Egy csésze drog, avagy mianmari helyzetkép

A májusi ASEAN csúcstalálkozó kapcsán érdemes végiggondolni a fejleményeket Mianmarban, és a tűzszünet félig-meddig nyugalmi állapotában elővenni a kisebbségi kérdést, azon belül is a palaung példát.

A palaung nagyjából egymillió főt számláló etnikum az ország északkeleti részén, leginkább a Shan állam területén, épp a kacsinok szomszédságában. A palaungok önálló nyelvvel, irodalommal, hagyományokkal rendelkeznek, többnyire buddhisták és jóval szegényebbek a többségi burmaiaknál. Gazdasági és politikai erejük csekély, az utóbbi időben kezdték el csak kiaknázni a turizmusban rejlő lehetőségeket, és mára egészen takaros vendéglátásra és kézművesiparra számíthat az ember a jelentősebb palaung falvakban. Eddig igazából nem is annyira látványos a történet. Ami igazán érdekes, az egyrészt a mezőgazdaságukban bekövetkezett fordulat, másrészt az emancipált szemmel nézve vállalhatatlan társadalmi jelenségek.

A palaung mezőgazdaságban hosszú évtizedekig dominált a teatermesztés. A terület híres volt kiváló minőségű teájáról, tradicionálisan a férfiak és nők egyaránt a teaföldeken szerzett munkával keresték kenyerüket és ország szinten is jelentős kereskedelmet bonyolított a palaung régió. Mindez megváltozott, amikor a mianmari kormány rátette kezét a teaiparra: a teaárakat alacsony szinten tartotta (míg a többi árucikk az infláció miatt megdrágult), különféle adókkal sújtotta a termelést, kvótákat állított fel kötelező eladásra és lerombolt jó néhány palaung teaültetvényt. Érthető tehát, hogy mindenki, aki addig a teából élt, nehéz helyzetbe került, hiszen az addig biztos megélhetést jelentő teatermesztés már nem biztosította a családok létfenntartását.

Fokozatosan kezdett teret hódítani a jóval jövedelmezőbb ópiumtermelés, és ezzel veszélyes vizekre eveztünk. Mianmar Afganisztán után a világ második legnagyobb ópiumtermelője, és sajnos nemcsak a nemzetközi drogkereskedelemben való részvétele számottevő, hanem a helyi felhasználás is. Az ország látszólagosan küzdelmet folytat a mákterületek burjánzásával, ugyanakkor a nemzetközi közösségnek résen kell lennie az adatokkal kapcsolatban, hiszen megbízható ország szintű vizsgálatok nem állnak rendelkezésre a témában, szükség van a különböző NGO-k kutatásaira a helyzet valós észleléséhez. Az ENSZ Kábítószer-ellenőrzési és Bűnmegelőzési Hivatalának mianmari vezetője így fogalmaz: „az ópiumtermelők nem rossz emberek, hanem szegény emberek, az ópiumból származó bevételeik pedig a családi kassza elengedhetetlen részét képezik”.

A máktermelésre való átállás persze nem egyik napról a másikra történt, hanem fokozatosan. Az 1962-től kezdődő katonai diktatúra kisebbségekkel szembeni kegyetlenkedései a mezőgazdaságban is megnyilvánultak, és az 1991-es tűzszünetet követően a katonai rezsimhez közelítő csoportok kaptak először jogot az ópiumtermesztésre, ezzel párhuzamosan pedig új vállalkozóknak – jórészt kínaiaknak – is lehetősége nyílt beszállni az üzletbe. Mivel az ópiumtermesztés explicite nem legális, a hatóságok teljes korrumpálódása és a transzparencia hiánya jellemzi az iparágat a mai napig. Ez már önmagában káros társadalmilag, főleg ha hozzávesszük, hogy az ópium elérhetővé válásával drasztikusan megnőtt a kábítószerfüggők száma is.

Főleg a palaung férfiak váltak az ópium rabjává, ez pedig ördögi kört indít el a háztartásokban: az apák élete a függőség kialakulásával egyre inkább az ópium körül forog, így a munkavégzésük a földeken és a ház körül is csökken, a gyermeknevelésből fokozatosan kivonják magukat, gyakran válik mindennapossá a családon belüli erőszak és elharapóznak a lopások. Így lesz sok esetben teljes mértékben a palaung nők feladata a családfenntartás, kezdve a pénzkeresettel, a háztartás körüli teendőkkel és a gyerekneveléssel, márpedig a palaung családokban minimum három, de nem ritkán hat-nyolc gyerek van. Mindehhez társul az is, hogy Mianmarban – Thaiföldhöz hasonlóan – a nőknek hagyományosan alacsonyabb szerepet tulajdonítanak és gyakorlatilag is kevesebb joggal rendelkeznek, mint a férfiak. Erre három konkrét példa is hozható: ha egy családban kevés forrás áll rendelkezésre a fiú és a lány gyermek iskoláztatására, akkor legtöbbször a fiúk tanulmányait helyezik előtérbe, és a lánygyermekeknek dolgoznia kell, hogy testvérüket ezzel is segítsék. De az is a nők hátrányos helyzetét mutatja, hogy az özvegy vagy elvált asszonyokat lenézi a közösség, illetve ha egy palaung nő válni akar családon belüli erőszak miatt vagy egyéb okból, a válást csak a férj beleegyezésével engedélyezik és a gyerekek alapvetően az apával kell, hogy maradjanak. Sok nőt ez akadályoz meg abban, hogy elváljon, de arra is van példa, hogy a nők végső kétségbeesésükben maguk is drogfogyasztókká válnak. A teaipar átalakítása tehát direkt és indirekt módon egy sor problémát hozott magával a palaungok életébe, és a kormány 2010 után életbe lépő reformjai sem fedhetik el az ezzel kapcsolatos aggályokat. 

A konklúzió az, hogy kellő szkepticizmussal kell közelíteni a híradásokhoz és országjelentésekhez, ha Mianmarról van szó, mert a valós információk sokkal nehezebben hozzáférhetőek, mint gondolnánk. A kisebbségek helyzete az országban, mint azt a palaung példa is mutatja, még mindig rémisztő, és a fegyverszünet sem garantálja a demokratikus jogok érvényesülését. Nézzünk tehát Mianmar fejlődő városai mögé, a vidékekre is, és lássuk meg, hogy demokratikus reformok ide vagy oda, még mindig jelentős probléma a kisebbségi kérdés, így nem csoda, ha a több mint százezres Thaiföldön táborozó menekült közül jó ideig még nem sokan mernek visszatérni.

Dancs Márta

Felkapott hírek

Friss hírek

A honlap további használatához kérjük fogadja el a sütik használatát. További információt adatvédelmi tájékoztatónkban és a sütik kezelésére vonatkozó tájékoztatónkban talál.

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás