Össztűz alatt a kínai Nobel-díjas

Október 11-én jelentették be, hogy az irodalmi Nobel-díjat idén első kínai állampolgárként Mo Jen kapja meg. A hírt Kínában kitörő lelkesedéssel fogadták, de a liberálisabb körökben, főleg az emigráns kínaiak részéről számos kritika merült fel az íróval szemben, amiért Mo szerintük túlságosan is közel áll a kommunista kormányhoz, ezért nem érdemli meg a kitüntetést.

Mo Jen (Mo Yan) idáig nem számított a legnépszerűbb írók közé hazájában sem a könyvpiacon, sem reputáció terén, érdekes módon például a díjért való versengésben a fő riválisának tartott japán Murakami Haruki olvasottabb nála Kínában. A díjról a tőle megszokott szerénységgel úgy nyilatkozott, hogy sokkal jobban számít neki az alkotás, mint bármilyen díj és hogy Kínának még sok remek írója van, akiket szintén minél nagyobb közönségnek kellene megismernie. Mo azzal magyarázta sikerét, hogy művei a jellegzetes kínai életet mutatják be, az átlagos emberek nézőpontjából. Elmondása szerint számos szülőföldjén élő népi hagyományt is beépített alkotásaiba. Megítélése mindezek ellenére erősen vitatott még hazájában is, a kormányzathoz fűződő túl közeli viszonya miatt.

Mo győzelmét valóban nagy örömmel fogadta a kínai kormány, tele volt vele a kínai sajtó, de mindez nem meglepő, figyelembe véve, hogy Kína több mint 2000 éve ontja magából a különböző alkotásokat, mégis csak kis szerepet tölt be a nemzetközi irodalmi életben. Mo ráadásul tényleg nem került Liu Hsziao-póhoz (Liu Xiaobo) hasonlóan nyíltan szembe a kínai hatóságokkal, viszont műveiben előszeretettel ötvözi a személyes tragédiákat a lassú történelmi katasztrófákkal és bőven találhatók bennük részletes leírások megvesztegethető, kegyetlen és ostoba hatalomgyakorlókról, amelyek nehezen értelmezhetők a kommunista rendszer dicsőítéseként.

Korrupt hivatalnokok és az éhező átlagemberek

A Fokhagyma balladákban például bemutatja a megvehető, kíméletlen hivatalnokokat, a brutalitást, a mohóságot és a korrupciót, ami a kommunista uralom alatt álló Kínát jellemzi, szürreális elemekkel keverve. Mindezt egy személyes tragédián keresztül: nyitójelenetében a helyi korrupt kormányzat ellen tiltakozó farmert a vak lánya előtt tartóztatják le. Hátterét valós események adják: 1987-ben szegény kínai parasztok a helyi vezetéshez vonultak a magas adók és díjak ellen tiltakozni, miután a rájuk erőltetett fokhagyma eladatlanul megrohadt a földeken. A Békák pedig – amelynek főhősnője egy szülésznőből lett magzatelhajtó — kifejezetten éles hangot üt meg a kínai “egy gyerek politikával” szemben. A vörös cirokmező — amely 20 évvel ezelőtt híressé tette a szerzőt — a kommunista gerillákról fest nem túl jó képet. Később az 1994-ben a Nagy mellek és széles csípők című művét nehézkesen tudta megjelentetni, számos vitát is generált, mert igen éles hangvételben ábrázolta a kulturális forradalmat. Élet és a halál, ami elemészt engem című regényében pedig a főhőst fejbe lövik, a Népköztársaság megalakulását követő földreformok során.

Mo Jen Kuan Moje (Guan Moye) néven született 1955-ben a kelet-kínai Santung (Shandong) tartomány egy pici falujában. Gyerekként megélte a Nagy Lépés politikáját, amely a kínai történelem egyik legsötétebb korszaka volt, 1959 és ’61 között több tízmillió ember halt éhen. Többször is részletesen bemutatta műveiben, milyen hatással van az emberekre az éhezés: szereplői megragadnak azon a szinten, ahol az életük az étel, ital, az erőszak és a szex körül mozog. Mo megindítóan ír arról, hogy milyen érzés éhezve, szegénységben felnőni és műveiben erősen megjelenik az egyén gyengesége az irányításán kívüli nagyobb erőkkel szemben. Írásai éppen azért olyan jelentősek, mert mindezzel megragadják a kommunista Kína kompromisszumait és borzalmait. Írói neve azt jelenti „nem beszél”, amelyet emlékeztetőként magyaráz önmaga számára, hogy túl sok beszéd komoly veszélyekkel járhat.

Éles hangok az íróval szemben

Már mielőtt a Svéd Akadémia kikiáltotta volna győztesnek, a kínai internetet már elárasztották Mo Jen munkáit és a kormánnyal való kapcsolatát kiveséző viták. Az eredmény közzétételét követően pedig gát nélkül megindult a kritikák lavinája, főleg a liberálisabb gondolkodású kínai internetezők felől, akik nehezen tudnak Mo Jennek megbocsátani néhány kérdést. Ezek közül az egyik, hogy az író mindezidáig makacsul hallgatott a 2010-es Nobel-békedíjas Liu Hsziao-póval kapcsolatban, aki jelenleg egy kínai börtönben tölti 11 éves büntetését. A győzelmét követő sajtótájékoztatón az író, irodalomkritikus, emberi jogvédőről Mo azt nyilatkozta, hogy reméli, hamar kiszabadulhat.

Erős kritikák érik még a Kínai Írószövetségnél betöltött alelnöki pozicíóját és ebből az elkötelezettségből fakadó tetteit. 2009-ben például a hivatalos delegáció részeként ő is bojkottálta a Frankfurti Könyvvásáron azokat a programokat, amelyeken emigráns kínai írók megjelentek. Idén pedig részt vett 99 másik író mellett Mao Ce-tung beszédének lemásolásában, amely arról szólt, hogy az irodalomnak a Kommunista Pártot kell szolgálnia.

A Kínai Írószövetség egy nagy és sokszínű szervezet, amelyben sok tehetséges és agilis író is helyet kap, akiknek a szervezet létbiztonságot nyújt. Mo múltját figyelembe véve nem meglepő, hogy szeretné megőrizni ezt a stabilitást, amit pozíciója nyújt. 2009-ben úgy nyilatkozott, hogy valóban állami író, hiszen fizetést, valamint társadalom- és egészségbiztosítást kap a Kulturális Minisztériumtól. Hozzátette, hogy ebben semmi meglepő sincs a kínai viszonyokat figyelembe véve: a pozíciója nélkül egyéni biztosítás hiányában ugyanis Kínában nem engedhetné meg magának, hogy beteg legyen. Az Írószövetségben betöltött szerepe megmagyarázza a hallgatását Liu Hsziao-póról, valamint azt is, hogy miért hagyta el a színpadot a Frankfurti Könyvvásáron, amikor egy emigrációban élő kínai író kérdést próbált feltenni. Mo ezzel kapcsolatban úgy nyilatkozott, nem volt más lehetősége, hiszen őt az Írószövetség küldte a Könyvvásárra, mint a delegációjuk tagját, amely pedig nem nézi jó szemmel az emigráns írókkal való kapcsolattartást.

Mo ugyanezen a Frankfurti Könyvvásáron megfogalmazta saját ars poeticáját is: szerinte az íróknak ki kell fejezniük kritikájukat a társadalom sötét oldaláról, de ennek megvalósítása eltérő lehet. Vannak, akik az utcán kürtölik világgá, de mások a szobájukban elbújva az irodalmat használják szócsövüknek. Ehhez egy anekdotát is hozzáfűzött, amelyben Goethe és Beethoven együtt sétálnak, amikor a királyi őrségbe botlanak. Ekkor Beethoven megállás nélkül tovább megy, Goethe viszont félreáll és kalapot emel. Mo a történetet azzal fejezte be, hogy fiatalkorában úgy gondolta, Beethoven tette nagyszerű volt, de idővel rájött arra, hogy talán Goethe cselekedete volt az, ami több bátorságot igényelt.

Súlyos kritika volt még Móval szemben, hogy mikroblogján 2011 novemberében publikált egy párosverset, amelyet egy vagy több csungkingi (Chongqing) irodalmi barátjának címzett. Ezt a költeményt sokan úgy értelmezték, hogy Po Hszi-lajt (Bo Xilai), a korrupció miatt megbukott, korábbi magas rangú politikust dicsőíti. A vers Brendan O’Kane szerint, aki többek között kínai művek angolra fordításával foglalkozik, valóban értelmezhető Po dicsőítéseként, de akár úgyis, mint ami arra ösztökéli az olvasókat, hogy ne foglaljanak állást sem a Po melletti, sem az elleni tömeg mellett. Ez utóbbi értelmezés szerinte közelebb áll Mo személyiségéhez.

Mo a bírálatokra úgy reagált, hogy sokan, akik az internetet használják támadásra ellene, maguk is a Kommunista Párt tagjai, a rendszeren belül dolgoznak és sokuk nagyon sok előnyét is élvezi annak. Szerinte, ha elolvasnák a műveit ezek az emberek, akkor látnák,  valójában mekkora kockázatot vállalt megírásukkor, hiszen a kommunista párt vezetése alatt álló Kínában alkot és nem hagyja, hogy politikai pártok korlátozzák a gondolatait.

Mágikus realizmus és a modern Kína problémái

A Svéd Akadémia azzal indokolta döntését, hogy Mo Jen, mint a “hallucinatív realizmus” képviselője, sikeresen ötvözi a mesék világát a történelemmel és a jelennel, így a különböző valóságok keverékével sajátos világot teremt, amit leginkább Gabriel García Márquez munkáihoz lehet hasonlítani. Ennek ellenére vannak olyan vélemények is, amelyek szerint Mo díja egyfajta kompenzáció az Akadémia részéről, akik 2000-ben Kao Hszing-csien (Gao Xingjian) emigráns kínai írót tüntették ki a címmel, amelyet nem fogadtak különösebb örömmel Kínában. A fogadóirodáknál ugyan Mo Jent az irodalmi Nobel-díj egyik főesélyesének tartották számon, a kínai közvéleményt mégis meglepte a győzelme. Eddig ugyanis kevés dicsőség érte Kínát Nobel-díjak területén: a béke Nobel-díjat például kifejezetten Kína-ellenesnek tekintik, hiszen többek között a dalai láma és az ellenzéki Liu Hsziao-po is megkapta már, bár utóbbi át se vehette azt, hiszen akkor már a börtönbüntetését töltötte. Idáig az irodalmi téren sem volt sokkal több szerencséjük, hiszen Kao Hszing-csien már francia állampolgárként vehette át az elismerést.

Pályatársai többségében úgy gondolják, hogy Mo Jen megérdemli a díjat. Dzsao Lihua (Zhao Lihua) költőnő például úgy nyilatkozott, hogy Mo művei mélységgel és fantáziával vannak megtöltve, miközben kitűnően tükrözik a kínai történelmet és valóságot. Számos emigráns író szerint viszont az elismerés sértés az emberiességre és az irodalomra. Jefu (Yefu) az eredményhirdetés előtt kijelentette, hogy a díj nem kerülhet olyan íróhoz, aki egy autoriter rendszert dicsőít.

Szemére vethető-e azonban, hogy nem szólal fel az igazságtalansággal szemben? A politikai hozzáállása megváltoztatná az irodalmi alkotásai értékét? Mo ugyan nem megy szemtől szembe olyan érzékeny tabutémákkal, mint a Tienanmen téri vérengzés vagy a politikai elnyomás, de közvetett módon groteszk tükröt állít a hazájában uralkodó állapotokról. Egyes vélemények szerint pedig, ha elfogadjuk politikailag sokkal elfogultabb írók alkotásainak szépirodalmi értékét is, akkor különösen igazságtalan lenne Mo Jenbe azért belekötni, mert nem emeli fel a szavát nyíltan a kormányzat ellen. A kínai írókat aligha lenne jogos csak az alapján megítélni, hogy mennyire mernek szembemenni a hatalommal. Többségük több-kevesebb sikerrel egyensúlyozni próbál a politika által megszabott szabadságon belül, a lehetséges mértékig feszegetve a határokat.

Mo Jen amennyire csak meri, feldolgozza Kína társadalmi problémáit és történelmi sötét foltjait. Hőseihez hasonlóan nem áll ellen a Kínai Kommunista Párt irányításának, egy antihős, aki képtelen kiállni magáért, ami érthető annak fényében, hogy milyen nélkülözésben és bizonytalanságban nőtt fel. Művei egyébként jól reflektálnak Kína legégetőbb problémáira, így a növekvő szakadékra a szegények és gazdagok között, vagy épp az elhibázott “egy gyerek politikára”. Írásai pedig segítenek a világnak is jobban megérteni az igazi Kínát, túl a kommunista kép felszínes megvilágításán, ami általában a nemzetközi sajtóban lecsapódik.

Fülöp Tímea

Felkapott hírek

Friss hírek

Az ujgur átnevelőtáborokat leleplező titkos kínai dokumentumokról közölt cikket a NYT

A New York Times több mint 400 oldalnyi, kiszivárgott kínai kormányzati dokumentumról közölt cikket, amely a Hszincsiangban élő muszlim kisebbségek - becslések szerint mintegy egymillió ujgur, kazah és egyéb nemzetiség - tömeges internálásának részleteit fedi fel. A kínai kormány hétfőn fércmunkának nevezte a lap hétvégi tudósítását, amely Peking szerint szelektíven értelmezi a tényeket.

Read More »

A honlap további használatához kérjük fogadja el a sütik használatát. További információt adatvédelmi tájékoztatónkban és a sütik kezelésére vonatkozó tájékoztatónkban talál.

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás