_

Ahmadinezsád Latin-Amerikában keresett támogatást

Mahmúd Ahmadinezsád iráni elnök múlt heti, latin-amerikai körútja során négy országba látogatott el. Utazásának nem titkolt célja az, hogy Irán szövetségeseket toborozzon maga mellé az Egyesült Államokkal szemben. Némely esetben ez sikerült is, más államok erre nem vevők. A kérdés az, hogy egy iráni-amerikai ellentét mennyire tudja kikezdeni az egységesnek beállított Latin-Amerikát?

Barátok közt – iráni módra

Mint már a Kitekintő korábban beszámolt róla, a múlt héten került sor az iráni elnök, Mahmúd Ahmadinezsád latin-amerikai körútjára, amely során számos államot érintett. Az elnök járt Venezuelában, Nicaraguában, Ecuadorban és Kubában is, bejárta tehát azokat a baráti, baloldali vezetésű országokat, amelyekben az iráni vezetés potenciális szövetségest lát az Egyesült Államokkal szemben. Mivel mindez az amerikai kontinensen történik, természetesen a dolgok ilyetén állása Washingtonnak sem tetszik.


Ahmadinezsád az őt kísérő miniszterekkel együtt vasárnap délután érkezett a venezuelai főváros, Caracas Maiquetía repterére, ahol Elías Jaua venezuelai alelnök fogadta. Az országban keddig maradtak az irániak, ami alatt találkoztak Hugo Chávez elnökkel is. Kedden utaztak tovább Nicaraguába a frissen újraválasztott Daniel Ortegához, majd szerdán Kubába, csütörtökön pedig Ecuadorba látogatott az iszlám köztársaság küldöttsége.

Washington sem késlekedett a válasszal, figyelmeztette a latin-amerikai államokat, hogy talán nem ez a legmegfelelőbb pillanat az iráni kötődést elmélyíteni. Az amerikaiak úgy vélik, hogy a körút az irániak kétségbeesett vergődése, hogy szövetségeseket találjanak maguknak. A kép ennél azonban némileg árnyaltabb, hiszen nem meglepő módon Ahmadinezsád látogatásának gazdasági okai is vannak. Szóval mit is keresnek pontosan az irániak Latin-Amerikában?

Pénz beszél…

Ahhoz, hogy megértsük az irániak latin-amerikai látogatását, kicsit körül kell néznünk a nemzetközi porondon. Ha ezt megtesszük, láthatjuk, hogy Iránnak lényegesen meggyengültek a kapcsolatai a szintén latin-amerikai Brazíliával. Ez három okból is fájó lehet az irániaknak: egyrészt Brazília a világ hatodik legnagyobb gazdasága és jelen pillanatban Latin-Amerika vezető ereje. Másrészt Lula da Silva ex-elnök baráti gesztusait mára felváltotta az őt követő Dilma Rousseff kissé távolságtartó magatartása, hiszen az elnöknő elsősorban a régió és Európa felé kíván nyitni. Harmadrészt pedig a brazilokkal elhidegülő viszony a gazdaságra is komoly csapást mérhet, hiszen mára Irán még Oroszországot is megelőzve a brazil hústermékek legnagyobb importőrévé vált.

Visszautalva az európai szálra, Brazília pont annak az Európának kíván a gazdasági válság közepette segítő jobbot nyújtani, amely maga is gazdasági válságot okozhat Iránnak azzal, ha továbbra is fenntartja az ország ellen bevezetett szankciókat. E téren fontos figyelmeztető jel lehet az iráni valuta súlyos, 60 százalékos leértékelődése, valamint az a várható tény, amely szerint az Európai Unió vezetése a hónap végére újabb szankciókat helyez kilátásba Irán ellen. Mindezt azért, mert Ahmadinezsád továbbra sem hajlandó felhagyni nukleáris programjával.

A helyzet nem kecsegtet túl sok pozitívummal. Iráni részről felmerül a kérdés, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor a nukleáris program fenntartása olyan lejtőre küldi a gazdaságot, ahonnan nehéz lesz visszakormányozni Iránt, és ahol már az iráni elnök programja fenntarthatatlanná válik. A nemzetközi közösség pedig joggal tarthat attól, hogy az Indiai-óceánon gyakorlatozó iráni hadihajók egyszer csak lezárják a Hormuzi-szorost, amely tengeri átjáró köti össze a Perzsa-öböl olajkútjait a világ többi részével. Nyilván ezt a lépést csak végszükség esetén tehetik majd meg, addig viszont Ahmadinezsád annyiban jól méri fel a terepet, hogy Iránnak minél előbb megbízható országokra van szüksége, amelyek gazdaságilag is kisegíthetik.

Chávez szolgálatra kész

Ahmadinezsád vasárnap esti érkezése után hétfőn kezdte meg hivatalos programját Venezuelában. Az őt fogadó Chávez elnök felkarolta iráni kollégáját az újságírók támadásaival szemben és „igaz embernek” nevezte.

A szokásos formaiságok után – katonai szemle a Miraflores Palota előtt – a viszonosság jegyében az iráni elnök is reményét fejezte ki, hogy az arrogáns vádak ellenére venezuelai kollégájával ápolt barátsága örökké fog tartani. A venezuelai-iráni kapcsolat tehát szemlátomást elég stabil lábakon áll, amit csak megerősítenek Chávez kijelentései. Iráni kollégájának látogatása alkalmával sem mulasztotta el nyomatékosítani, hogy az „imperialista téboly” ellenére a két ország közötti kapcsolatok még soha nem voltak ennyire fesztelenek, mint napjainkban.

„Keményen dolgozni fogunk, hogy bombákat készítsünk, rakétákat, hogy megvívjunk egy háborút. A háborút a szegénység, éhezés és az elmaradottság ellen” – hangzott Chávez mérsékelten militarista buzdítása. De csak hogy ne higgyük, hogy a venezuelai elnök nem tud vicces is lenni, azzal poénkodott Ahmadinezsádnak, hogy ha neki lenne egy titkos atomfegyvere, bizony azzal kezdené, hogy védőállást emeltet a Miraflores köré.

Ortega is elfoglalta helyét

Nicaragua több szempontból is fontos szerepet kapott Ahmadinezsád körútjának részeként. A mostanra 66 éves elnök, Daniel Ortega újraválasztását komolyan támogatta a venezuelai kormányzat, amely mögött a napnál is világosabb törekvés húzódik: venezuelai szemszögből a gőzerővel államosított olajipar bevételei egy részének megfelelő átcsoportosításával jó esetben el lehet azt érni, hogy egyes országokban olyan baloldali vezetők kerüljenek hatalomra, akik hajlandóak támogatni Chávezt és szembeszállni az Egyesült Államokkal. A megfelelő jelölt után a közép-amerikai országban nem sokáig kellett keresgélni, az egykori gerillavezérből később elnökké avanzsált Ortega kitűnő erre a feladatra.

Feltűnő lehet ugyanakkor, hogy a venezuelai elnök gyakorlatilag ugyanazt csinálja, mint az Egyesült Államok is a világ számos országában – hogy latin-amerikai példát említsünk a közelmúltból, vegyük Guatemala esetét. A különbség csupán annyi, hogy Chávez pont a küzdőtér másik felén foglal helyet az Egyesült Államokkal szemben. Mindenesetre pénzügyi támogatásának Nicaraguában meglett az eredménye, mivel Ortega újból elfoglalhatta az elnöki bársonyszéket.

Beiktatásán számos külföldi küldött, Fülöp herceg (I. János Károly fia, a Spanyol Királyság trónjának várományosa) és legfőbb venezuelai pártfogója mellett az iráni elnök is képviseltette magát, akinek érkezése pont egybeesett a ceremóniával. Az elnöki ciklusát megkezdő Ortega a chávezi retorikához hasonlóan a három országot, Iránt, Venezuelát és Nicaraguát „forradalmi társaknak” titulálta.

Kubára lehet számítani

Mire a karibi szigetországba ért, Ahmadinezsád alaposan megedződött az Egyesült Államok támadását illetően (noha korábban sem kellett félteni az elnököt emiatt). Kubában már egyenesen egy új világrend kialakításának szükségességét vizionálta, amelyben fontos szerepet szán a baráti országoknak a “dekadens kapitalista rendszer” elleni harcban.

A korábbi szovjet vezetőket meghazudtoló módon imperialistaellenes iráni vezetőt a Havannai Egyetemen (Universidad de La Habana) a venezuelai fogadtatáshoz hasonlóan katonai sorfal mellett várta a szigetország vezetője, Raúl Castro. Az iráni elnököt azért a kubai főváros egyetemén fogadták, mert Ahmadinezsádot az egyetem politikatudományi díszdoktorává avatták.

Ha már Kubában járt, magától értetődő módon az iráni vezető találkozott a visszavonult Fidel Castróval is, akivel nyilatkozata szerint számos regionális és nemzetközi témában találták meg a közös alaphangot. Még a havannai reptéren, Raúl társaságában Ahmadinezsád kifejezte, hogy „számára nagy öröm, hogy egészségben találja Fidel parancsnokot”. Mint elmondta, „nagyon jó” volt a Castro fivérekkel találkozni, akiket „kedves testvéreinek” nevezett.

Hogy az eltérések ellenére a hasonlóság még szembetűnőbb legyen, az iráni elnök is az emberek jogait emlegette fel akkor, amikor azt ecsetelte, hogy Irán és Kuba egy és ugyanazon fronton küzdenek és mindkét országnak folytatnia kell a jövőben is a már elkezdett gazdasági, befektetési, kereskedelmi és egyéb kapcsolatok fejlesztését. E téren érdemes megjegyezni, hogy a gazdasági kapcsolatok mindkét országnak előnyére lehetnek, hiszen ha Irán esetleg rá van szorulva bizonyos javakra, akkor ez fokozottan igaz lehet Kubára is. A szigetország sikerrel vészelte át az eddigi években ellene hozott amerikai szankciókat, igaz legnagyobb szövetségesének, a Szovjetuniónak a felbomlása után helyzete lényegesen romlott.

Sőt, az emberi jogok mellett a két vezető síkraszállt a világ békéjének védelme érdekében, a nemzetközi jog és az ENSZ alapszabályainak tiszteletben tartása mellett. A vezető újságok, például a Juventud Rebelde (magyarul: Lázadó Ifjúság) által idézett beszélgetés azért is fontos mindkét ország számára, mert ez által hangsúlyozni és nyomatékosítani tudják azon véleményüket, amely szerint épp hogy az Egyesült Államok lép fel agresszorként és szegi meg az alapvető jogokat. Ez a nézőpont azzal az amerikaiak által George W. Bush elnök óta sulykolt felfogással megy szembe, amely Iránt a „gonosz tengelyéhez” sorolja – többek között Észak-Koreával egyetemben.

Még távozása előtt Ahmadinezsád több mint két órát beszélgetett a már 85 éves Fidellel, akivel megvitatták a közel-keleti térség egyes problémáit. Raúl kissé humorosan így nyilatkozott erről: „Este megkérdeztem tőle (Ahmadinezsádtól), hogy melyikük beszélt többet. Ő erre azt válaszolta nekem, hogy Fidel.” Az idős kubai vezető egészségére tett utalás után nem sokkal az iráni elnök folytatta is útját az utolsó latin-amerikai országba, Ecuadorba.

Correa is kitett magáért

Megfeszített programja keretein belül Ahmadinezsád négy napon belül a negyedik országot látogatta meg, csütörtökön visszatért a dél-amerikai kontinensre és Ecuadorba érkezett, ahol Rafael Correa elnök fogadta.

A BBC Mundo hírportálnak nyilatkozó ecuadori illetékes, Paúl Mena Erazo tájékoztatása alapján a két elnök mintegy ötórás megbeszélés során nézte át a nemzetközi helyzetet és országaik kapcsolatát. Itt Ahmadinezsád kijelentette, hogy „Irán nem az atombomba készítése után kutat”, amivel országa atomprogramjának békés jellegét hangsúlyozta. Ecuadori kollégáját sem kellett túlzottan buzdítani, hogy kritizálja a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséget (IAEA), aki ezen túlmenően leszögezte, hogy „Latin-Amerika nem lesz többé az Egyesült Államok hátsó udvara”.

Correa kijelentése arra az egyre nyilvánvalóbb tendenciára utal, amely az Egyesült Államok gazdasági előnyének fokozatos csökkenése, és a latin-amerikai országok előretörése során már az elmúlt pár évben egyre inkább látható módon borítja fel a kontinens addig megszokott gazdasági erőviszonyait.

Továbbá a már Kubában felvetett emberi jogok Ecuadorban is terítékre kerültek, a két ország vezetői Quitóban sem mulasztották el megemlíteni azt, hogy a népek jogaiért küzdenek, amelynek része többek között az is, hogy minden nép maga választhatja meg azokat az állami kereteket, amelyek között a jövőben élni kíván.

A bolívari trió kakukktojása: Kolumbia

A fenti megállapítás Ahmadinezsád, Chávez és még más politikusok szemszögéből arra utal, hogy ha egy Iránhoz hasonló ország atomprogramot indít el, ahhoz igenis joga van, és amennyiben nem veszélyezteti a nemzetközi békét (Irán az 1979-es iszlám forradalom óta még egyszer sem lépett fel agresszorként senkivel szemben), akkor az Egyesült Államok és az Európai Unió viselkedése pontosan az említett béke felrúgásaként értelmezhető.

Nem kell azonban messzire menni ahhoz, hogy találjunk egy olyan országot, amely ezzel a logikával nem ért egyet. A Venezuela és Ecuador között elterülő Kolumbia ugyanis éppen az amerikaiak egyik legmegbízhatóbb dél-amerikai szövetségese, így esze ágában sincs Ahmadinezsád felé orientálódni, Correával és Chávezzel is csak olyan mértékben ápolja a jószomszédi viszonyt, amely államaik békés egymás mellett élését és gazdasági fejlődését szolgálja.

Kolumbia teljesen más talajról indult, mint két említett szomszédja, az országban elharapódzott erőszak és a gerillák ellen az Egyesült Államok segítségével tudott hatékonyan fellépni, és ez hozta magával az amerikai befolyás erősödését is – az ország nemrég szabadkereskedelmi megállapodást írt alá az amerikaiakkal. Ezt fenntartandó látogatott el Kolumbiába a republikánus John Boehner, az amerikai Kongresszus képviselőházának elnöke, és találkozott a kolumbiai elnökkel, Juan Manuel Santossal is.

Ha ehhez tudjuk azt, hogy a képviselőház elnöke ugyanúgy egy latin-amerikai körúton van, mint az iráni elnök, akkor máris körvonalazódhat a kontinens két tábora: az Egyesült Államokat támogató Kanada, Mexikó, Brazília és Kolumbia (és mások) mellett az amerikai befolyást elvető Kuba, Nicaragua, Venezuela, Ecuador és Bolívia. Az egységes színfalak mögött (a CELAC megalapítása) húzódó külpolitikai törésvonalat érzékelteti Boehner látogatása Brazíliában annál a Dilma Rousseffnél, aki a fentebb említetteknek megfelelően tartja a távolságot Iránnal. A képviselőházi elnök a brazil út után Mexikóba látogat, amely gazdasági értelemben kötődik nagyon szorosan északi szomszédjához.

Egység vagy szembenállás?

Látható tehát, hogy egy eredetileg a Közel-Keletre korlátozódott probléma milyen kihatással lehet a nemzetközi politikai élet egészére – aminek viszont értelemszerűen gazdasági vonzatai is vannak.

A kérdés latin-amerikai téren innentől kezdve annyi, hogy az Egyesült Államokat támogató államok és az amerikaiakkal szemben önmagukat meghatározó országok külpolitikai csatározása mennyiben fogja meghatározni a térség jövőjét? Erősebb-e ez a szeparáltság attól a már számos fórumon hangoztatott vágynál, amelynek értelmében a latin-amerikai államok összefogása emelheti fel az egész régiót mind politikai, mind gazdasági téren? Vagy másképpen megfogalmazva: hová kötik a latin-amerikai országokat erősebb politikai – gazdasági szálak? Egymáshoz, vagy kinek-kinek az egyéb külpolitikai szövetségeseihez?

Fontos, egyelőre nehezen megválaszolható kérdések ezek, amelyek egy esetleges konfliktus kirobbanása esetén hozhatják felszínre azokat a rejtett ellentéteket, amelyeket a latin-amerikai integrációs szervezetek enyhíteni próbálnak.

Tomik Ádám

Felkapott hírek

Friss hírek

Megállapodott Kína és az USA, szünetel a vámháború

Megállapodásra jutott az Egyesült Államok és Kína: a kereskedelmi vitájukat részben rendező egyezség keretében Peking vállalta, hogy az eddiginél több amerikai terméket és szolgáltatást vásárol, Washington pedig csökkenti a kínai árukra kivetett vámokat, illetve nem vezeti be december 15-én az újabb, évi 160 milliárd dollár értékű kínai termékeket sújtó 15 százalékos pótvámot.

Read More »

A honlap további használatához kérjük fogadja el a sütik használatát. További információt adatvédelmi tájékoztatónkban és a sütik kezelésére vonatkozó tájékoztatónkban talál.

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás