas kormányzója) is fogadta az elemzők szerint ekkortájt még balközépre tehető (bár szónoklataiban már akkor is igen radikális) Chávezt.

Mivel ezen országoknak Venezuela jelentős nyomott árú vagy ingyenes olajat szállított, Chávez halála megrendítő csapást jelenthet rájuk nézvést, főképp és leginkább az amerikai embargótól sújtott Kubára, mely – többek között – az égető venezuelai szakemberhiányt enyhítő kubai orvosokért cserébe évről évre nagyobb mennyiségű olajat kapott Caracastól. Karakteres vezető és konstruktív közös célok (említettük az ALBA tisztán politikai, ideológiai összetartó erejét) hiányában ugyanakkor a tagállamok gazdaságával egyidőben, pláne egy esetleges ellenzéki győzelem esetén az egész szövetség darabokra hullhat – ha a reálpolitikára kicsit is hajlamos elnöke lesz Venezuelának (sajnos erre semmi garancia nincsen), a regionális nagyhatalmi álmok rovására tehet kísérletet a belső feszültségek enyhítésére. Melyek nagyon is jelen vannak: a csökkenő (de még mindig igen vészes) szegénység ellenére katasztrofális (és egyre rosszabb) a közbiztonság: a Chávez-érában megtriplázódott az emberölések száma, 2010-ben Caracas volt a világ legveszélyesebb városa, ahol minden másfél órában megöltek egy embert – ez még a Bolańo által megénekelt nőgyilkosság-fetisiszta Ciudad Juáreznél is szörnyűbb adat. Az agresszió terjedésén egyébként valószínűleg nem segített Chávez állandó manicheisztikus, háborús retorikája sem, mely az árnyaltság legkisebb igénye nélkül osztotta a világot fekete-fehéren jókra (=a bolivarista gondolat hordozói) és gonoszokra (=imperialisták, amerikaiak, kapitalisták).

A bűnügyi statisztikákhoz hasonlóan a politikai, vagy demokráciadeficit is magas: Chávez több lépésben, a ’99-es alkotmánytól kezdve folyamatosan igyekezett kikapcsolni a fékeket és ellensúlyokat, egyrészt saját embereivel benépesítve minden hatalmi ágat, másrészt elnöki hatalma korlátait fokozatosan eltüntetve. Utóbbi különösen azért fontos, mert, ahogy említettük, az elnöki rendszerben a presidente amúgy is kiemelkedő hatalommal bír, melynek időbeli korlátozására a legtöbb latin-amerikai ország erősen és szigorúan limitálja az újraválaszthatóság szabályait. Chávez előtt az újraválasztás Venezuelában is csak tízéves kihagyással volt csak lehetséges, és fejlettebb demokráciákban e szabály betartása nem is kérdés: Michelle Bachelet chilei elnöknek 80% körüli népszerűségnél sem jutott eszébe a közösen felállított, kurzusokon átívelő szabályok lebontása, akkor sem, ha így kicsúszott pártszövetsége kezéből a hatalom. Chávez ugyanakkor folyamatosan mandátuma végtelenítésére törekedett, és a 2007-es sikertelen próbálkozás után 2009-ben sikerült is kieszközölnie (tegyük hozzá, népszavazás útján!) azt az alkotmánymódosítást, mely immár nem limitálta az elnök újraválaszthatóságát. 

Gazdaság: eltávolodva a piaci alapoktól

Gazdasági színtéren számos párhuzamot vonhatunk a második világháború utáni szovjet érdekszféra országai és Chávez Venezuelája közt. A gazdaság legfontosabb ágazatainak (a legfontosabb olajipartól a kohászaton keresztül az áramszolgáltatókig és a bankokig) fokozatos és erőszakos államosítása, illetve a világkapitalizmusból való átvezetés egy saját, nem kapitalista logika alapján működő, elvbarátságért osztogatott olajadományokon alapuló privát Varsói Szerződésbe súlyos következményekkel járt: a minőségi szakemberek elszivárgásával, a külföldi beruházások minimalizálódásával (ki akar önköltség alatti, szabott áron eladható termékeket behozni?), az importfüggőséggel, és a gazdaság növekvő olajra utaltságával. (Mindezt Dömény Zsuzsa írja le kiválóan részletesebben is az Egyenlítőben.) Utóbbi veszélyeit nehéz nem észrevenni: a stabil gazdaság ismérve a magas differenciáltság, a több lábon állás: egy szinte kizárólag az olajár ingadozásainak kitett gazdaság sérülékenysége ezzel szemben hatalmas. Mindezt pedig nem lehet elfedni a hasonlóan költséges, de az egyik legsúlyosabb latin-amerikai strukturális problémára (a középosztály hiányára) választ kereső, a társadalmi mobilitás megteremtését kétségtelenül elősegítő programokkal (a szegények és gazdagok közti szakadékot mérő Gini-index 2009-ben Venezuelában volt a legkedvezőbb a szubkontinensen).

A nem piaci alapokra helyezett gazdaság ugyanis nem tudta leküzdeni a kétszámjegyű infláció Latin-Amerika-szerte sikerrel orvosolt problémáját: az alapvető élelmiszerekre kivetett árkontrollt, a szociális programokat, a jóval áron alul elosztogatott olajat (mely évi 11 milliárd dolláros kiesést eredményez) csak súlyos külső eladósodottság révén lehetett ellensúlyozni, úgy, hogy közben 2007 óta egyszer sem esett 20% alá az infláció, ötször kellett devalvációhoz folyamodni, miközben már-már megszokottá váltak az áramkimaradások: keresleti gazdaság, vagy Kornaival élve hiánygazdaság alakult ki. 

Mi jöhetne jól ebben a helyzetben Venezuelának? Szerintünk a regionális nagyhatalmi státus gondolatának – legalább időszakos – elfeledése, a befelé fordulás, az olajvagyon racionális felhasználása (mondjuk a gazdaság többpólusúvá tételére), egy jobb befektetői környezet megteremtése, Venezuela visszavezetése a világpiacra. 

Mi történhet ebben a helyzetben? Mivel az elnöki posztért küzdő Maduro kampánya során mindent megtesz azért, hogy egybemossák Chávezzel, megválasztása esetére semmiképp adhat jelentősen alább a belpolitikai elvárásokból – az ugyanakkor valószínűbbnek tűnik, hogy ha valamiben változás áll be, az az ALBA-országok stratégiai előnyökkel nemigen járó támogatása lehet. Attól ugyanis hamarabb kitör a népharag, ha ugrásszerűen nő az alapvető élelmiszerek irreálisan alacsony ára, mint attól, hogy Nicaragua kevesebb olajat kap Caracastól. A probléma ezzel ugyanakkor továbbgyűrűzhet a határokon túlra, ami kettős eredménnyel járhat: egy új Nagy Testvér keresésével (bizonyos szempontból a politikai gravitáció Dilma Brazíliája felé mutat, de tőle aligha várhatnak ugyanilyen baráti alapú, gazdaságilag ésszerűtlen segítséget az apátlanul maradt államok), illetve a szélsőbaloldali rezsimek végső megroppanásával. Csak ne félnénk attól, hogy az sem a paradicsom eljövetelének napja lenne… 

Zelei Dávid

Felkapott hírek

Friss hírek

A világnak szánt üzenet lehet Kim Dzsong Un lovaglása

A KCNA állami hírügynökség által szerdán kiadott képeken Kim Dzsong Un észak-koreai vezető látható, amint egyedül, egy hatalmas fehér ló hátán ülve havas mezőkön és erdőkön halad felfelé a Pektu-hegyen, a Kim-dinasztia spirituális szülőföldjén. Elemzők szimbolikus jelentőségűnek értékelik a lépést, amely által Észak-Korea azt akarja hangsúlyozni, hogy fel kíván lépni a nemzetközi szankciók, valamint a nukleáris programját érintő nyomás ellen.

Read More »

A honlap további használatához kérjük fogadja el a sütik használatát. További információt adatvédelmi tájékoztatónkban és a sütik kezelésére vonatkozó tájékoztatónkban talál.

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás