_

Radikális szóhasználatok

A megyei választások óta tíz cikkből nyolc biztosan Marián Kotlebáról jelenik meg. Így most eltekintenék előretörésének elemzéséről – annyi jó tanácsot azért adnék a kedves olvasóknak, ma is elsősorban azok tollából érdemes olvasni Kotlebáról, akik a megyei választás előtt is írtak róla, akik már korábban kongatták a harangokat, értették és voltak Krasznahorkán, és romát nem csak szociofotón láttak

Egy másik témával szeretnék foglalkozni, ami szorosan kapcsolódik a Kotleba-sztorihoz, de mégis nagyon más. Ez pedig a kommunizmus és a nácizmus kifejezések használatának problémája és hatása a közbeszédre, és (úgy látszik) a szavazatok alakulására is. Kezdeném rögtön az alaptétellel és apropóval: Besztercebánya megyében a szavazók egy jelentős része olyannyira bedőlt a Ficót kommunistázók retorikájának, hogy a Smert ugyanolyan radikális erőnek látta, mint a szélsőjobboldalt, és ezért fel tudta magát menteni a valós radikálisokra való szavazás morális terhe alól.

Miről beszélek pontosan? Közép-Európában a szocialista évek után a kommunista szó egy olyan billog maradt, amit gyakran kapnak meg balos pártok, azok valós ideológiájától függetlenül. Legtöbbször az utódpártokról van szó – a magyar MSZP, a „szocik” például egyes szubkultúrákban folyamatosan kommunistaként kerülnek megemlítésre. Pedig a mai MSZP sok minden, csak nem kommunista: azon ideológia egalitárius gazdaság- és társadalompolitikájából csak nagyon keveset cipel magával, azt is elsősorban régi káderek, rossz reflexek és szavazói elvárások formájában. Ezzel ráadásul nincsen maga – mai formájában a Fidesz például mindebből – a posztkommunista gazdaság- és társadalompolitikából, a paternalista szavazókból, a káderekből – hasonló puttonyt töltött már meg, mint fő ellenfele. Pozsgay Imre csak az emblémája a Fidesz összeborulásának a posztkommunista elitekkel és szavazókkal, a kapcsolat mélysége ennél sokkal nagyobb.

A Smer közössége a kommunizmussal még kisebb, mint az MSZP esetében. Való igaz, hogy a szlovákiai utódpárt végül a Smerbe fúzionált, de Robert Fico pártja összességében egy új építésű struktúra, ami kézzel válogatott, professzionálisan előadott politikai-ideológiai sablonokból építkezik. A Smer sokkal inkább iskolapéldája annak az oligarchikus pártberendezésnek, ami a rendszerváltás utáni Közép-Európát jellemzi. Való igaz, hogy a Smer szembeszállt a jobboldal által támogatott neoliberális gazdaságpolitikával, de azért azt fontos belátni, hogy a neolibek és a kommunisták között nem egy fokozatnyi eltérés van, hanem mondjuk a teljes spektrum. A Smer maga is itt van valahol középen. Arról már nem is beszélve, hogy Ficóék a kommunizmus egalitárius társadalompolitikájával semmiféle viszonyt nem ápolnak, a tartós és átható szociális integráció gondolatától olyan messze vannak, mint Počiatek miniszter a jernyei romateleptől. Az, hogy belemennek a szociális populizmusba, és kedveznek azoknak, akiktől a szavazatokat várják, nem csak hogy nem kommunista specialitás, de még csak nem is baloldali.

További fontos tény, hogy a politikai tér mindkét elemzett országban aszimmetrikus. Miközben a valós kommunista erők mára döglődnek – Szlovákiában az utolsó fellángolás a KSS 2002-es parlamentbe jutása volt – a szélsőjobboldal él és virul, és az európai korszellemhez illeszkedve fejlődik és teret nyer. A standard jobboldal pártjai mindkét országban meglátták az ebben rejlő lehetőséget: a leginkább jobboldali (szélsőjobb) és leginkább baloldali (standard bal) erőket egyaránt szélsőségesként igyekeznek bemutatni, ezáltal magukat jelölvén meg az egyetlen választható, mérsékelt erőként. A Fidesznek ez különösen jól megy, és ők az előző érvelést gyakorlatilag explicit módon indoktrinálják saját helyi szervezeteikbe. Szlovákiában a dolog nem ilyen kiforrott, de a kereszténydemokrata inspirációjú jobb pártok retorikájában a kommunista kifejezés mindennapossá vált. Richard Sulík és a SaS még őket is megelőzik e téren. A meghatározó Sme napilap sem különösen sokat gondolkozik azon, kit és mikor „komcsizzon” le.

Most már csak az a kérdés, hogy mi a helyzet a szélsőjobboldallal, és hogy érdemes-e fasisztázni, nácizni őket. Véleményem szerint gyakran nem produktív, azonban nem alaptalan ez a szóhasználat. Azért gondolom, hogy használata sokszor nem kívánatos eredményekhez vezet, mert sokan alapértelmezésben kizárnak minden olyan érvet, ami ezeket a kifejezések tartalmazza, mondván, a mai szélsőségesek nem azonosak a negyvenes évekkel. Ami persze igaz, csakhogy egyben az is igaz, hogy a szélsőjobb logikája és ideológiájának alappillére sokkal közelebb van a nácizmushoz, mint a posztszocialista baloldali pártoké a kommunizmushoz. Ez egy olyan állítás, amit csaknem huszonöt évvel a rendszerváltás után jobb esetben már le sem kellene írni, de Besztercebánya mutatja, hogy le kell. A szélsőjobb logikája a csoportközi harc logikája; a „mi” és „ők” kategóriáira való leosztás logikája; és a hazug „mások” kiiktatása szükségének logikája. Amikor azt mondom Kotlebára, hogy náci, akkor sem nem azt gondolom, hogy a Mein Kampf van a fogmosópohara mellett, se nem azt, hogy de facto el akarja gázosítani a romákat (majd utána a magyarokat). Hanem azt állítom, hogy a csoportok közötti feszültségek kihasználása, élezése, a mi és a mások kategóriák folyamatos pedzegetésének és újratöltésének logikájával operál. És azért mondom, mert a radikális szó még tetszhet is a változásra vágyó protestszavazóknak. Arról meg már végképp nem az elemző tehet, hogy Kotlebáék (és például a Jobbik is) szimbólumaikban, ruháikban, legendáikban folyamatosan és szándékosan utalgatnak a nemzetszocialista időkre. Ennek több gyakorlati haszna van – többek között a radikálisokon belül is szélsőségesnek számító neonácik lojalitásának megtartása, a figyelemfelkeltés, vitagerjesztés, illetve egy már bejáratott kommunikációs csapásvonal kihasználása is.

Besztercebányán tehát ez mosódott össze akkor, amikor a jobboldal szavazóinak tömege vándorolt át Kotleba mögé már az első, majd a második körben is. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy balról nem szavaztak rá – sőt az első elemzések azt mutatják, hogy kifejezetten erős volt a balos településeken. Azt azonban számításba kell venni, hogy a szlovákiai baloldal mindig is – már a kommunizmus alatt is – nacionalista volt. A „standard” szélsőjobb, az SNS változatlanul a Smer partnere regionálisan, és szavazóbázisuk átfedő. A jobboldalon egyedül a KDH tudja még ezeket a nacionalista húrokat pengetni, de Besztercebánya megyében történetesen (és nyilván nem véletlenül) ők is a Smer oldalán álltak. És a bónusz: a többi jobbközép párt jelöltje személyében majdnem olyan radikális figura volt, mint Kotleba maga.

Ilyen körülmények mellett az irracionális, a józan mérlegelést lázas reményre cserélő szavazói viselkedés nem meglepő. Egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy hogyha a Smert nem kommunistázná a jobbos sajtó, akkor Maňka nyert volna. Valószínűleg akkor sem, de a különbség kevesebb lett volna. De nem is ezért írtam meg most ezt: hanem azért, hogy ha a jobboldal nem találja meg a narratív elválasztás helyes útját a valódi radikálisok és a csak politikai haszonszerzési céllal kommunista radikálisként beállított Smer között, akkor nem fog tudni kellőképpen elhatárolódni Kotlebától. Márpedig arra most nagyon szükség lenne, ha már eddig minden figyelmeztetés kárba veszett.

Parameter.sk / Ravasz Ábel

Felkapott hírek

Friss hírek

A honlap további használatához kérjük fogadja el a sütik használatát. További információt adatvédelmi tájékoztatónkban és a sütik kezelésére vonatkozó tájékoztatónkban talál.

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás