_

Generációk harca jellemzi a japán újjáépítést

Generációk harca jellemzi Japánt a tavaly márciusi természeti csapások és atombaleset után. Az eltérő korosztályok nemcsak a katasztrófa sújtotta területek újjáépítésének módjáról nem tudnak megegyezni, de az egész gazdaságot érintő kérdésekben is eltérő állásponton vannak. A nemzedékek közti ellentét a japán élet egyre több területén köszön vissza.

Japánban sokakat megdöbbentett a hír, miszerint – 1985 óta először – már nem a japán nők a leghosszabb életűek a világon; a szigetországban élő nők átlagos várható élettartama ugyanis 2011-ben 85,9 évre csökkent az előző évi 86,3 évről. Ez az adat pedig, csaknem egy évvel elmarad a Hong Kong-i nőkétől, akiknek várható életkora 86,7 évre nőtt. A trónfosztás híre azért is csüggesztette el a kelet-ázsiai ország lakóit, mert abban nagy szerepe volt a Japán északkeleti részét sújtó 2011. márciusában bekövetkezett földrengésnek és szökőárnak is. Így a legfrissebb rangsor szomorú emlékeztetője lett annak – egyben rávilágítva egy érzékeny problémára –, hogy a katasztrófa aránytalanul nagymértékben sújtotta az időseket; a közel 18 000 halott és eltűnt 56%-a 65 év feletti volt – írja az Economist.

Eltérő újjáépítési tervek

Az elöregedő Japán társadalom problémája nyomot hagy – többek között – az újjáépítési folyamatban is. Tisztviselők elmondása szerint a part menti városokban komoly „generációs szakadékkal” találkoztak, ami az újjáépítési erőfeszítéseket is akadályozza. Egyszerűen megfogalmazva a problémát: az idősek – tisztában léve a viszonylag rövid hátralevő élettartamukkal – a lehető leghamarabb vissza akarják szerezni, amit elvesztettek a katasztrófában. Mindeközben a fiatal családok a közösségek revitalizálást akarják, több emberrel, munkával és szociális szabadságokkal – írta a The Economist brit gazdasági és politikai hetilap.

Onagavában – Mijagi prefektúra egy halászkikötőjében –, ahol a 10 ezer fős lakosság körülbelül tizede elveszett a természeti katasztrófában, a lakosoknak több mint egyharmada 65 év feletti volt a cunami idején – ez az arány Japán egészét tekintve 24%. Mint Jaginuma Tosiaki, egy helyi tisztviselő nyilatkozta az Economistnak, sok idős ember élt annak a 15 halászfalucskának valamelyikében, amelyeket részben vagy teljesen elmosott a szökőár. Ezek újjáépítése helyett az önkormányzatok a környék kisebb-nagyobb településeinek egyesítését szorgalmazzák, amely tervük azonban elbukott az öreg halászok kitartó ellenállása miatt, akik azzal érveltek:minden partszakasz sajátos történelemmel, kultúrával és hagyományokkal rendelkezik. Aggodalmaikat növelte az a tény is, hogy ha elköltöznek, elveszítik értékes halászati és kagylótenyésztési engedélyeiket, amely egyes beszámolók szerint akár évi nyolcmillió jenes (23 millió forintos) hasznot is hozhat.

Ezzel szemben a fiatalabb generációknak más dolgok lennének fontosak. Jaginuma elmondta, hogy ők több üzletet, kórházat, iskolát és munkahelyet szeretnének, és a fiatalok a települések egyesülését is támogatják, mivel így jobb eséllyel találnak házastársat és alapíthatnának családot. Ez pedig fontos tényező egy olyan országban, ahol a világon az egyik legalacsonyabb a termékenységi ráta, s ahol a gyermekvállalás a mai napig szorosan összefügg a házassággal (Japán alig két százalék a házasságon kívül született gyermekek aránya). Nem véletlen tehát, hogy a fiatalok elképzelését támogatja a központi kormányzat is, amely arra törekszik, hogy a szökőár sújtotta területek újjáépítése egyfajta modell lehet Japán más elöregedő közösségeinek revitalizálására is, lehetővé téve új „innovatív területek” és „különleges zónák” kialakítását. Ugyanakkor így azon öregek vágyai, akik egyszerűen csak szeretnék helyreállítani, ami elveszett, nem teljesülhetnek. Holott a hivatalnokok is elismerik; az idősek jelentős szavazati erőt képviselnek a szigetországban és nehéz befolyásolni őket.

Jaginuma beszámolója szerint családokat oszt meg a kérdés: az idősebbek arrogánsnak tartják a fiatalok gondolkodásmódját, míg a fiatalok szerint az idősek nem gondolnak a jövőjükre. Ugyanakkor ez csupán egy regionális, helyi változata annak a generációs szembenállásnak, amellyel az egész országnak szembe kell néznie – figyelembe véve, hogy az idősebb lakosság gazdagabb, kockázatkerülőbb és befolyásosabb, emellett pedig a változásokkal szemben is elutasítóbb, mint a fiatalabb generáció.

Az időseket nem, a fiatalokat visszatartja a sugárzásveszély

A demográfiai kihívások még kiélezettebbek a szomszédos Fukusima prefektúrában, ahol a szökőár előidézte nukleáris baleset miatt százezer lakosnak kellett elhagynia otthonát. Itt az idősek és fiatalok változó kilátásai átfedésben vannak a sugárzásveszély különböző felfogásával. Csakúgy, mint Mijagiban, a szakértők itt is azt mondják, hogy egyre több idős ember szeretne visszatérni otthonába, hogy ott folytassa az életét, ahol abbahagyta. Sok nyugdíjas számára az alacsony dózisú sugárzás kevésbé fontos, mint a megszakított kapcsolatok a régi közösségekkel. (Az akár több generációra is kiterjedő kapcsolati hálózatok fontosságát mutatja, hogy a helyi önkormányzatok a költöztetésnél ügyeltek arra, hogy a közösségek, amennyire csak lehet, együtt maradhassanak.)

„Még ha ki is volnék téve a sugárzásnak, a rák kialakulása eltarthat 20 vagy 30 évig is. Ezért nekünk, időseknek kevesebb az esélyünk a rákra” – magyarázta Jamada Jaszuteru egykori mérnök a BBC-nek, aki a fukusimai katasztrófát követően nyugdíjasokat toborzott, hogy a fiatalok helyett ők segédkezzenek a sérült atomerőműnél – dacolva a sugárzás veszélyével, amely a 72 éves mérnök szerint nem bátorság vagy tapasztalat kérdése, hanem biológiai logika. „Hagyjuk, hogy a fiatalok építsék újjá Japánt” – mondta, hozzátéve, hogy a pusztító földrengés és a szökőár után maradt romok eltakarítását hagyják az idősebbekre.

A fiatalabb szülők eközben kevés reményt látnak arra, hogy a dolgok visszatérjenek a normális kerékvágásba. Többen attól tartanak, hogy gyermekeik a megemelkedett sugárzás miatti nagyobb eséllyel kaphatnak rákot, ezért nem térnek vissza. Mások azzal érvelnek, hogy az idő múlásával az áttelepített diákok hozzászoknak új iskoláikhoz, új környezetükhöz, új barátokat szereznek, s emiatt rossz lenne számukra az újabb váltás. Ezenkívül a munkavállaló fiatalok is szkeptikusak: még a helyreállítás után sem valószínű, hogy a vállalkozások visszatérnek a szennyezett területre, így kevés a remény arra, hogy a fiatalabbak megfelelő munkalehetőségekhez jutnak egykori otthonukban.

„Ez egy összetett helyzet” – mondta Szuzuki Hiroshi, a Fukusimai Egyetem munkatársa, a prefektúra kormányzatának tanácsadója. „Sok idős ember mondja, hogy nem éri meg visszatérni az otthonukba, amíg gyermekeik és unokáik nem csatlakoznak hozzájuk” – idézi az Economist. A hazatérő idősek többségének azonban szembe kell néznie a kockázattal, hogy gyerekek nélkül régi szülővárosaik – ahogyan becsmérlően nevezik – óriási idősek otthonává válhatnak. A brit hetilapnak adott interjújában a fukusimai professzor ennél valamivel optimistább. Véleménye szerint egyeseket visszacsábíthatnak az újonnan épített települések, amelyeket az alacsony sugárzású területen, az elmosott városok közelében építenek modern házakkal és új vállalkozásokkal. Ezek kompromisszumos megoldásként egyaránt vonzóak lehetnek a fiatalok és idősek számára is.

A valósághoz ellenben hozzátartozik, hogy már a múlt évi katasztrófa előtt a népesség öregedésétől és csökkenésétől szenvedett a vidék. A farmerek és halászok többsége 60 év feletti, gyermekeik egy része már a városokba költözött – részben azért, mert fojtogatónak találták a falusi életet. A folyamat megfordítása pedig elképzelhetetlen az új vállalkozások és a nagyobb szociális szabadságok nélkül, amely viszont szemben áll az idős falusiak kitartó ragaszkodásával a régi dolgokhoz.

Elöregedő metropoliszok, dolgos, magányos nyugdíjasok

Figyelemreméltó, hogy a népesség túlkorossá válása már nem korlátozódik csak a vidékre, amely a fiatalok városba áramlásától szenved, hanem általános jelenséggé vált a városokban is – írta a The Gerontologist szakfolyóirat egy tavalyi számában megjelent tanulmányában két japán kutató, Muramacu Naoko és Akijama Hiroko. Azok a férfiak és nők, akik a jelenlegi legidősebb generációt alkotják, már a városokban élnek.

A népesség elöregedése mellett azért sem mehet el a kormányzat, mert az a helyi és nemzeti gazdaságot is komolyan érinti, nem beszélve a nyugdíj-, egészségügyi- és hosszú távú gondozási rendszerekről. A munkaképes korú lakosságra jutó növekvő számú nem dolgozó idős felnőtt akadályozza a gazdaság növekedését és kihívást jelent a nyugdíjrendszer fenntarthatóságára nézve is. A szigetországban 1961-ben érték el az egyetemes nyugdíj- és egészségbiztosítási lefedettséget, míg az idősek gondozása az elmúlt két évtizedben vált kiemelt kérdéssé. Azonban jelentősen növekszik azoknak a 65 évnél idősebb embereknek a száma is, akik egyedül vagy csupán házastársukkal élnek (1960 és 2006 között előbbi aránya 4%-ról 16%-ra, utóbbi 7%-ről 37%-ra), míg a gyermekükkel és családjukkal együtt élők aránya csökken (87%-ról 48%-ra). (Ezzel szemben meg kell jegyeznünk, hogy a jövő idős japánjai drasztikusan különbözni fognak a jelenlegiektől, akik még ismerhetik az egyszerű szegénységet és a takarékosság értékét: a jövő generációi kevesebb pénzt takarítanak meg az utánuk következő generációnak, de kevésbé is függnek majd tőlük.)

A japán kormány 1989-ben kidolgozott egy elképzelést, mely keretében kibővítette a hosszú távú gondoskodási szolgáltatásokat az adóalapú társadalombiztosítási rendszeren belül. A tervezetet végül 2000-ben valósították meg és ültették át a gyakorlatba „a családi gondoskodástól a társadalmi gondoskodásig” szlogen alatt. Ez a rendszer univerzális jogosultságot biztosított minden 65 évnél idősebb személynek, függetlenül annak családi és gazdasági helyzetétől. Ugyanakkor a jogosultak számának növekedése a költségeket is növelte, amellyel egy időben a munkaerőhiány is növekedett, ami ráirányította a figyelmet a bevándorlás kezelésének kérdésére is. Szemben az európai országokkal, az egészségügyi és gondozási területeken Japán nem toboroz aktívan külföldi munkaerőt, holott sok más iparághoz hasonlóan itt is hiány mutatkozik a fiatal munkavállalókból.

Emellett a nyugdíj, az egészségügyi és a hosszú távú gondozási rendszerek folyamatos átalakításra szorulnak, hogy alkalmazkodni tudjanak a folyamatban levő demográfiai, gazdasági és társadalmi változásokhoz. Ehhez az is hozzátartozik, hogy az idős japánok munkaerő-piaci jelenléte magas, különösen az önálló vállalkozók körében. 2007-ben a 65 és 69 év közötti férfiak fele, a 70 év felettieknek pedig mintegy 23%-a dolgozott, míg a nőknél ez az arány jóval alacsonyabb 24%, illetve 9,4%. 2010-ben a 60 év feletti japánoknak 40%-a nyilatkozott úgy, hogy addig szeretné folytatni a munkáját, „ameddig csak tudja” – derül ki a japán szerzőpáros tanulmányából.

A szenioroké a döntő szerep a pénzügyi kérdésekben

A hármas katasztrófát követő másik, egyben tágabb és még jelentősebb generációs ellentét már nemcsak egy régió, hanem az egész gazdaság jövőjét érinti: A – társadalom elöregedése miatt fellépő – nyugdíj költségek emelkedése azért is különösen aggasztó folyamat, mivel a japán gazdasági modell a jól képzett és kibővült munkaerőre, valamint az exportalapú termelékenységre épült. 2012-ben a Japán külkereskedelmi mérleg hiánya 18,5 milliárd dollárra rúgott az import növekedése és az export csökkenése miatt. Mindezért sokan az erős jent és az alacsony nyugati importot teszik felelőssé. Az erős japán valuta ugyanis a tévéktől a memóriachipekig megfizethetetlenül drágává tette a külföldiek számára a japán termékeket – írta a The New York Times.

A sokat bírált kabinet tehetetlenségének okát abban látják, hogy az erős jen kedvez Japán gyorsan növekvő idősebb nemzedékeinek. Felgyorsítja az olcsóbb importcikkek beáramlását, ezzel hozzájárul a deflációhoz, az árucikkek és a szolgáltatások árának általános csökkenéséhez, felértékeli a nyugdíjasok javadalmazását és megtakarításait. A jen ebből következő rugalmatlansága a közgazdászok és politikusok véleménye szerint jól tükrözi, hogy a politikai vezetők óvakodnak attól, hogy felingereljék a baby boom korszakának nyugalomba vonult, a lakosság negyedét adó nemzedékét, amely fontos választási tényező.

“Japán toleranciája az erős jennel és a deflációval szemben a nemzedékek konfliktusában gyökerezik” – mondta a NYT-nak Harada Jutaka, a tokiói Waseda Egyetem professzora, aki szerint “most a szeniorok állnak nyerésre”, amit az is bizonyít, hogy a japán kormány intézkedéseiben sem helyezkedik szembe az idősebb nemzedék érdekeivel. Sőt, Noda Josikiko miniszterelnök kiállt a kormány pénzpolitikája mellett.

A pénzügyminisztérium a jen árfolyamának gyengítése érdekében az elmúlt két év alatt mintegy 200 milliárd amerikai dollárt vásárolt, de a szakértők szerint ezen erőfeszítések csak a spekulánsok rohamainak visszaveréséhez voltak elegendők. Sok közgazdász úgy gondolja, hogy hatékonyabb lépés lenne a bankóprés beindítása, amely valóban hozzájárulna a jen értékének csökkenéséhez – írja a NYT.

Japán ipari bázisának kiüresedése a válsággal kezdetét vette. Az amerikai ingatlanválság 2007-es első rengései előtt a tokiói központi bank a növekedés serkentése érdekében alacsonyan tartotta a kamatlábakat, így a pénz magasabb hozamot keresve kiáramlott az országból – ekkor 127 jen ért 1 dollárt. Amikor azonban a világválság kibontakozásával kétségek támadtak az európai és az amerikai bankok iránt, a pénzmozgás iránya megfordult. Japán a hazai megtakarítók hatalmas tartalékaival a beruházók paradicsomává vált, a jen árfolyama felívelt, s idén februárban elérte a háború utáni legmagasabb szintet: a dollár 76 jenen állt és jelenleg is 78 körül jár. Bár a nemzetközi makrofolyamatok jelenleg az erős jen mellett szólnak, még a helyzet haszonélvezői közé tartozó nyugdíjasok közül is sokan látják az ebből adódó hosszabb távú dilemmát.

A szupererős jen növeli a japánok lehetőségét a külföldi áruk megvásárlására és a külföldi utazásra, de tovább erodálja az ország gazdasági alapjait, a nagy Toyotától a kis Kyouwa automatikai vállalatig nehéz helyzetbe hozza az összes japán céget. Uszuda Riudzsi, az utóbbi tulajdonosa nemrég úgy döntött, hogy új gyártósorát Vietnámban állítja fel – így 30-40 százalékkal olcsóbban termelhet, mint Japánban. “Közel az idő, amikor már semmit sem fognak Japánban gyártani” – mondja.

“Az erős jen a fiatalokat károsítja, de kevesen ismerik fel a nemzedéki egyenlőtlenségeket” – hangoztatta Aszao Keicsiró ellenzéki politikus. A japán törvények szerint a fogyasztói árak csökkenésének arányában a nyugdíjakat is le kellene faragni, ám a kormány éveken át figyelmen kívül hagyta ezt a szabályt, mert nem akarta sérteni az idősebbek érdekeit – csak tavaly szánta rá magát egy egészen enyhe nyugdíj-csökkentésre (Japán hosszú évek óta küzd deflációval).

A 62 éves Ono Sigeru nyugdíjas menedzserként megtakarításaiból és 130 ezer jenes (1660 dollár) nyugdíjából él. Mint fogalmazott, “az erős jen áldás volt nekünk, a baby boom nemzedék tagjainak, de azt is tudom, hogy nem lehet jó a fiam korosztálya számára.” Újabban azonban már nem csak a távoli jövő miatt aggódik: “Kezdem felismerni, hogy a defláció is rossz lehet” – írta legutóbb. Amennyiben a kormány döntéseit befolyásolni tudó többi idős japán is hasonló következtetésre jutna, egy nemzedéki konfliktust már sikeresen megoldhatna a távol-keleti ország.

Tusor Anita

Felkapott hírek

Friss hírek

A honlap további használatához kérjük fogadja el a sütik használatát. További információt adatvédelmi tájékoztatónkban és a sütik kezelésére vonatkozó tájékoztatónkban talál.

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás