Az atommutyi és a feje tetejére állt rezsiharc

Két és fél évvel a fukusimai atomkatasztrófa után Japán képtelen zöldágra vergődni azt illetően, hogy mit kezdjen az egyre vaskosabb energiapolitikai gordiuszi csomóval. A biztonsági félelmek miatt ismét behúzták az atomenergiai kéziféket, de emiatt az országnak hatalmas veszteségek mellett kell egyre több földgázt és kőolajat importálnia, ami nemcsak az energiavállalatokat taszította a csőd szélére, de egyre komolyabb költségvetési terhet is jelent, és az egész gazdaságot visszafogja. Japán energiafüggetlensége mint olyan gyakorlatilag megszűnt, és a szigetország emiatt az ősellenség Kína részéről is sebezhetőbbé fog válni. A megújuló források bővítése előtt súlyos korlátok állnak, miközben a társadalom irreális elvárásokat fogalmaz meg a döntéshozókkal szemben. Eközben a japán vasháromszög – dacolva a közvéleménnyel – az atomreaktorok újraindításán mesterkedik, és államosítás helyett liberalizálna a rezsiharc jegyében.

Alig több mint másfél hónapja, szeptember 15-én újabb állomáshoz érkezett Japán energiapolitikai kálváriája: az ói erőmű leállításával az 1960-as évek óta másodszor maradt atomenergia nélkül a szigetország. Már az is kisebb csoda, hogy az ói erőmű eddig bírta a társadalmi ellenkezést, ahogy az is, hogy az elmúlt két és fél évet sikerült minimális atomenergia-termeléssel kihúzni. Mindkettő szó szerint izzadtságszagú volt: az előbbi azon eltökélt – bár egyre csökkenő számú – aktivistáknak, akik Fukusima óta minden áldott pénteken elzarándokoltak tüntetni a miniszterelnöki rezidencia elé; az utóbbi pedig mindazok számára, akik a kormány sikeres, de Tokió-szerte permanens testszag-cunamit okozó energiatakarékossági programja miatt takarékon működő vagy kikapcsolt légkondicionálók társaságában voltak kénytelenek eltölteni az előző évek nyári hónapjait.

Ami azonban – egyelőre átmeneti – győzelem az atomelleneseknek, az a fukusimainál is nagyobb katasztrófa a japán energiaszolgáltatóknak és az egész gazdaságnak: annak ellenére, hogy a szigetország ipara kezd újra magára találni, a hagyományos exportnagyhatalom Japán az előző tizenöt hónap mindegyikében kereskedelmi hiányt könyvelt el, ami soha nem fordult elő, mióta a statisztikákat vezetik. Az ok igen egyszerű: a légkondicionálók leállítása bár keltheti azt az illúziót, hogy az egész nemzet vállvetve izzad az atommentes jövőért, ahhoz édeskevés, hogy 30%-kal csökkentse a teljes energiafelhasználást – az atomerőművek ugyanis a fukusimai baleset előtt nagyjából ilyen arányban járultak hozzá az akkor még „atomhatalomnak” számító ország áramellátásához. 

Újabb atombaleset egy ideig biztos nem lesz Japánban, de ezért komoly árat fizet az ország: a kiesett kapacitásokat jobb híján az egyre drágább közel-keleti földgázzal és kőolajjal kell pótolni, ami a gazdasági és ipari minisztérium szerint 2013 végéig összesen 9,2 ezer milliárd jenes többletköltséget jelent az energiaszolgáltatóknak (ez nagyjából 20 ezer milliárd forint, azaz több mint az idei magyar költségvetés). Japán belföldi energiatermelése a fogyasztás töredékére esett, így az ország gyakorlatilag teljesen kiszolgáltatottá vált az igencsak szeszélyes nemzetközi olaj- és földgázpiacnak. Csak Tokióban 30%-kal nőtt az áram ára Fukusima óta, miközben Japán szén-dioxid-kibocsátása 7,8%-kal emelkedett.

Ezáltal pedig a japán társadalom által megfogalmazott négy alapvető célból egy teljesült ugyan, de a másik háromnak a szöges ellentéte következett be. A japánok ugyanis – kissé sarkítva – egyszerre akarják azt, hogy az ország intsen búcsút az atomenergiának, de lehetőleg ne nőjön a villanyszámla („ne az emberekkel fizettessék meg”, ugyebár), ne kelljen jelentősen visszafogni a fogyasztást (azaz se az életszínvonal, se a gazdaság ne szenvedje meg), és a klímaváltozás elleni küzdelem se lássa kárát. Nem nehéz belátni, hogy ezen négy cél igen nehezen összeegyeztethető, és egyszerre a jelenlegi helyzetben megvalósíthatatlan.

Zöld zsákutca

Nem Japán az egyetlen ország, ahol Fukusima után terítékre került az atomenergia teljes feladása: a 2011-es baleset fényében Németország és Svájc is a nukleáris erőművek fokozatos feladása mellett döntött, és Olaszországban is atomenergiai moratórium van érvényben. Míg azonban ezen államok szükség esetén képesek az európai hálózatokon keresztül könnyen és relatíve olcsón villamosenergiához jutni, addig Japán földrajzi elhelyezkedéséből kifolyólag csak energiahordozókat tud importálni, áramot nem.

Az egyik potenciális kiutat a megújuló források jelenthetnék, azonban Japán e téren sem Európa. Az valóban optimizmusra ad okot, hogy a szigetország csak a 2012-es költségvetési évben kétmillió kilowattal, azaz nagyjából két atomreaktor kapacitásának megfelelő mértékben növelte a zöldenergia-termelést, elsősorban a napelemtelepek és szélerőművek rohamléptű telepítésének köszönhetően. Elemzők egybehangzó állítása szerint – Kínát és az Egyesült Államokat is megelőzve – Japán már idén a világ legnagyobb zöldenergia-piacává válhat. Ebből azt a következtetést is le lehetne szűrni, hogy végső soron huszon-egynehány év alatt teljes mértékben kiváltható lenne az 50 atomreaktor.

A helyzet azonban ennél jóval bonyolultabb. A kisebbik baj, hogy mindez igencsak drága. A hatalmas kapacitásnövekedés elsősorban annak köszönhető, hogy a kormány az úgynevezett feed-in (kisebb rosszindulattal beetetésnek is fordítható, de most maradjunk a „beruházás-támogató” megfogalmazásnál) tarifarendszerben arra kötelezi az energiacégeket, hogy fix – a piacinál jóval magasabb – áron vásárolják fel a megújuló forrásokból termelt energiát. Az árkülönbözetet pedig – minő meglepetés – a fogyasztókkal fizettetik meg. Ettől függetlenül a zöldenergia ilyetén támogatása korántsem egyedülálló (hasonló rendszert alkalmaznak például Németországban is), és egyáltalán nem biztos, hogy nem célravezető: a japán napelemgyártók például nemcsak belföldi eladásaikat sokszorozhatják meg, de a világpiacon is jóval versenyképesebbé válhatnak.

A nagyobbik probléma azonban nem is ez, hanem az, hogy Japánban egész egyszerűen nincs elég hely ahhoz, hogy napelem-telepekkel és szélkerekekkel váltsák ki az atomot. Ahogy Paul J. Scalise, a Tokiói Egyetem kutatója rámutatott: ahhoz például, hogy Japán áramellátását teljes egészében szélenergiával fedezzék, gyakorlatilag az ország teljes keleti felét – nagyjából két és fél magyarországnyi területet – kellene telerakni szélerőművekkel. A 20%-os zöldenergia-részarány már könnyebben elérhető lenne: ehhez csupán Kjúsú szigetét (35 ezer négyzetkilométer) kéne beborítani szélkerekekkel. Szakmaibban fogalmazva: egy japán atomerőmű átlagosan ezer, míg a nap 3–10, a szél 1,3, a biomassza hasznosítása pedig 0,3 watt energiát termel négyzetméterenként.

Japán népsűrűsége 335 fő/négyzetkilométer, ami a magyarországi háromszorosa. Az ország földrajzi adottságai miatt területének mindössze 11%-a művelhető, amit nagyrészt a mezőgazdaság használ. A települések 24%-ot foglalnak el, a felszín maradék 65%-át pedig hegyek és erdők borítják, márpedig a fákat talán egy országban sem védelmezik annyira, mint Japánban. Ami szabad terület van, az tehát vagy lakott, vagy védett, vagy nem alkalmas a zöldenergia-termelésre.

S bár a megújuló energiát támogatják a japánok, ez csupán addig igaz, amíg az nem a saját környezetükben történik – személyes érintettség esetén már nem járulnak hozzá az beruházásokhoz. Ezt a jelenséget NIMBY-effektusnak nevezik a kutatók (Not In My Backyard, azaz „ne az én kertemben”). Ez jelentősen megdrágítja a beruházásokhoz szükséges földterület megszerzését, ami egyébként is szűkös erőforrás a zsúfolt szigetországban. Nemcsak a földrajzi adottságok miatt van igen kevés olyan hely, ahol bármiféle erőművet fel lehetne építeni Japánban, hanem a lakossági ellenkezés miatt is. Ezért van az is például, hogy az atomerőművek is egyes – többnyire szegényebb, és ezért bárminemű beruházást tárt karokkal fogadó – régiókban, koncentráltan helyezkednek el.

Habár Japán a világ egyik leghatékonyabb energia-felhasználója, és a szigetországi cégek a közelmúltban a mélytengeri gázlelőhelyek kiaknázása terén is technológiai áttöréseket értek el, mindez egyelőre csak csepp a tengerben.

Csőd, kínaiak, háború

Ha tehát az atom nem kell, a zöldenergia pedig félmegoldás, akkor marad a kőolaj- és földgázimport. Ezzel két baj van. Az egyik a már említett gazdasági hatás. Ahogy a japán energiagazdasági intézet elnöke, Tojoda Maszakazu kitűnő és átfogó előadása rávilágít, ez hosszabb távon kettős deficitet és „ördögi kört” teremtene a gazdaságban. A megnövekedett importköltségek miatt egyrészt a nemzeti vagyon jelentős része kiáramlik az országból, ami rontja a kereskedelmi- és fizetési mérleget. Másrészt nőnek az áramárak, ezért a hazai termelők költségei is, ami rontja a nemzetközi versenyképességüket, ami megint csak lehúzza a kereskedelmi mérleget. A romló versenyképesség miatt a bevételeik is esnek, ami miatt kevesebbet fognak adózni és kevesebb embert fognak tudni foglalkoztatni, ez pedig csökkenti a gazdasági kibocsátást és az államháztartás bevételeit. Tehát, végső soron kevesebb bevételből kéne kigazdálkodni az energia-behozatal megnövekedett árát. Egyes számítások szerint az atomenergia feladása a GDP 2-5%-ára rúgó lyukat ütne a gazdaságon. Ez pedig egy olyan ország számára, amelynek államadóssága meghaladja GDP-je kétszeresét, és gazdasága gyakorlatilag 20 éve nem képes normális ütemű növekedést produkálni, igen baljós kilátás.

A bajokat tetézi, hogy Abe Sinzó kormányfő gazdasági programjának egyik alappillére a jen árfolyamának gyengítése, amivel a japán ipar versenyképességét akarja javítani. Amíg azonban az ipari cégek nyernek a gyenge árfolyammal, addig az energiavállalatok egyre több jent kénytelenek leszurkolni ugyanannyi üzemanyagért a közel-keleti exportőröknek. Több olajért és földgázért pedig értelemszerűen hatványozottan többet.

Egy brit atomipari lobbista nemrég pont azzal példálózott nekem, hogy az Egyesült Államok részben a közelmúlt palagáz-forradalmának – és az energiaellátás ezáltali javulásának – köszönhetően tudja „visszacsalogatni” az ipari termelést Ázsiából. Japánban vélhetően pont ennek ellenkezője következne be az atomenergia feladása esetén, azaz felgyorsulna a termelés egyébként is súlyos kivándorlása. Bár a földrengésben és cunamiban számos fontos ipari létesítmény megsérült 2011-ben, nem ez volt a jelentős termeléskiesés elsődleges oka, hanem az energiaellátási zavarok.

Másrészt Abe reformtervei erősen támaszkodnak az atomipari exportra, a kormányfő éjt nappallá téve házal világszerte a japán gyártók támogatása érdekében. Fukusima ide vagy oda, a japán atomtechnológiák a világ élvonalába tartoznak, a közelmúltban pedig Törökország és Szaúd-Arábia is vásárolt belőlük, ahogy India és Vietnam is erre készül. November végén Orbán Viktor magyar kormányfő lesz Abe vendége, és japán tisztviselők egyáltalán nem rejtik véka alá, hogy egyebek mellett a paksi erőmű bővítésére is pályáznak. A belföldi atomipar leépülése esetén azonban a Hitachi vagy a Toshiba valószínűtlen, hogy képes lenne fenntartani a háztartási- és szórakoztatóelektronika terén rohamosan csökkenő, de a high-tech alkatrész- és gépgyártásban és az atomiparban továbbra is erős versenyképességét.

Stratégiai szempontból legalább ugyanekkora kihívást jelent a közel teljes energiafüggőség. Ezt Japán – és az egész világ – már nagyon jól megtanulta az 1970-es évek két olajválsága alatt. Nem véletlen, hogy a Hirosima és Nagaszaki elleni atomtámadások után a nukleáris szó említésétől is irtózó japánok négy évtizeddel ezelőtt kénytelenek voltak beletörődni abba, hogy a honfitársaik tízezreit kiirtó urán és plutónium jelentheti a jóléti állam és a gazdasági fejlődés egyik alapját.

Jelenleg pedig nemcsak az Afrika szarvánál vagy a Malakka-szorosban garázdálkodó kalózok miatt nem feltétlenül okos dolog hosszú távon berendezkedni a közel-keleti importra, hanem mert az ősellenség Kína egyre erélyesebben lengeti az öklét a Dél-kínai-tengeren, amelyet teljes egészében magának követel. A térség kisebb államai képtelenek megvédeni magukat Pekinggel szemben, s bár Washington és Tokió természetesen ott segít, ahol tud, valószínűtlen, hogy évtizedes távlatban Kína ne tudja elérni, amit akar. Márpedig a Dél-kínai-tengeren megy keresztül minden, az Ádeni-öbölből Japán felé tartó hajó, így aztán el lehet képzelni, milyen stratégiai fegyvertény lenne Kína számára, ha megszerezné az ellenőrzést az általa saját történelmi jussának tartott tenger felett.

Az energiafüggetlenség stratégiai fontossága sem idegen gondolat Japán számára, a szigetország ugyanis nem csak és kizárólag azért kezdte el szépen lassan bekebelezni Kelet-Ázsiát a huszadik század első felében, mert a különböző vad fajelméletekkel felvértezett japán vezetők mindenképpen rabszolgasorba akarták taszítani szomszédjaikat, hanem azért, hogy nyersanyagokhoz jussanak. Pearl Harbourt sem azért lepték el a Japán kamikázék 1941-ben, mert mertek nagyot álmodni, és elhitték, hogy legyőzhetik az Egyesült Államokat, hanem mert a szövetségesek által Japánra kivetett olajembargó fényében egyértelmű volt: a rendelkezésre álló erőforrásokból nem tudnák sokáig húzni, ezért – sporthasonlattal élve – „előre menekültek” a támadással. (A félreértések elkerülése végett: Japán fasizálódásának, gyarmattartóvá válásának, és a II. világháború kelet-ázsiai kitörésének amúgy számos más, ennél jóval összetettebb oka volt, de a nyersanyagokhoz való hozzájutás mindenképpen a legfontosabb indokok között említendő.) Attól nem kell tartani, hogy az energiaéhség ismét háborús hódításokhoz vezet majd, hiszen a militarizmus népszerűsége – az erre vonatkozó kínai és koreai vádak ellenére – még az atomenergiáénál is alacsonyabb. Ugyanakkor a helyzet könnyen ugyanolyan válságossá válthat Japán számára, mint az 1930-as években.

Van emellett egy másik – japán döntéshozók által érthető módon kevésbé hangoztatott – stratégiai aspektusa is az atomenergia feladásának: Japán jelenleg látens atomhatalom, azaz minden rendelkezésére áll, ami egy atomfegyver előállításához szükséges. Egy atombomba legyártását eddig csak a legvérmesebb szélsőjobboldaliak és néhány begyöpösödött katona vetette fel, de mivel a felemelkedő Kína egyre vehemensebben zrikálja Japánt, a tokiói döntéshozóknak egyebek mellett a látens atomhatalmiság adhat részleges megnyugvást a hosszú távú kilátásokat illetően. A polgári atomipar leépítésével azonban ez is füstbe menne.

Nem véletlen, hogy az akkor kormányon lévő Japán Demokrata Párt 2010-ben még az atomenergia-termelés növelését irányozta elő energetikai programjában, hogy aztán egy évvel később a teljes felszámolás pártjára álljon a közvélemény nyomása alatt.

Antiatom-klub

A fentieket olvasva joggal fogalmazódhat meg a kérdés: hát hülyék ezek a japánok? A Japánban huzamosabb időt lehúzott külföldiek jó eséllyel gyors igennel felelnének, de pont az atomenergia terén nem feltétlenül lenne igazuk. Egyrészt a félelmek abból a szempontból teljesen jogosak, hogy Japán a világ szeizmikusan legaktívabb területén fekszik, csak a fukusimai balesetet is kiváltó – és közel 20 ezer ember halálát okozó – 2011. március 11-i, Richter-skála szerinti 9-es erősségű földrengés és az azt követő több tízméteres cunami óta több ezer érzékelhető földmozgás volt a szigetországban. Sokan gondolják úgy Japánban, hogy bármekkora költséggel is jár az atomenergia feladása, az még mindig kisebb, mint annak a veszélye mellett élni, hogy egy természeti csapás által kiváltott atombaleset teljes országrészeket tehet lakhatatlanná. Lehet, hogy kicsit rosszabbul fogunk élni, de legalább biztonságban érezhetjük magunkat – szól a fáma. Ugyanakkor ez az eltökéltség alapvetően addig szokott tartani, amíg egy japán energiaszolgáltató újabb áremelést nem jelent be: a mostanában igen gyakori rezsinövelés folyamatos felháborodás tárgya, ahogy a gazdaság két évtizedes bukdácsolása is. 

Az sem enyhít az aggodalmakon, hogy a fukusimai erőmű üzemeltetője, a külföldön TEPCO néven ismertté (jobban mondva hírhedtté) vált tokiói elektromos művek baklövést baklövésre halmoz az erőműben. Hosszú idő kellett hozzá, de mára a cég is elismeri, hogy megelőzhető lett volna a katasztrófa, ha betartják a biztonsági előírásokat, amelyekre azonban magasról tettek. (A szerencsétlenül járt Fukusima-1 erőműtől mindössze 30 kilométerre található Fukusima-2 gond nélkül átvészelte a természeti csapást, bár az is tény, hogy azt is a TEPCO üzemelteti.) A baleset óta pedig végeláthatatlan fejetlenség jellemzi a cég munkáját: misztikus füstfelhők, megmagyarázhatatlan radioaktivitási adatok, félrevezető információközlés, hazudozás, a felelősség hárítása, az utóbbi hónapokban pedig számos szivárgás, amelyek során több száz tonna erősen sugárszennyezett víz jutott a tengerbe. De nehéz is lett volna összeszedett válságkezelést elvárni egy olyan cégtől, amelyről jó néhány éve kiderült, hogy több száz alkalommal hamisította meg a biztonsági dokumentációt, és a 2011-esnél jóval kisebb földmozgások okoztak teljesen elkerülhető üzemzavarokat egy másik erőművében. A TEPCO az eklatáns cáfolata a japánok tisztességességére vonatkozó sztereotípiáknak: egymagában testesíti meg a japán nagyvállalatok minden rossz tulajdonságát.

A cég tutyimutyisága miatt az Abe-kormány jelezte: Fukusimában átveszik az irányítást a TEPCO-tól, lehetőleg minél hamarabb. Azonban a kormánynál sem lesz feltétlenül jobb kézben az erőmű, elég csak arra gondolni, hogy a fukusimai sugármentesítés több éves lemaradásban van, és hiába hitegették eddig a kitelepített lakosokat azzal, hogy egyszer majd visszaköltözhetnek egykori otthonaikba, ma már kormánypárti politikusok is elismerik, hogy erre vajmi kevés az esély. Az sem javít a kabinet renoméján, hogy fény derült rá: a fukusimai újjáépítésre szánt több ezer milliárd jenes keret egy jelentős részét olyan, a régió revitalizációját szerfelett segítő intézkedésekre költötték, mint a japán bálnavadász-flotta fejlesztése; a Fukusimától kétezer kilométerre fekvő Okinava autópálya-hálózatának fejlesztése vagy kormányépületek felújítása. A kitelepített emberek (a mai napig tízezrek élnek átmeneti szállásokon) munkához juttatására félretett pénzekből pedig egyebek mellett egy focicsapat és egy popegyüttes is kapott, de jutott például arra is, hogy a Fukusimától szintén több mint ezer kilométerre lévő Kagosima partjainál megszámolják a tengeri teknősöket. Nem mellesleg az atomenergetikai hatóság vizsgálata több ezer rendellenességet tárt fel a kormányszerv által üzemeltetett Mondzsu kísérleti reaktor vizsgálatakor (például egész egyszerűen nem cserélték a lejárt szavatosságú alkatrészeket), és kénytelen volt azonnal elrendelni a létesítmény bezárását. Mindebből pedig a szomorú tanulság, hogy még Japánban sem szerencsés bízni a kormányban. 

És akkor még szóba sem került, hogy mi lesz az atomreaktorokkal (nemcsak a fukusimaiakkal, hanem úgy általában) élettartamuk lejárta után, amely kérdés az atomenergia ellenzőinek egyik legfőbb vesszőparipája. Az Egyesült Államokban leszerelt néhány reaktor biztonságba helyezése egyenként 600-1100 millió dollárba került. A leszerelések állatorvosi lovát, a franciaországi Brennilis erőművet 1985-ben kezdték el szétszedni, a folyamat a mai napig tart, és eddig közel félmilliárd eurót (a tervezett költségek húszszorosát) költöttek rá. Szintén nyitott kérdés, hogy mi lesz az elhasznált fűtőanyagok sorsa, amelyek még évezredekig sugároznak. Bár már van egy-két permanensnek tűnő megoldás, ezek szintén igen drágák. Az atomenergia ellenzői szerint ezen költségeket is beleszámítva már nem is olyan olcsó a technológia, mint azt propagálói hirdetik. Nem mellesleg a fukusimai erőmű lebontását már most 10 milliárd dollárra becsülik.

A vasháromszög visszavág

A japán vasháromszög, azaz az egymáshoz sok (és gyakran igen sötét) szálon kötődő politikai elit, a gazdasági lobbi és a bürokrácia ugyanakkor sokkal dörzsöltebb annál, minthogy veszni hagyja az atomipart. A vasháromszög ugyanis ha valamiben világszínvonalú, az a nemzeti és az önös anyagi érdekek összehangolása. Márpedig a reaktorok újraindítását illetően az atomipar, az exportpiacokra termelő nagyvállalatok és a bürokrácia is közös nevezőn van, és úgy tűnik, hogy ha a társadalmat nem is fogják tudni teljesen meggyőzni, a csökkenő ellenkezés ellenére is sikerül áthidaló megoldást találniuk. 

A kedélyek megnyugtatása végett Fukusimát követően felállítottak egy független atomenergetikai hatóságot, amely idén júliusban biztonsági előírásokat adott ki. Az üzemeltetőknek földrengés- és cunamibiztos magaslati tartalék-irányítótermeket kell építeniük; legalább egy hétre elegendő felszerelést és élelmet kell tárolniuk a létesítményekben; a tengerparti erőművek köré több tízméteres hullámtörőket és védőgátakat kell felhúzniuk; magukat a reaktorépületeket teljesen vízálló szigeteléssel kell ellátniuk; és meg kell erősíteniük az uránrudakat tartalmazó reaktortartályokat. A hatóság folyamatosan vizsgálja a fejlesztéseket a leállított reaktorokban, több létesítményt pedig lebontásra ítéltek, miután kiderült, hogy aktív törésvonalon fekszenek. Nem mellesleg finoman, de egyértelműen jelezték a TEPCO felé: gondolni se merjen a többi reaktorának újraindítására, amíg nem tesz rendet Fukusimában.

Eddig több mint egy tucat reaktor újraindítására kértek engedélyt az energiacégek, az első blokkok várhatóan a jövő év elején kezdhetnek áramot termelni – az atompárti Abe Sinzó kormányfő nagy örömére. Ugyanis bármennyire atomellenes is a japán társadalom, szemrebbenés nélkül szavazott kétharmados többséget az Abe-vezette, nyíltan atompárti Liberális Demokrata Pártnak (LDP) a tavaly decemberi alsóházi választásokon, idén júliusban pedig a felsőházban is visszavette a többséget az 1955-ös megalapítása óta mindössze négy évet ellenzékben töltő, nevével ellentétben konzervatív (és bírálói szerint nem is túlzottan demokrata) párt. Hogy ez hogyan történhetett meg, annak részletes elemzése túlmutat e cikken, itt legyen elég annyi, hogy mindenki más még az LDP-nél is jobban lejáratta magát.

Kan Naoto, a fukusimai balesetkor kormányon lévő balközép miniszterelnök például másfél év elteltével odáig süllyedt, hogy a választások előtt egy tokiói vasútállomás bejáratánál egy sörösrekeszen állva szónokolt a „zéró atomról” néhány unott járókelőnek. (A vasútállomás előtt sörösrekeszen szónoklás amúgy bevett japán kampánystratégia, de egy volt kormányfőtől azért többet várna az ember.) Az atomellenes baloldal teljesen széthullott 2012 végére, Abe pedig gazdasági reformjai miatt példátlan népszerűségnek és felhatalmazásnak örvend, így amíg a gazdaság zakatol – hatalomra lépése óta erre egyelőre nem lehet panasz –, addig nagyjából azt csinál, amit akar, legyen szó atomreneszánszról vagy nacionalista kardcsörtetésről.

Az energiapolitikai kálvária szintén (részleges) megoldását a liberalizáció adhatja: Abe meg akarja törni az energiacégek regionális monopóliumait, és valóban szabad árampiacot akar kialakítani a szigetországban. Igen: míg itthon hatósági árral és államosítással küzd a kormány az úgynevezett rezsicsökkentésért, addig az amúgy a piaci szabadságok bajnokának korántsem, az oligopóliumok barátjának viszont annál inkább nevezhető Japánban pont a piaci verseny fokozásától várják a megváltást. Kérdés persze, hogy a monopóliumokat birtokló és azok fenntartásában érdekelt (a rossz nyelvek szerint az LDP-ben is komoly befolyással bíró) gazdasági csoportok ereje, vagy Abe eltökéltsége lesz-e erősebb, s hogy merre billen majd a vasháromszög, ha billen egyáltalán.

Mindezek mellett a közelmúltban két nem várt helyről érkezett támadás Abe tervei ellen. Az egyik a japán First Lady, Abe Akie, aki a nyáron azt nyilatkozta: fáj a szíve, amiért férje atompárti. „Otthon én vagyok az ellenzék” – fogalmazott, s bár a jelek szerint egyelőre nem potensebb a parlamenti baloldalnál, azóta is gyakran hangoztatja nyilvánosan atomellenes nézeteit, kellemetlen perceket okozva férjének. A másik Koizumi Dzsunicsiró, az előző évtized egyetlen valamirevaló japán kormányfője, Abe egykori patrióta harcostársa, aki bár miniszterelnöksége idején még bőszen támogatta az atomipart, Fukusima után – hogy, hogy nem – ráébredt, hogy ezt igen rosszul tette, és most a reaktorok teljes felszámolása mellett kardoskodik. Az nem világos, hogy a kemény csatákban edződött, de 2006-os lemondása óta a politikai élettől visszavonult 71 éves Koizumi valóban bölcsebbé vált és szívet növesztett öreg korára, vagy valamilyen hátsó szándéka van a lépéssel; mindenesetre egyelőre nem úgy tűnik, hogy ő áll majd az atomellenes csoportok élére: amint a szociáldemokraták elkezdtek dörgölőzni hozzá, gyorsan jelezte: annyira azért nem gondolja komolyan a dolgot, hogy ágyba bújjon a baloldallal.

A japánok pedig, úgy tűnik, kezdenek beletörődni abba, hogy az erőművek újraindulnak: az Aszahi Simbun napilap februári felmérésében még a válaszadók 70%-a akarta teljes mértékben feladni az atomenergiát, de júniusban már csak 58% volt az arányuk. Az NHK televízió októberi közvélemény-kutatása szerint pedig már csak 45% azoknak az aránya, akik ellenzik a biztonsági fejlesztéseken átesett reaktorok újraindítását.

M. T.

Felkapott hírek

Friss hírek

Lemondott az olasz miniszterelnök

Giuseppe Conte olasz miniszterelnök kedd délután bejelentette, hogy véget ért a tavaly óta tartó koalíciós kormányzás, és este benyújtja lemondását az államfőnek. A kormányfő után felszólaló Matteo Salvini miniszterelnök-helyettes újfent előrehozott választásokat sürgetett.

Read More »

A honlap további használatához kérjük fogadja el a sütik használatát. További információt adatvédelmi tájékoztatónkban és a sütik kezelésére vonatkozó tájékoztatónkban talál.

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás