Latin-Amerika: vége az egységnek?

A napokban Juan Manuel Santos kolumbiai elnök látogatást tett Raúl Castro kubai vezetőnél. Nagy reményekkel érkezett, de üres kézzel távozott. Csalódásának oka azonban nem újkeletű, hanem mélyebb történelmi gyökere van, melyre rávilágítunk cikkünkben.

Borulhat a papírforma?

Santos elnök látogatásának legfőbb célja az volt, hogy a karibi szigetországot rábírja, vegyen részt a latin-amerikai államok soron következő ülésén, amelyet április 14-15-én tartanak majd a kolumbiai Cartagena kikötővárosában.

Santosnak azonban csalódottan kellett távoznia, mivel a kubai vezető, Raúl Castro kereken kijelentette, hogy nem szándékozik részt venni az eseményen. Hivatalos kubai indoklás szerint a kubai elnök nem szeretne kellemetlenséget okozni jelenlétével sem Kolumbiának, sem az egész találkozónak. Ezt a „nemes gesztust” a házigazda ország elnökeként Santos abbéli reményét is kifejezte, hogy a jövőben nem fog megismétlődni a mostanihoz hasonló kudarc, és Kuba hosszú történelmi előzmények után újra a latin-amerikai államok teljes jogú tagjának érezheti majd magát.

Ebbe az idillbe azonban úgy a múltban, mint a jelenben belerondíthat az Egyesült Államok, de ha ez még nem lenne elég, akkor könnyen lehet, hogy magának a latin-amerikai országok csoportjának egyik frakciója boríthatja látványosan az utóbbi években nagy gonddal építgetett és szépítgetett egységet.

Gondterhes történelem

A kubaiak korábban sem voltak túl szerencsések, már ami a latin-amerikai és általánosságban vett amerikai integrációs szereplésüket illeti. Ennek okai a hidegháborúig nyúlnak vissza, amikor is 1959 januárjára Fidel Castro és felkelői sikeresen elűzték a szigetországot addig vezető Fulgencio Batistát, majd az amerikaiak ellenében a szovjetek felé kezdtek orientálódni. Nem nehéz belátni, hogy az adott politikai körülmények között ez a kubai lépés óriási geopolitikai veszélyt jelentett Washington számára, ami leginkább az 1962 őszén lezajlott kubai rakétaválság képében nagyon világosan manifesztálódott is.

Ilyen háttérrel az Egyesült Államok számára a legfőbb prioritássá vált, hogy az „idegen testként” azonosított szigetországot minél jobban elkülönítse a kontinens többi részétől. Ez a gyakorlat különösen Dwight D. Eisenhower, majd a már említett 1962-es év után John Fitzgerald Kennedy elnöksége idején lett meghatározó. Utóbbi volt az, aki a marxizmus-leninizmust összeegyeztethetetlennek tartotta az Amerika-közi kapcsolatokban, és ennek érdekében mindent meg is tett, hogy a szigetországot elszigetelje (ennek egyik eszköze a Szövetség a Haladásért nevű program volt, melynek támogatásaiért cserébe a latin-amerikai országok Washington oldalára álltak a kérdésben).

Innentől kezdve hosszú évtizedek teltek el úgy, hogy Kubának a szocialista blokkon kívüli kapcsolatfelvételei rendkívül megnehezültek, az amerikai kontinensen pedig szinte ellehetetlenültek még az egyes országok esetleges baloldali kormányai vonatkozásában is.

Ebben az egyhangúságban az üdítő színfoltot és az áttörést az jelentette, amikor már 1994-ben a szintén demokrata Bill Clinton elnöksége alatt Kuba is jelen lehetett a latin-amerikai országok és az Egyesült Államok részvételével zajló Miamiban megrendezett konferencián. A csúcs ugyan az Amerikai Államok Szervezetének (Organización de los Estados Américanos – OEA) égisze alatt zajlott, de arról is híres, hogy ezen az eseményen határozták el egy egész Latin-Amerikára is kiterjedő szabadkereskedelmi övezet (Área de Libre Comercio de las Américas – ALCA) létrehozását.

Ennek ellenére nagy általánosságban jellemző a kubaiakra, hogy míg az OEA-beli szereplésüket minimálisra csökkentve annak ülésein nem igen vesznek részt azért, mert annak alapító legmeghatározóbb tagja az Egyesült Államok, addig a csak latin-amerikai országokat (és például Spanyolországot) felvonultató Iberoamerikai Csúcson aktívan megjelennek. Az 1996-ban a chilei Vińa del Mar városában megrendezett csúcstalálkozón például egy autoriter rendszertől merőben eltérő módon síkra szálltak a véleménynyilvánítási, gyülekezési és egyesülési szabadság mellett.

Az ezredfordulón Panamavárosban azonban már kevésbé volt viszont pozitív természetű Fidel Castrónak kijelentése, amelyben az akkori salvadori elnököt, Francisco Florest az antikommunista katonai vezető, Posada Carilles védelme miatt „a jenki imperialisták bábjának” nevezte. Majd a kubai elnöknek sikerült összekülönböznie mexikói kollégájával is: Vicente Foxhoz ugyanis akkor érkezett látogatásra az ENSZ egyik gazdasági fejlődéssel foglalkozó konferenciájára, amikor annak ezzel párhuzamosan kellett vendégül látnia az észak-mexikói Monterrey városában a nem épp Castroval való barátságáról híres republikánus amerikai elnököt, George W. Busht. Végül Fox fogadta Castrót, de csak egy hivatalos ebéd után, akkor is szűk egy órára. Az eset pikantériája, hogy Castro megszellőzetett egy hanganyagot is a találkozóról, ami könnyen kellemetlen helyzetbe hozhatta volna mexikói kollégáját, aki azonban egyszerűen nevetségesnek nevezte a kubai állításait.

Változnak az idők

Az évek lassan elszállnak Fidel feje felett is. Ugyan a több évtizedes amerikai diplomáciai elszigeteltségből a Szovjetunió felbomlása után ki tudta vezetni országát, és 1994 óta adódott is alkalom, amikor Kuba hallathatta a hangját a régiót érintő kérdésekben, státuszán azonban a legutóbbi évek tudtak nagyot javítani.

Az ezredforduló táján és az utolsó egy évtizedben hatalomra kerülő baloldali politikusokból ugyanis mára a már lassan veteránnak számító venezuelai elnök, Hugo Chávez vezényletével olyan ütőképes politikai formáció alakult ki, amely könnyen keresztbetehet az egész Latin-Amerikát érintő egység látszatának.

A csupán tavaly megalakult Latin-Amerikai és Karibi Államok Közössége (Comunidad de Estados Latinoamericanos y Caribeńos – CELAC) ellenére – amely a térség államait hivatott egy minden eddiginél összefogóbb egységbe szervezni – a venezuelai elnök kezében még mindig ott van a „saját” integrációja. Ez az Amerikánk Népeinek Bolívari Szövetsége (Alianza Bolivariana para los Pueblos de Nuestra América – ALBA), egy olyan Chávez-vezette baloldali integrációs szervezet, amelynek olyan prominens tagjai vannak, mint az ecuadori Rafael Correa, a bolíviai Evo Morales, a nicaraguai Daniel Ortega elnök – és Kuba.

Jelen esetben Kuba részvétele a központi kérdés, és nagy valószínűséggel az is marad a cartagenai találkozón is. Az ecuadori elnök személyesen ezzel kapcsolatban kijelentette, hogy amennyiben Kuba nem lesz jelen a kolumbiai csúcstalálkozón, úgy a többi ország ne számítson az ALBA-tagok részvételére se. Ezzel világos választás elé állította valamennyi latin-amerikai vezetőt. A kérdés pedig amit így kell majd dönteniük, nem más mint az, hogy az Egyesült Államok pártjára állnak-e Kuba ellenében, vagy a szigetországot támogatják.

A helyzet két okból sem egyszerű. Egyrészt maga a kérdés világnézettől függően mindenki számára rendkívül fontos, ugyanakkor megosztó és átpolitizált, mivel az ALBA tagországainak elnökei nem éppen Amerika-barátságukról nevezetesek. Ortega politikusi karrierje előtt baloldali gerilla volt, Correát rendre támadják a sajtószabadságot csorbító intézkedéseiért, a Castro-testvérek közismert ellentétét az amerikaiakkal a közelmúltban újabb kémkedés-gyanús eset mélyítette – és akkor még nem beszéltünk a nyíltan Amerika-ellenes és egyre nagyobb mértékben államosító főkolompos Chávezről.

A kubaiakat nem érdekli

Amíg a nagypolitika színpadán zajlanak az események, addig a hétköznapi kubaiak életét ez vajmi kevésbé befolyásolja. A többség alig tud akármit is országa nemzetközi politikai térben betöltött valós szerepéről, vagy lehetőségeiről. Manuelo Toledo, egy fiatal mérnök informatikus például meg van győződve arról, hogy Kubát addig nem érheti különösebb probléma, amíg külföldi szövetségesei mögötte állnak.

Gisela Arandia írónő már inkább képben van az eseményeket illetően. „Az Egyesült Államok nem bocsátja meg nekünk, hogy nem vagyunk hajlandóak fejet hajtani, hogy nem leszünk engedelmesek, hogy saját ötleteink vannak, és leginkább azt nem bocsátják meg nekünk, hogy az ellenállás útját választottuk” – mondta.

Amerika sem ül ölbe tett kézzel

Ez az esetleges megosztottság természetesen maguknak az amerikaiaknak is nagyon jól jön, hiszen nem érdekük egy tőlük délre összeálló olyan erős politikai formáció létrejötte és formálódása, amely a válság ellenére is töretlenül fejlődik akkor, amikor az amerikai gazdaság egyre több kedvezőtlen jelenséggel kényszerül szembenézni – és fokozatosan veszít gazdasági jelentőségéből Kína javára.

Hogy a mérleg nyelvét a számukra kedvező oldalra tudják billenteni, igyekeznek kihasználni a helyzetet, és Kubát távol tartani a cartagenai eseményektől. Ez utóbbi törekvésük valószínűleg egy esetleges republikánus győzelem esetén is fennmarad majd, de jóslások helyett erről addig is Mike Hammer, az amerikai külügyi államtitkár szavai gondoskodnak. Hammer a cartagenai találkozót egyértelműen a demokratikus berendezkedésű országok nagyszerű eseményének tekinti, amelybe értelemszerűen Kuba annak ellenére nem fér bele, hogy a szigetország az utóbbi hónapokban számos, a gazdasági és politikai nyitást is lehetővé tévő reformintézkedést vezetett be.

Ugyanakkor az „oszd meg és uralkodj” elvén túl az amerikai kormányzat ügyes gesztusokat is tesz a latin-amerikai térség felé, mivel annak államai még mindig az Egyesült Államok külpolitikájának fontos részét képezik, másfelől pedig az egyre növekvő amerikai belföldi spanyolajkú népesség mindinkább erre késztetik. Ezért az amerikai kormányzat és Hammer, aki édesanyja révén maga is hispano származású a történelemben először olyan médiakonferenciát szervez, amely teljesen spanyol nyelven fog zajlani, tekintettel a nagyszámú latin-amerikai érdeklődőre. Az esemény, amelyet maga Hillary Clinton is jó ötletnek nevezett nyílt elismerése mind a megváltozott demográfiai realitásoknak, mind az amerikai spanyol nyelvű média erősödésének.

Tomik Ádám

Felkapott hírek

Friss hírek

Mostantól a krími ellenállás napja a mai Ukrajnában

Pontosan hat éve, 2014. február 26-án a krími Szimferopolban tartották a legnagyobb tüntetést a félsziget Ukrajnától való elszakadása ellen. Zelenszkij ukrán elnök ezért bejelentette, hogy elnöki rendeletben február 26-át az orosz megszállás elleni krími ellenállás napjává nyilvánítja, amelyről mostantól minden évben megemlékeznek.

Read More »

A honlap további használatához kérjük fogadja el a sütik használatát. További információt adatvédelmi tájékoztatónkban és a sütik kezelésére vonatkozó tájékoztatónkban talál.

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás