_

„A földrengésre nem lehet tankönyvből felkészülni”

Lehmann Kristóf tavaly szeptember óta PhD-hallgatóként tanult és kutatott a tokiói Waseda Egyetemen, míg idén márciusban a Japánban történt katasztrófa miatt haza kellett költöznie. Kristóffal már itthon, földrengésről, pánikhangulatról, zavart politikusokról, emberi drámákról, hazatérésről beszélgettünk.

Mit csináltál március 11-én kora délután, amikor az első földmozgások bekövetkeztek?

Éppen a két szemeszter közötti szünetemet töltöttem, de aznapra pont behívott a kinti konzulensem az egyetemre megbeszélésre. Így az egyetem egyik épületében ért a földrengés.

Hogyan zajlott le az a pár perc?

Mivel Japánban viszonylag gyakran, egy-két havonta vannak ötös-hatos erősségű, kb. fél perces rengések, ezért először azt gondoltuk, hogy ez is csak a szokásos földmozgás. Úgyhogy először mosolyogtunk egymásra, hogy na, itt egy újabb földrengés, mindjárt elmúlik. De aztán észleltük, hogy ez most valami más: egyre erőteljesebbé vált a rengés, a betonfalak egyre rémisztőbb hangokat bocsátottak ki magukból. Kb. másfél perc után a japán professzorral együtt mindenki megpróbált kimenekülni. A második emeleten voltunk, ami abból a szempontból is szerencsés volt, hogy a kilengéseket is kevésbé éreztük, hiszen az a magassággal arányosan növekszik. Miután kicsit alábbhagyott a rengés, elhagytuk az épületet és kimentünk az épület elé, ahol már nagyon sok ember gyűlt össze, az arcokra pedig kiült az őszinte félelem.

A környezeted, az ottani barátaid hogyan vészelték át a katasztrófát?

A magyarok közül tudok olyanról, akit például étteremben ért a földrengés. Neki akkor vált egyértelművé a helyzet, amikor látta, hogy a szakács fejvesztve menekül ki a konyhából. Akkor ő is gyanút fogott és otthagyta az ebédjét. Ugyancsak extrémebb helyzetben volt az az ismerősöm, aki a tizennegyediken tartózkodott, amikor megindult a rengés. El lehet képzelni, hogy olyan magasságban mit érezhetett: ő azt mondta, hogy elkezdte számolni a hátralevő perceit, olyan pánik lett rajta úrrá.

Az első, nagy rengés után több, kisebb, 5-ös, 6-os erősségű utórengés is megrázta Japánt. Ezekhez hogyan lehetett alkalmazkodni?

Annak ellenére, hogy éltem már át hasonlókat, a mostani utórengések azért megviseltek, mivel egy hetedik emeleti szobában éltem át őket, és előfordult, hogy 10-15 percenként jelentkeztek. A földrengést követő éjszakán még nagyon nehéz volt aludni, sokszor tartani kellett a polcokat, hogy ne essenek le a tárgyak.

Jellemző, hogy a ’20-as évek elején Japánban egy, a mostaninál gyengébb, 7,9-es erősségű földrengés is 140 ezer ember életét követelte. A márciusi katasztrófa kapcsán ellenben „csak” tízezres nagyságrendről számolnak be, 9-es erősség mellett. Te mit tapasztaltál, hogyan készülnek fel a japánok a földrengésekre?

Nagyon szigorú építési szabályok vannak, melyek a hajlékony szerkezetű épületek létrehozását ösztönzik. Ez azért hasznos, mert a hajlékony elemek nehezebben törnek, rugalmasan reagálnak a rengésekre. A japánok az építkezés mellett a tájékoztatásra is igyekeznek hangsúlyt fektetni. Aki huzamosabb ideig tartózkodik Japánban, biztos, hogy találkozik olyan információkkal, amelyek egy földrengésre készítenek fel. Például mi is kaptunk ilyesmit az egyetemen.

Olyannyira a mindennapok része a földrengésveszély, hogy még a meteorológiai szolgálat honlapján is feltüntetik a földrengés előrejelzést, ugyanúgy, mint bármilyen más, időjárással kapcsolatos tudnivalót.

Hozzáteszem, bizonyos szintig, 6-7-es erejű földrengésig működnek ezek az óvintézkedések, de a mostani földrengésnél hiába tudtuk, hogy a tankönyv szerint az asztal alá kellene bújnunk, senki nem tudta megőrizni a hidegvérét. Kontrollját vesztve próbált mindenki kimenekülni az épületből.

A fukusimai atomerőmű robbanása és sugárzása Tokiót is érintette. Az ezzel kapcsolatos fejleményeket hogyan kommunikálta a kormány a lakosság felé?

A vezetők jól láthatóan felosztották egymás között a kommunikációt. A miniszterelnök, Kan Naoto inkább a cunami kapcsán nyilatkozott, Edano Jukio sajtószóvivő pedig a fukusimai eseményekről beszélt. Utóbbi kapcsán az erőműért felelős TEPCO vállalat is adott nyilatkozatokat, de mivel ők már korábban hallgattak el dolgokat a nyilvánosság elől, a japánok számára nem voltak megnyugtatóak az üzeneteik. Egyébként mindenki igyekezett nagyon higgadtan és visszafogottan közvetíteni ezt az egészet. Ez a fajta józanság egyetlen esetben dőlt meg a kint tartózkodásom alatt, amikor politikusok idegességükben papírokat dobáltak egy élő sajtótájékoztatón. Ez a magatartás annyira távol áll a mindig fegyelmezett és rendezett japán politikusoktól, hogy ekkor már biztos voltam benne: jobb elhagyni a fővárost.

Később egyértelműen kiderült, hogy a japán élelmiszerek radioaktív sugárzásnak vannak kitéve. Erről a kint léted ideje alatt mit lehetett tudni?

Ez egy rendkívül bizonytalan dolog, ezért az erről való kommunikáció sem volt túl hangos. A víz kapcsán először például sokan megijedtek, ugyanis kimutattak benne radioaktív anyagokat. A legfrissebb hírek szerint viszont a csapvíz már fogyasztható Tokióban. Az élelmiszereket pedig folyamatosan felvásárolják, ugyanis az emberek kénytelenek azt fogyasztani, ami van, radioaktivitás ide, vagy oda. Olyannyira, hogy két nappal a rengés után gyakorlatilag nem lehetett tartós élelmiszert és palackozott vizet kapni Tokióban. Én is igyekeztem felhalmozni, így szerencsére volt elég tartalékom.

A földrengés a városi közlekedésben is okozott fennakadásokat. Erről milyen élményeid vannak?

Erőteljesen megbénult a közlekedés. Több vonalat is leállítottak hosszabb időre. Árulkodó volt, hogy az egyes vonalak honlapjain nem voltak feltüntetve a járatindítások és a napon belüli járatritkítások. Az ottani sinkanszenről (japán szupergyors vonat) ellentmondásos információk álltak rendelkezésre. Az elektromos árammal való sporólás miatt a helyi vonatközlekedés – ma beszéltem tokiói ismerősökkel (az interjú a múlt héten készült -a szerk.) – még nem állt vissza a rendes menetrendre.

A nemzetközi sajtó pánikhangulatról számolt be Japán kapcsán, ezt azonban több ott élő cáfolta már. Te hogy érzékelted ezt belülről?

Azt nem mondanám, hogy pánik volt, vagy van. Inkább szorongásról beszélnék, ami megnyilvánul például a különböző dolgok felhalmozásában. Egyébként pedig akinek van rá lehetősége, ideiglenesen inkább elhagyja a várost: szabadságot vesznek ki, vagy Tokiótól nyugatabbra utaznak és onnan dolgoznak, ha a munkájuk nem helyhez kötött. De alapvetően nem állt meg az élet, sokan ugyanúgy dolgozni mennek, ha nem is olyan nyugodt körülmények között.

A magyar külképviselettel mennyire tartottad a kapcsolatot és ők mennyiben segítették a kint élő honfitársakat?

A földrengés estéjén írtam a követségnek egy e-mailt, mert a honlapjukon kérték, hogy jelentkezzünk, ha tudunk kint élő magyarokról. Eleinte elég visszafogottan foglalt állást a követség, de szerdától nagyon aktívan tájékoztatták a magyarságot, folyamatosan helyzetjelentésekkel frissítették a honlapjukat. Ekkor már javasolták, hogy aki megteheti, hagyja el Tokiót. Akiket ismertem a magyarok közül, ők mindannyian el is utaztak a fővárosból.

A kinti magyarokkal egyébként mennyire tartottatok össze?

Az egyetemről, közösségi oldalakról ismertem meg embereket és ebből egy nagyon jó és összetartó közösség alakult ki. Rendszeresen összejártunk, tartottuk a kapcsolatot. A földrengés pedig nyilván még jobban összekovácsolt bennünket; próbáltunk segíteni egymásnak. De pont a földrengés következményei miatt mindez most felbomlott. Talán ezt sajnálom a legjobban. Meg azokat az embereket, akiknek szinte komplett életművükről kellett dönteniük Japánban. Voltak olyanok, akik kint éltek 10-15 éve, itt alakítottak ki maguknak egzisztenciát. Nekik adott esetben nem csak Tokiót, hanem Japánt kellett volna elhagyniuk, ha úgy döntenek. Ehhez érdemes tudni, hogy aki egyszer Japánban otthagy egy céget, annak nagyon nehéz, szinte lehetetlen ugyanabban a szakmában vagy szférában még egyszer munkát kapni. Teljesen más a szemlélet és a mentalitás, mint nyugaton.

Hogyan jutottál haza?

Viszonylag kalandos volt. Tokióból gyorsvonattal jutottunk le Oszakába. Repülőre esélyünk sem volt, szinte lehetetlen volt rá jegyet szerezni. Oszakában már tudtuk, hogy a fukusimai helyzet tovább romlott és semmi nem mutatott abba az irányba, hogy rövid időn belül pozitív fordulat következhetne be. Ezt követően úgy döntöttünk, még messzebb, Fukuokába megyünk, ami kb. 1000 km-re van a fővárostól, Fukusimától pedig még távolabb. Fukuoka nemzetközi repülőtere miatt is jó választásnak tűnt. Itt még eltöltöttem egy éjszakát, elbúcsúztam a magyaroktól, majd Szöulba repültem, onnan pedig Isztambulon keresztül Bécsbe, ahova már kijött elém az egyik magyar barátom.

Tossenberger Tamás

Felkapott hírek

Friss hírek

A honlap további használatához kérjük fogadja el a sütik használatát. További információt adatvédelmi tájékoztatónkban és a sütik kezelésére vonatkozó tájékoztatónkban talál.

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás