Ismét vérzik a Közel-Kelet – az USA felelősségének nyomában

Nem kell messzire mennünk, hogy a címben szereplő tényállást relevánsnak minősítsük, elég csak ismerni a Közel-Kelet utóbbi három évét, az arab tavasz eseményei óta. A szíriai polgárháború 2011 óta javában zajlik, és amennyiben ez nem lenne elég, napjainkra az Iszlám Állam léte és terjeszkedése fenyegeti a környező országokat, és bátran kijelenthetjük, az egész világot is. A csoport térnyerésének okai között szokás emlegetni az iraki síita vezetés hibás politikáját, a szíriai polgárháborút és az amerikai külpolitika rosszul átgondolt lépéseit. Jelen írás az amerikai Irak-politikát és részben a szíriai polgárháborúra adott amerikai reakciókat kívánja taglalni, rámutatva arra, hogy mennyiben járult hozzá az Egyesült Államok az Iszlám Állam előretöréséhez.

A 2001. évi szeptember 11-i terrortámadásokat követően George W. Bush akkori amerikai elnök viszonylagos gyorsasággal meghirdette a terrorizmus elleni globális háborút (global war on terror). Ennek keretében került sor Afganisztán megtámadására és a tálib rezsim megbuktatására, azzal az indokkal, hogy Oszama bin Laden – a terrortámadasokért felelős szervezet vezetője – az afganisztáni tálib rezsimmel együttműködve, Afganisztánból irányítva hajtotta végre a terrorcselekményt.

A másik fontos színtere a terrorizmus elleni harcnak Irak lett. Irakot Bush elnök híres beszédében a “gonosz tengelyéhez” sorolta, azon államok közé, akik veszélyt jelentenek a világra. Semmi perc alatt vált így Irak egy lehetséges amerikai, a rendszerváltást célul kitűző támadás célpontjává. Irakot olyan módon hozták kapcsolatba a terrortámadásokkal, hogy Szaddam Husszein – akkori iraki diktátor – jó kapcsolatot ápol az al-Kaidával, tömegpusztító-fegyverekkel rendelkezik, valamint diktatórikus, az emberi jogokat sárba tipró módon kormányoz. Más kérdés, hogy tömegpusztító-fegyvereket nem találtak Irakban, valamint a terrorizmussal való kapcsolatot sem sikerült ezidáig bizonyítani.

Az amerikai külpolitika akkori döntéseinek megértéshez érdemes kitérni a döntések mögött húzodó eszmei háttérre. Bush elnök közvelten környezetét neokonzervatív felfogású személyek adták (Donald Rumsfeld, Paul Wolfowitz, Condoleeza Rice, Dick Cheney – csak hogy a nevesebbeket említsük).

A neokonzervatív külpolitika központi elemei a következők voltak: unilaterális akciókra való hajlandóság, a megelőző csapásmérés lehetősége, rezsimváltás az úgynevezett lator államokban a katonai erő alkalmazása révén, a liberális demokrácia, illetve az amerikai értékrend terjesztése. Lényegében összefoglalva ez annyit tesz, hogy a ‘neokonok’ szerint az USA-nak, mint a világ vezető hatalmának joga van akár a nemzetközi közösség beleegyezése nélkül (unilateralizmus) saját katonai erejére támaszkodva, konkrét kiváltó ok nélkül is terjeszteni a demokráciát (liberális demokrácia és az amerikai értékrend terjesztése), megtisztítani a világot a zsarnokságtól azzal céllal, hogy a demokratikus államok elleni lehetséges támadásoknak elejét vegye (megelőző csapásmérés lehetősége – preemptive war). 

Konkrétan Irak esetében azonban kicsit többről volt szó: az ország földrajzi elhelyezkedése miatt nagy jelentőséget tulajdonítottak Iraknak a régió stabilitása szempontjából. A neokonzervatívok úgy gondolták, hogy fő céljuk – a demokrácia-export, demokrácia-dominó – sikerességének alapja csakis egy stabil, demokratikus, Amerika-barát Irak léte lehet, amely lehetővé teszi, hogy a térség többi állama is elinduljon a demokratizálódás felé. A stabil, demokratikus Irak továbbá biztosítja az energiahordozók zavartalan áramlását, valamint növeli Izrael, az Egyesült Államok legfontosabb közel-keleti szövetségesének biztonságát.

A rendszerváltás folyamata

Az amerikai vezetés az afganisztáni háborúhoz hasonlóan sikeresen “eladta” az iraki háborút is a társadalomnak, valamint a Kongresszus is megszavazta. Azonban Afganisztánnal ellentétben a nemzetközi közösség már visszakozott, így egy jóval kisebb létszámú koalíció vett részt a hadműveletekben.

Bush elnök 2003 márciusában megindította a támadást, és Szaddam Husszein szunnita rezsimje gyorsan megbukott. A hatalom új birtokosai a síiták lettek az Egyesült Államok és az országban állomásozó amerikai katonák széleskörű támogatásával. A neokonok elképzelései akár még sikeresek is lehettek volna, azonban 2003-at követően hibát hibára halmozott az amerikai vezetés.

A Donald Rumsfeld és Paul Wolfowitz nevével fémjelzett amerikai Védelmi Minisztérium a szakmai érvektől elzárkózva viszonylag kis létszámú haderőt küldött Irakba, amely a rendszerváltáshoz ugyan elegendő volt, viszont az ország hatékony megszállásához már jóval kevésbé. Az egyes katonai tapasztalatokkal, illetve az iraki belső viszonyok ismeretével rendelkező tapasztalt személyeket jórészt menesztették (például Jay Garnert), és helyükre olyan személyek kerültek, akik ugyan szó nélkül végrehajtották Washington óhaját, de a helyi viszonyokat már alig-alig ismerték.

Ezen folyamatok eredményeként nevezték ki Paul Bremert a Koalíciós Átmeneti Hatóság (CPA) élére. Ettől fogva következtek azon lépések, amelyek teljes mértékben nélkülözték az iraki belső viszonyokat, a “nemzetépítéshez” szükséges előismereteket, és a józan ésszel belátható következmények értékelését. Részben pedig ezen döntések következményei vezettek napjainkra az Iszlám Állam térnyeréséhez.

A szunniták marginalizálása – a nemzetépítés teljes kudarca

A Szaddam Husszein nevével fémjelzett Irak állampártja a Baasz párt volt. A baasztalanítás vagy debaaszifikáció fogalma azt jelenti, hogy minden személyt, aki korábban az állampárti rezsim tagja volt, megfosztottak nyugdíjától, teljes mértékben kirekesztették, félreállították. Az új rendszer ellenségeiként lettek számon tartva. Ez azért bizonyult hibás lépésnek, mert a másfél-kétmilliós tagságú egykori állampárt tagjai közül jónéhányan nem voltak érintettek a Szaddam-rezsim által elkövetett bűntettekben, kizárólag csak egzisztenciális okokból léptek be a pártba. 

A folyamattal összekapcsolódik a hadsereg szélnek eresztése is. A hadsereg vezetőit, tagjait menesztették, az új vezetés nem tartott igényt szolgálataikra. Az egyik napról a másikra munkanélkülivé, kirekesztetté vált tömegek nyilvánvalóan a megszálló erők és az új síita hatalom elleni harcban, felkelésben találtak “menedéket”. 

És ne feledjük azt a lélektani tényezőt sem, hogy az iraki síiták több évtizednyi üldöztetés és elnyomás után kerültek hatalomra, maguk mögött tudva az Egyesült Államok támogatását, aki hadseregének jelenlétével is biztosította védelmüket. 

A neokonzervatívok merev, rugalmatlan világszemlélete képtelen volt belátni, hogy rendszert váltani, majd nemzetet építeni nem lehet a társadalom jelentős többségének támogatása nélkül. A legitim hatalomhoz szükséges a megfelelő mértékű társadalmi támogatottság, amit azonban lehetetlenné tett a szunnitákat teljes mértékben kizáró politikai magatartás. 

Az új alkotmány elfogadására 2005-ben került sor, amely a rendszerváltás folyamatát volt hivatott lezárni, azonban a szunniták bojkottálták azt, nem fogadták el, és a fegyveres felkelés mellett döntöttek.

Lényegében 2005-re polgárháborús helyzet alakult ki az országban: a kirekesztett, a politikai átmenetből teljes mértékben mellőzött szunniták a fegyveres felkelés mellett tették le voksukat, és ellenállásra buzdítottak a megszálló erőkkel szemben, míg a síiták – az amerikai hadsereg támogatásával – a régi sérelmekért állhattak bosszút. A helyzetet tovább tetézte az al-Kaida megjelenése az országban (AQI – al-Qaeda in Iraq), amelyet az Iszlám Állam elődszervezeteként definiálhatunk és számos terrorcselekményt hajtott végre 2006 és 2008 között Irakban, a szunnita csoportok támogatása mellett.

Valami megváltozott Washingtonban

Az iraki belső problémák, az ország kaotikus helyzete meggondolásra késztette az amerikai vezetést. George W. Bush 2007-ben további csapatokat küldött Irakba (surge), jelentősen támogatták az iraki biztonsági erők kiképzését, valamint felállították az úgynevezett Ébredési Tanácsokat. 

Az Ébredési Tanácsok – Wagner Péter szavaival élve – a szunniták “politikai reintegrációjának motorjai” lettek, azaz a kirekesztett szunnita csoportok “visszaemelését” voltak hivatottak biztosítani a politikai rendszerbe, még világosabban a szunnitákat érdekeltté kívánták tenni a rendszer fenntartásában, támogatásában és az al-Kaidával való kapcsolatok megszüntetésében.

A lépés jelentősége abban áll, hogy míg korábban a szunnita törzsek a gyűlölt síita vezetéssel szemben mellszélességgel támogatták az al-Kaidát, ezt követően számos szunnita törzs a radikális szervezet ellen fordult és részben sikerült megtisztítani Irakot az al-Kaidától. 

Az eset tanulsága, hogy amint nem fűzödik érdeke a helyi lakosoknak az adott szélsőséges szervezet támogatásához, az könnyen visszaszorulhat és céljainak megvalósítása jelentősen megnehezül. Napjainkra ez hasonlóan érvényes lehet az Iszlám Állam tevékenységét illetően is.

Amerika kivonul – politikai válság

Ezen lépésekkel megnyílt az út az iraki belső viszonyok átalakítására, a szunniták korábbi marginalizálásának befejezésére és a síitákkal egyenrangú félként való kezelésükre. Azonban a 2006 óta a miniszterelnöki széket birtokló síita Núri al-Máliki politikája nem nyitott teret a szunniták érvényesülésének. 

Barack Obama amerikai elnök megválasztását követően – választási ígéretének megfelelően – 2011 decemberében kivonta az amerikai csapatokat Irakból. Ezt követően 2012-től politikai válság lett úrrá az országban. 

Núri al-Máliki nagyban hozzájárult az Iszlám Állam felemelkedéséhez Irakban, hiszen jelentősen centralizálta a hatalmat, amelyben a szunniták nem kaptak helyet. A legfontosabb pozíciókat ismét kizárólag a síiták töltötték be. A szunniták 2012-től kezdve számos tüntetést szerveztek szerte az országban. A síita vezetés képtelen volt politikai úton kezelni a problémát, és erőszakkal válaszolt: 2013 áprilisában ötvenhat tüntető vesztette életét a kormányzati erők fegyverei által. A szunniták számára a tíz éve tartó elnyomás után ismét nem maradt más eszköz, mint a fegyver és a szélsőséges szervezetek – így az Iszlám Állam – támogatása.

Ebben az ismét kaotikus helyzetben volt képes megerősödni az Iszlám Állam Irakban és Levantéban (Islamic State in Iraq and the Levant, ISIL) nevű terrorszervezet, és ezt kihasználva 2014 júniusában szíriai területeiről átgyűrűzve elfoglalta Moszult, megkezdve terjeszkedését Irakban is. Az elfoglalt területeken mindennapossá vált a mészárlás, az üldözés, a menekültek száma pedig egyre csak nő. Az iraki hadsereg – jórészt amerikai – fegyvereit és harci eszközeit megszerezve komoly fegyverarzenálhoz jutottak hozzá.

A szíriai polgárháború és jelentősége az Iszlám Állam terjeszkedésének szempontjából

Az arab tavasz eseményei Washington számára nem voltak előnyösek. Egy olyan időszakban kezdődtek, amikor az USA közel-keleti megítélése George W. Bush külpolitikai öröksége révén meglehetősen negatív volt, valamint az amerikai katonai jelenlét is csökkent. 

Az események Amerikától függetlenül mentek végbe, és azzal fenyegettek Obama elnök számára, hogy a demokratizációs folyamatok nem feltétlenül az USA érdekei szerint alakulnak majd. Az amerikai vezetés késve reagált a felkelésekre, nem tudta őket alakítani, valamint komoly dilemmával is szembesült: döntenie kellett, hogy a reformokat követelő tüntetőket vagy a szövetséges autoriter rezsimeket támogatja-e.

Szíria esetében annyiban volt könnyebb helyzetben az Egyesült Államok, hogy alapvetően ellenséges országról van szó, az amerikai-szíriai kapcsolatok nem éppen nevezhetők pozitívnak (rendezetlen kapcsolat Izraellel, jó viszony Iránnal és a Hezbollahhal stb.).

Obama elnök reformok végrehajtására szólította fel Bassár el-Aszadot, majd a felkelők elleni brutalitás hatására távozásra szólította fel az alavita elnököt. Miután a vezetés vegyi fegyvert vetett be az ellene lázadó csoportok ellen, Barack Obama kilátásba helyezete a katonai intervenció lehetőségét, azonban az ENSZ BT-ben a kínai és orosz vétó, “otthon” pedig az amerikai Kongresszus állta útját a beavatkozásnak. A helyzetet Putyin elnök diplomáciai megoldása rendezte, amely jó bizonyítéka az amerikai érdekérvényesítő képesség térségbeli romlásának.

A polgárháború azóta is tart Szíriában, és egyértelműen kijelenthető, hogy komoly dilemmával szembesül Washington és az egész nemzetközi közösség. Ennek oka abban keresendő, hogy hiába a szíriai vezetés brutális cselekedetei, az ellene harcoló “mérsékelt”, illetve szélsőséges csoportok legalább annyira brutálisak. 

Az Iszlám Állam egyike a rezsim ellen harcoló csoportoknak Szíriában. A szíriai polgárháború kulcsfontosságú, hogy megértsük az Iszlám Állam működését. Ugyanis a harcban eltöltött egy-két év alatt a szervezet harcosai rendkívül megerősödtek, és számos területet szereztek Szíria északkeleti részein. A szervezet a harcokban elért sikerek eredményeként, valamint a megfelelő pénzügyi háttérnek köszönhetően számos dzsihadistát csábított soraiba.

A Szíriában uralkodó káosz lehetővé tette számukra, hogy könnyedén jussanak hozzá nehézfegyverzethez, valamint az elfoglalt területek olajbevételeiből és a helyi üzletek átvételével komoly forrásokhoz is hozzájutottak. Emellett egyes hírek szerint a csoporton belüli kohézió is rendkívül erős. 

Barack Obama elnököt gyakran éri vád, hogy erőtlenül reagált az arab tavasz eseményeire, amely elősegítette a szélsőségek térnyerését. Azonban érdemes figyelembe venni, hogy nem volt könnyű sem akkor, sem ma jó döntést hozni Szíriát illetően. 

A lehetséges opciók mindegyike rejt magában veszélyeket: a közvetlen katonai beavatkozás a Bush-éra térségbeli hagyatékának köszönhetően nem volt népszerű, a felkelők felfegyverzése azok differenciált, radikális összetétele miatt szintén veszélyes játék. Aszad elnök bármilyen jellegű bukása sok szempontból Amerika érdeke lenne (példaként: Szíria Irán fontos szövetségese, így Irán pozíciói jelentősen romlanának), azonban nagy kérdés, hogy ki töltené be az így keletkezett hatalmi űrt Szíriában: feltehetőleg elhúzódó hatalmi harcok uralnák az országot, amelyből valamely szélsőséges szervezet kerülne ki győztesen, ami a legkevésbé sem kívánatos az Egyesült Államoknak.

Napjainkban a dilemma ugyanez. Aszad elnök hallgatólagos támogatása zajlik azáltal, hogy egyik fő ellenfelét, az Iszlám Államot bombázza a nemzetközi közösség. 

Összességében Amerika felelőssége az Iszlám Állam térnyerésében abban áll, hogy Irakban kiélezte a szektariánus ellentéteket a síiták és a szunniták között hibás, a szunnitákat teljes mértékben mellőző politikájával, amely utat nyitott az al-Kaida megjelenésének és széles körű támogatottságának Irakban. Ebből a szervezetből nőtt ki az Iszlám Állam Irakban és Levantéban, amely a szíriai polgárháborúban eltöltött évek alatt jelentős tapasztalatra tett szert, komoly bevételi forrásokat szerezve az elfoglalt területekről. Obama elnök ugyan erőtlenül reagált a szíriai eseményekre, de fontos látni, hogy a polgárháború komplex volta miatt nehéz volt és nehéz is lesz jó döntést hozni, így a szélsőséges szervezetek megerősödéséért Szíriában nem lehet kizárólag Amerikát felelőssé tenni.

Természetesen nem írható minden az USA számlájára, hiszen a 2008-at követő eredmények után esély nyílt a szunniták reintegrációjára, azonban ezt Núri al-Máliki síita miniszterelnök nehezítette meg a szunnitákat marginalizáló politikájával. Az Egyesült Államok kivonulása után politikai válság lett úrrá, amelyet a síita vezetés csak erőszakkal volt képes visszaszorítani. A szunniták ismét a szélsőségek támogatása mellett döntöttek, és 2014 júniusában Moszul elfoglalásával megjelent az Iszlám Állam Irakban is. 

Káply Mátyás

Felkapott hírek

Friss hírek

2020-ra halasztódik Észak-Macedónia és Albánia EU-csatlakozásának kérdése

Noha az európai uniós csúcstalálkozón a legtöbb tagállam az unió bővítése mellett érvelt, nem volt egyetértés Észak-Macedónia és Albánia csatlakozási tárgyalásainak megnyitását illetően, ezért a kérdés 2020-ban ismét a tagországok vezetőinek asztalára kerül - közölte Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke a kétnapos EU-csúcsot követően tartott sajtótájékoztatóján pénteken.

Read More »

A honlap további használatához kérjük fogadja el a sütik használatát. További információt adatvédelmi tájékoztatónkban és a sütik kezelésére vonatkozó tájékoztatónkban talál.

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás