„Nem tudjuk még, milyen lesz az új Közel-Kelet”

Az arab világban január óta zajló eseményekről kérdeztük Dr. Gazdik Gyulát, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének tudományos főmunkatársát, a történelemtudományok doktorát, a közel-keleti régió jeles szakértőjét. Az interjúban olyan jelentős kérdések, mint például a Muszlim Testvérek térnyerése, a Líbia elleni beavatkozás értékelése, vagy épp a harmadik intifáda kitörésének lehetősége kerültek megválaszolásra.

Miként értékelné az arab világban január óta zajló eseményeket, beszélhetünk-e forradalmakról? 

Forradalomról beszélhetünk szimbolikus és tudományos értelemben. Ha a társadalmi elégedetlenség kikényszeríti bizonyos politikai-gazdasági döntések, a hatalmi elit összetételének, illetve a politikai felépítmény egyes elemeinek a megváltoztatását, s mindezt forradalomnak minősítik, akkor a fogalom szimbolikus használatával találkozunk. Tudományos értelemben csak akkor beszélhetünk forradalomról, ha a folyamat ennél tovább megy és mind a politikai, mind pedig a gazdasági alrendszerben jelentős változások történnek. Példának okáért az 1952. évi egyiptomi katonai hatalomátvételt csak azután tekinthettük valódi értelemben vett forradalomnak, miután jelentős változások mentek végbe az agrárstruktúrában valamint a politikai rendszerben, melynek során többek között az államforma is megváltozott. Tehát ha a tudományos kritériumokat vesszük alapul, akkor a jelenlegi események kapcsán a forradalom megjelöléssel még várnunk kell.

A közel-keleti és észak-afrikai (MENA) térségben jelenleg zajló átalakulási folyamatot gyakorta az 1989-ben kibontakozó kelet-európai változásokkal vetik össze. Két aspektus tekintetében jogos ez az összehasonlítás: a folyamat gyorsaságában és a dominóhatásban. Más területeken ugyanakkor jelentős eltérések figyelhetők meg: a politikai és gazdasági alrendszer, a stratégiai kapcsolatrendszer alapvető átalakulásáról a MENA – térségben egyelőre nem beszélhetünk. Kelet-Európának, s számos fejlődő államnak a hidegháborús korszak lezárulásakor a gyorsabb gazdasági növekedés érdekében a liberális gazdaságfilozófiára épülő washingtoni konszenzust ajánlották, mely egyebek mellett együtt járt a tőkepiac liberalizálásával, illetve az állam szerepének szűkítésével. Jelenleg a MENA térségben zajló átalakulás kapcsán hangsúlyozni kell, hogy mindez már a posztwashingtoni konszenzus beköszöntének időszakára esik. A változások között említhető, hogy az állam szabályozó szerepe, a szociálpolitika, a tőkepiac ellenőrzése, a helyi iparfejlesztés nagyobb szerepet kap, mint korábban. Ez az itteni fejlesztéspolitikában is mindenképp éreztetni fogja a hatását.

Másik érdekesség, hogy hol történnek a változások. A válság főként olyan országokban vezetett a hatalmi struktúrák megrendüléséhez, ahol a vezetés eszmei arculatára annak idején az arab nacionalizmus gyakorolt meghatározó befolyást. Ezt jelezte a tunéziai és egyiptomi elnök bukása, a líbiai és jemeni vezető szakadék szélére kerülése, valamint a növekvő instabilitás Algériában, s Szíriában. E köztársasági berendezkedésű államokban lezajló fejlemények markáns manifesztációi az arab nacionalizmus múlt század hetvenes évei óta tapasztalható térvesztésének. Az elégedetlenség a monarchista berendezkedésű államokban is a felszínre tört, de Bahrein kivételével egyik sem vezetett a fennálló rendszer megrendüléséhez. 

A keletkező ideológiai vákuumban tért nyerő irányzatok közül az elmúlt évtizedekben jelentős vonzerővé vált a politikai iszlám, e platformot képviselő csoportosulások közül a figyelem most elsősorban a Muszlim Testvérekre irányul. Egyelőre úgy tűnik, hogy a szerveződés a változások által leginkább érintett államok közül aktív politikai szerepet fog Egyiptomban és Tunéziában. Ez persze nem feltétlenül jelenti azt, hogy a két említett országban a következő választásokon már hatalomra is kerülnek. A Muszlim Testvérek számára a politikai szerepvállalást tekintve a törökországi kormányzó csoportosulás, az Igazság és Fejlődés Pártja békés stratégiája vonzó példa, mindebből nem következik, hogy a török berendezkedést minden tekintetben modell értékűnek tekintik. A szunnita Muszlim Testvérek a baaszista rezsim elleni ellenzéki megmozdulásokban fontos szerepet játszanak Szíriában, de kérdéses, hogy egy politikai fordulat után hogyan alakul a befolyásuk. Ugyancsak nem tudni, hogy milyen lesz a szerepük a jelenlegi konfliktust követően Líbiában.

Egy másik figyelemre méltó tényező a térségbeli hatalmi status quo már egy ideje jól érzékelhető változása. Izrael mellett az elmúlt évtizedben fontos regionális szereplővé lépett elő Törökország és Irán. Az arab országok, köztük a stratégiailag két legfontosabb állam, Szaúd-Arábia és Egyiptom befolyása meggyengült. Kérdés, hogy a jelenlegi folyamatok hogyan fogják mindezt módosítani. Ennek megválaszolása az amerikai stratégia elemzőket is gyakorta fejtörést okoz. Washingtont a tunéziai, egyiptomi események váratlanul érték, a diplomáciai reakciók a demonstrációk időszakában nem nélkülözték az ellentmondásokat. A helyzetből fakadó bizonytalanságot a Mubárak jövőjével kapcsolatos amerikai vélemények váltakozása is jól jelezte. Az események kezdetén még egy stabil partner, aki keresi a reformok útját. Ez a kép rövid idő alatt átalakult, Washington kihátrált Mubarak mögül, s a lemondását szorgalmazta. Majd néhány napig lehetségesnek látták, hogy a szeptemberi elnökválasztásig az alelnököt előtérbe állítva maradjon, ezt követően ismét a távozását sürgették. Ekkora már megerősödött a hitük abban, hogy a hadsereg képes lesz a helyzet konszolidálására, Amerika és szövetségesei érdekeinek biztosítására. Egyiptom stratégiai szempontból fontos ország. A Szuezi-csatorna mellett itt van az európai kőolajellátásban jelentős szerepet játszó SuMed kőolajvezeték, a Sínai-félszigetről indulnak ki Amerika két fontos térségbeli szövetségesének, Izraelnek és Jordániának az ellátása szempontjából fontos gázvezetékek. A jordániai vezeték február elején történt felrobbantása miatt ezeket átmenetileg leállították. Kairó rendelkezik a térségben a legnagyobb hadsereggel, az amerikai légierő számára fontos az egyiptomi légtér és légi bázisok használata. A Nílus-menti ország az egyiptomi-izraeli békeszerződés 1979. márciusi aláírását követően jelentős katonai-gazdasági támogatást kapott Washingtontól. Az egyiptomi tüntetők demokratikus átalakulást sürgető követeléseinek amerikai részről történő felkarolását egyes politikai elemzők úgy fordították le, hogy a történelem a Bush adminisztrációt igazolta, mely annak idején a Közel-Kelet demokratizálásának szükségességét előtérbe állította. Ez persze egy eléggé elnagyolt megállapítás annak tükrében, hogy már a Bush korszakban is rájöttek arra, hogy a demokratizálás érdekében kifejtett nyomás kétélű fegyver, mely visszafelé is elsülhet. Az Obama adminisztráció részéről a demokratizálási hullám támogatása az amerikai pozíciók védelmét szolgálta. Ettől távol maradni az elvi okokon túl már azért sem lett volna szerencsés, mivel Washington térségbeli ellenlábasai is igyekeztek kiaknázni az ebben rejlő lehetőségeket. Egyiptom mellett az amerikai stratégiai érdekek szempontjából is fontos szerepet játszik a térségben Szaúd-Arábia és annak „keleti kapuja” Bahrein. Ez utóbbiban van az amerikai ötödik flotta regionális központja. Washington számára a Vörös-tenger déli bejáratánál fekvő Jemenben végbement folyamatok kifutása egyáltalán nem közömbös, de Líbia stratégiailag másodlagos prioritás. Ez utóbbi két országban fennáll a szétesés veszélye. A térségbeli folyamatok stratégiai szempontból egyúttal Amerikai és Irán valamint szövetségeseik közötti pozícióharcot is befolyásolják.

Milyen főbb kiváltó okokat sorolna fel az események tükrében?

Elsősorban gazdasági-szociális tényezőket. Az elmúlt évtizedben a MENA térségben a gazdasági liberalizálás felgyorsult, Egyiptomban például ez a folyamat 2004 után volt megfigyelhető. Az egész észak-afrikai régióban 2003 és 2008 között viszonylag jelentős, évi átlagban öt százalékos gazdasági növekedés ment végbe. A figyelemre méltó növekedés Líbiára is érvényes volt, az ENSZ bojkott 2003-as végleges feloldását, s az egyoldalú amerikai szankciók hatályon kívül helyezését követően. Líbia esetében különösen fontos az olajipar jelentősége, hiszen a líbiai olaj az egyik legjobb a piacon, könnyen finomítható és közel van az európai felvevő piachoz. A mostani válság során sokan úgy érveltek, hogy szaúdi, iráni, illetve orosz szállítások könnyen tudják pótolni az elmaradt líbiai szállításokat. Ez a mennyiséget tekintve igaz, de minőséget tekintve már nem, mivel még Szaúd-Arábiának is kevés olyan lelőhelye van, ahonnan a líbiaihoz hasonló minőségű olajat nyernek. A 2008-ban kezdődő globális válság a gazdasági növekedést visszavetette a régióban, ezáltal a szociális gondok még inkább súlyosbodtak. A korábbi növekedés ellenére a társadalom strukturális problémáit nem tudták kezelni, magas volt a munkanélküliség. Egyiptomban a munkanélküliek a munkaképes korú lakosság közel tíz százalékát, Tunéziában 14 százalékát tették ki, a valóságban azonban ez az arány mindkét országban jóval nagyobb volt. Líbiában a munkanélküliségi mutató 30 százalék körüli volt, Szíriában pedig megközelítette a 20 százalékot. Egy 2008-as adat szerint a MENA térségben a közel 400 milliós populációból 31 millió ember, vagyis az itteni lakosság nagyjából 8 százaléka szenvedett naponta az éhínségtől. Ha belegondolunk ez nagyon nagy szám. Egyiptomban a populáció közel negyven százaléka a szegénységi küszöb alatt vagy annak közelében él. Iszonyatos probléma ez a Nílus-parti országban. Az éhínség és az alultápláltság már az alsó középosztály bizonyos csoportjait is elérte. Súlyos gondot jelent a diplomás munkanélküliek magas aránya. Korábban egy diploma egyenes utat jelentett az állami adminisztrációba vagy egy állami cégbe, de az államapparátusban végrehajtott leépítések, a privatizáció nyomán bekövetkező munkaerőigény módosulások miatt a helyzet nagyban változott. 

Mindezt súlyosbította az alapvető élelmiszerárak drasztikus növekedése. Ez még Magyarországon is súlyos probléma, hát még egy fejletlenebb régióban. Mindezen tényezők súlyos gondokat szültek. Mind nagyobb problémát jelentett a politikai rendszerek szűk keresztmetszete. Az itteni országok többségében a mély történelmi gyökerekkel rendelkező tekintélyelvű hatalomgyakorlás, s a tradicionális kapcsolatrendszer következtében a kívülről átvett politikai intézmények más rendező elvek szerint működnek, mint a fejlett nyugati államokban. Nem alakult ki versengő pártrendszer, az új vezetők kiválasztásában a parlamenti aktivitás csekély szerepet játszik. A válság hatására a politikai játéktér több államban még inkább beszűkült.

Melyek voltak a tüntetők főbb célkitűzései?

Ha az egyiptomi tüntetőket nézzük, akkor a legfőbb cél Mubárak távozása volt, továbbá felmerült a korrupciós ügyekben vétkesek felelősségre vonása, a választások tisztaságát garantáló korábbi bírói felügyelet visszaállítása. Továbbá a politikai részvétel lehetőségeinek bővítése, Mubárak fia és a köré tömörült oligarchák szerepének kivizsgálása. A gazdasági kérdések a politikai követelések mellett másodlagos szerepet játszottak. Nem szabad elfelejteni azonban, hogy az egyiptomi megmozdulások főleg a városokban zajlottak, így a vidék, az itt élők hangja háttérbe szorult. A tüntetések folyamán egy idő után főként olyan emberek kerültek előtérbe, akik viszonylag jobb anyagi háttérrel rendelkeznek. Egyiptomtól eltérően Tunéziában a tüntetők a gazdasági-szociális helyzet javítását sürgették, s ezek menet közben egészültek ki politikai követelésekkel. Érdekes, hogy Líbiában a tüntetések már jóval korábban, Ben Ali tunéziai elnök január 14-i elmozdításának – melynek legalitását Kadhafi nem ismerte el – előestéjén megkezdődtek. A kiterjedt korrupció, a lakáskérdés megoldatlansága miatt több városra kiterjedő tiltakozásokon azonban ekkor néhány nap után sikerült úrrá lenni. Az észak-afrikai politikai árhullám Líbiát Mubárak egyiptomi elnök bukását követő napokban érte el Bahreinben is különböző társadalmi csoportok vannak. Viszonylag nehezebb helyzetben vannak a többséget alkotó síiták. A lakosság hetven százaléka síita, pontosabban tizenkettes síita, mint Iránban. A hatalom azonban a szunniták kezében van, akik lélekszámúkat tekintve kisebbségben vannak. A tüntetők itt elsősorban alkotmányos monarchiát követeltek, olyan politikai reformokat, melyek a síiták számára is nagyobb lehetőségeket biztosítanak. A tüntetéseken Szaúd-Arábia, s az Öböl menti Együttműködési Tanács több más államának katonai beavatkozása nyomán sikerült úrrá lenni. Ez nagymértékben növelte az ellentéteket Iránnal, mely történelmi kapcsolódásokra hivatkozva nem mondott le arról, hogy Bahreint valamikor ismét ellenőrzés alá vonja. Az itteni belső helyzetet még összetettebbé teszi, hogy a vallási, a gazdasági és politikai ellentétek egyszerre jelentkeztek. 

A tüntetések rohamos ütemben terjedtek tovább más országokra, például Szíriára és Jordániára is. Ön mit gondol, terjedhet még tovább az “arab tavasz”?

Most már inkább arról kell beszélni, hogy hol nem voltak még megmozdulások. Marokkótól az Öböl-államokig szinte mindenütt voltak kisebb-nagyobb tüntetéshullámok, kivételt talán Katar és az Egyesült Arab Emírségek képeznek. Természetesen Izraelt kivesszük ebből a sorból, de fontos megjegyezni, hogy a Palesztin Hatóság területén is voltak kisebb megmozdulások. Jordánia kapcsán utalni kell arra, hogy elégedetlenség főképp a rendszer egyik fontos támaszát jelentő beduinok gazdasági-szociális körülményinek romlása nyomán jelentkezett. Ellentétben velük az itteni palesztin középosztály helyzete jelentősen megerősödött utóbbi években. Főképp erre vezethető vissza az egyre jelentősebb palesztin-ellenesség, elsősorban a déli területeken. A Palesztin Hatóságot és Jordániát illetően sokan vélik úgy, hogy amennyiben létrejönne egy palesztin állam, az valószínűleg valamilyen konföderatív kapcsolatba lépne Jordániával. Az országban a Muszlim Testvérek befolyása a második világháborút követő megjelenésük óta jelentős, a szerveződés és az uralkodó család között az elmúlt évtizedekben többnyire jó volt a viszony. A Muszlim Testvérek követelései az utóbbi időben történt kormányátalakításokban is jelentős szerepet játszottak.

Hogyan értékeli a nemzetközi erők Líbia elleni beavatkozását?

Számos kérdőjelem van a beavatkozással kapcsolatban, pozitívumként említeném a demokratizálási igényt, azonban nem látjuk még a folyamat végkimenetelét. A helyzetet sajátossá teszi, hogy a térség egykori gyarmatosító hatalmai (Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország) vezető szerepet játszottak a katonai beavatkozás kikényszerítésében. A katonai műveleteket először az Egyesült Államok vezette, majd április 4-én átadta az irányítást a NATO-nak. Biztonságpolitikai szempontból is nagy kérdés, hogy a térségbeli fejlemények, ezen belül is a líbiai szerepvállalás milyen hatással lesz az euro-mediterrán kapcsolatrendszerre, s az ennek keretében folyó Unió a Mediterráneumért kezdeményezésre. Továbbá a NATO égisze alatt zajló Mediterrán Dialógusra, vagy az Arab Maghreb Unió öt államának és öt dél-európai országnak az együttműködésére. Ez utóbbi kapcsolatrendszerben Líbia például fontos szerepet játszott, főként a migráció korlátozásában. Lehetséges, hogy ezek a stabilizáló struktúrák a jelenlegi válság eredményeként jövőben még inkább gyengülni fognak. Vannak, akik a katonai lépéseket a kereszténység iszlám elleni támadásának állítják be. Ezeknek a hangoknak a felerősödése persze a civilizációk közötti párbeszéd előmozdítására az utóbbi években tett erőfeszítéseket is visszavetheti. 

Ha már Európánál tartunk, mit gondol arról, hogy ha a helyzet sokáig instabil marad, akkor Európa miképp tud megbirkózni a bevándorlással?

Ha nem sikerül ezen országok gazdaságát stabilizálni, és ha a politikai bizonytalanság tartós lesz, akkor a migrációs nyomás mindenképp erősödni fog. Az Európai Unió korábban és most is azt az elvet követi, hogy elsősorban az itteni modernizáció előmozdításával kell a migrációt lassítani. Voltak olyan elképzelések is, hogy a migráció növekedésére nagy „felfogó táborok” létesítése Észak Afrikában valamiféle átmeneti megoldást jelentethet. De az erre irányuló első kísérletek számottevő eredményt nem hoztak. A bevándorlás erősödése nem pusztán a déli államoknak jelenthet gondot, hanem a schengeni rendszer következtében az EU több más országának is.  Természetesen a jelenlegi észak-afrikai válság, illetve átrendeződés csak az egyik oka a migrációs nyomás várható erősödésének. Az euro-mediterrán kapcsolatrendszer, s más integráló struktúrák előbb említett gyengülése az EU számára nagyban növeli a biztonsági kockázati tényezőket, köztük a migrációból eredő veszélyeket. Az európai közösségnek a mediterrán régiót érintő kapcsolatrendszere úgy vélem számos vonatkozásban átértékelésre szorul, a térségben új realitások vannak formálódóban, s ez új válaszokat igényel.                

Az arab nacionalizmus válságban van, lát arra esélyt, hogy az események révén valamiféle új, közös arab ideológia jön létre?

Van egy új nemzedék az arab világban, amely, mint sokan hangoztatják nyitott a változásokra, s otthonosan mozog a társadalmi média világában. Egyiptomban különböző ifjúsági szervezetek képviselőiből alakult meg a Január 25. Forradalmi Ifjúság Tömörülése. A követeléseik a demokratizálás kiszélesítését, az átalakulási folyamat felgyorsítását sürgették, számos olyan cél megvalósítását, melyre nem volt példa az 1952-es katonai hatalomátvételt követő évtizedek politikai gyakorlatában. Más arab országokban zajló tiltakozó mozgalmakkal való rokonszenv megnyilvánulás náluk is lépten-nyomon megfogalmazódott, az összarab összefogásra utaló jelszavak azonban hiányoztak. Igaz a tömörülés heterogén jellege miatt ez nehezen is lett volna elképzelhető. Sokan utalnak arra, hogy az események kapcsán az arabokat büszkeség töltötte el, azok után, hogy sokáig kárhoztatták őket, hogy a demokratikus értékek a mentalitásuktól távol állnak. Mindez persze kevés ahhoz, hogy a múlt század hetvenes éveiben hanyatlásnak indult arab nacionalizmus helyén egy új nacionalista vonulat szárnybontásáról beszéljünk. Az említett ifjúsági tömörülés politikai nyilatkozataiban liberális követelések is megfogalmazódtak, ez persze nem jelenti azt, hogy a liberális demokráciának komolyabb bázisa lenne a Nílus-parti államban. Egy új integratív ideológiai megteremtésére itt elsősorban a Muszlim Testvérek törekszenek. A jelenlegi eszmei-politikai platformjuk az iszlám mellett liberális, nacionalista, baloldali értékelemeket is tartalmaz. A nacionalizmus és a politikai iszlám szimbiózisára való törekvés a palesztin politikában is egyre erősebb lesz. Ezen az ideológiai bázison képzeli el a nacionalista Fatah és a Muszlim Testvérek nemzetközi mozgalmához tartozó Hamász együttműködését a Fatah jelenleg izraeli börtönben ülő egyik vezetője Marván Barhúti, akit többen is a Palesztin Hatóság jelenlegi elnöke Mahmúd Abbász egyik lehetséges utódaként emlegetnek. Egy 2009 novemberében adott interjújában kijelentette, hogy nem lát alapvető politikai különbséget a Fatah és a Hamász között. Elsődleges célként jelölte meg a „nemzeti egység” helyreállítását, s ezt követően választások megtartását. A palesztin területeken végzett legújabb felmérésben a megkérdezettek közel hatvan százaléka az identitást firtató kérdésre az első helyen a muszlim voltát említette. A palesztin és a tágabb arab identitást az első helyre a válaszadók mindössze 20, illetve 6 százaléka tette. Különösen elgondolkodtató, hogy a megkérdezettek 40 százaléka egy iszlám kalifátusban szeretne élni, az európai országokhoz hasonló berendezkedést csak 12 százalékuk tartja ideálisnak.

Egyes közösségi oldalakon az eseményeket követően harmadik Intifádáról írtak. Mit gondol erről, várható a harmadik Intifáda, mint az arab világban zajló események palesztin változata?

Az „intifáda” arab szó, „lerázást”, felkelést jelent, a nemzetközi közvélemény számára az izraeli megszállással szembeni első, s második palesztin felkeléssel asszociálódik. Nem lehet a palesztin területeken jelentkező elégedetlenséget a többi országban végbemenő folyamatokhoz hasonlítani, mivel itt első helyen az izraeli megszállás elleni tiltakozás áll.  A Mahmúd Abbász vezette Palesztin Hatóság tevékenységét már a jelenlegi térségbeli politikai földindulás előtt is számos kritika érte. Ezeket zömmel az Izraellel való rendezési folyamat zsákutcája motiválta, de  az elégedetlenségben az autonóm területen tapasztalható korrupció, az itteni politikai részvétel szűk keresztmetszetei is szerepet játszottak. Mubárak bukása Abbász helyzetét tovább gyengítette. Az iszlamista irányítás alatt álló Gázai övezet belső viszonyairól most nem is beszélek. Az amerikai nyomásra 2010 szeptemberében kezdődő újabb rendezési tárgyalások néhány hét elteltével zsákutcába kerültek. A ciszjordániai zsidó településeken 10 hónapon át érvényben lévő, szeptemberben lejárt építési moratóriumot a Netanjahu vezette izraeli kormány nem hosszabbította meg. Abbász erre hivatkozva nem volt hajlandó tovább tárgyalni. A palesztin vezető a líbiai Szirtben októberében rendezett arab csúcsot megelőző külügyminiszteri találkozón a lehetséges lépések között említette, hogy a palesztin államiság kérdését az ENSZ elé viszik. Ezt Izrael mellett az Egyesült Államok is ellenzi, ugyanakkor egyes nyugat-európai országok kilátásba helyezték, hogy a komoly tárgyalások további elmaradása esetén fontolóra veszik a palesztin államiságról szóló deklaráció formális támogatását. A diplomáciai lépések alátámasztásához, az Izraellel szembeni nyomásgyakorlás fokozásához Abbász a „nemzeti egység” helyreállítását, a palesztin autonóm területek 2007 júniusa óta tartó szétszakadásának megszüntetését is fontosnak tartotta. A háttértárgyalások, melyeket több regionális hatalmi tényező is befolyásolni igyekezett a nagy térségbeli földindulás első szakaszában még nem hoztak eredményeket (A palesztin nemzeti kiegyezésről szóló dokumentumot 2011. május 3-án írták alá Kairóban a Fatah és a Hamász, s rajtuk kívül 11 palesztin szervezet képviselői. A hivatalos bejelentésre másnap került sor- a szerk.) Ha a rendezési tárgyalások továbbra is holtponton maradnak nem elképzelhetetlen egy harmadik intifáda kirobbanása. Ha a komolyabb rendezési tárgyalások el is indulnak, optimális esetben szerintem az útiterv második szakasza által megjelölt célig, egy ideiglenes határokkal rendelkező palesztin államig lehetne eljutni.

Úgy látom, hogy a jelenlegi események kapcsán egy valami biztos, hogy jelenleg nincsenek karizmatikus vezető személyiségek. Ön hogy látja ezt?

Legalább is a hírekben sokat szereplő országokban valóban nincsenek. Egyiptom kapcsán a nyugati média felkapta a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség volt főigazgatójának Mohamed el-Baradeinek a nevét, de az ő valódi bázisa meglehetősen gyenge. Az elnöki tisztségre aspiráló másik szereplő, az Arab Liga távozó főtitkára, Amr Músza népszerűbb, de a novemberi elnökválasztás még nagyon messze van. A Muszlim Testvérek jelenlegi vezetője, Mohamed al-Badei sem valami karizmatikus figura, nem hasonlítható például Szajjid Qutbhoz, aki egy időben az itteni mozgalom meghatározó teoretikusa volt. A Muszlim Testvérek nemzetközi mozgalmán belül jelenleg karizmatikus tekintéllyel bíró teoretikus az előbb említett, egyiptomi származású, de hosszú ideje Katarban élő Júszuf al-Karadávi. A harminc év óta először engedélyezett egyiptomi istentiszteletén február 18-án a Táhrír téren kétmillió ember vett részt. Az itt elmondott beszédében Karadávi a volt egyiptomi elnököt élesen támadta. Ezt különben a Mubárak lemondását követelő megmozdulások napjaiban már többször is megtette. A térségbeli események során úgyszintén kritikával illette Ben Alit, Mahmúd Abbászt, Kadhafit – aki ellen „halálos fatvát” adott ki -, a szíriai és a jemeni elnököt, vagyis olyan arab vezetőket, akiknek az eszmeisége az arab nacionalizmushoz kapcsolódott. Ugyanakkor a bahreini síita tüntetők elleni fellépésért a szunnita uralkodót nem ítélte el, az itteni összecsapásokat nem szociális-politikai indíttatású, hanem szektariánus konfliktusnak minősítette.                               

Milyen főbb társadalmi változások fognak így elkezdődni Egyiptomban?

Ha Egyiptomban „történik valami”, az általában hatást gyakorol az arab régióra.  Egyelőre úgy tűnik, hogy a rendszer a korábbiakhoz képest nyitottabbá válik. A szociálpolitikai prioritások felértékelődnek, ennek fontosságát a forradalom után is folytatódó gazdasági-szociális megmozdulások is aláhúzták. Az elnöki hatalom lehet, hogy továbbra is fajsúlyos lesz, mivel az alkotmánymódosításról tartott március 19-i népszavazás csak az elnök hivatali idejét, illetve újraválasztásának lehetőségét érintette. A megbízatását hatról négy évre csökkentette, az addigi korlátlan újraválasztás helyett a módosítás a ciklusnak csak egyszeri megismétlését teszi lehetővé. Mindennek a gyakorlatba történő átültetése azonban egyelőre bizonytalan. A februárban felfüggesztett alkotmányt a hatalmat kézben tartó katonai irányító testület a népszavazás után nem aktiválta. Ez a szempontjukból érthető, mivel ez esetben – ahogy a Legfelső Alkotmánybíróság alelnöke Tehani al-Gebali fogalmazott -, „a katonák „masírozhatnának vissza a laktanyákba”. A régi alkotmány ugyanis a hadsereg képviselőinek nem ad lehetőséget a kormányzásra, a parlamenti és elnökválasztás lebonyolítására. A hírek szerint a szeptemberre halasztott parlamenti választások után egy alkotmányozó testületet állítanak fel az új alaptörvény megszövegezésére. Hogy ennek során figyelembe veszik-e a népszavazás eredményét, vagy ettől eltérve egy „félelnöki”, illetve parlamentáris konstrukció mellett döntenek az pillanatnyilag bizonytalan. Az mindenesetre érdekes, hogy a Muszlim Testvérek egy erős parlamentáris struktúrát és gyenge elnöki intézményt szeretnének. Egyelőre a parlamenti helyek 35-40 százalékával „megelégednének”, így is fontos szerepet fognak játszani, mivel a forradalom után létrejött Nemzeti Koalícióban – melyben rajtuk kívül részt vesz a Vafd Párt, a Tagammu, a Nasszerista Párt és más csoportosulások – az iszlamisták befolyása jelentős. A tömörülésnek a szerepe valószínűsíthetően az új parlamentben meghatározó lesz. Egyiptomban jelenleg a két legszervezettebb erőt a hadsereg és a Muszlim Testvérek jelentik. Az ötvenes évektől, a köztársaság létrejötte óta az ország eddigi három elnöke a hadseregből került ki. Kérdéses, hogy folytatódik-e ez a politikai tradíció vagy sem. A hadsereg több meghatározó személyisége, köztük az országot vezető Egyiptomi Fegyveres Erők Legfelső Katonai Tanácsának az elnöke, Tantávi tábornok elég idős. Ha a politika formálásában szerepet vállalnak, akkor nem tudni, hogy az elnökválasztáson végül kit támogatnának. Az Egyesült Államok azt szeretné, ha az elkövetkezendő hónapokban a szekuláris politikai erők, s a „mérsékelt iszlamisták” megerősödnének. A belső átalakulás mellett Kairónak külső kihívásokkal kell szembesülnie. Ilyen a Nílus vízfelhasználása kapcsán az érdekelt térségbeli államokkal éleződő konfliktus. A líbiai válság kimenetele, nem utolsó sorban az ott dolgozó nagyszámú egyiptomi vendégmunkás miatt Kairónak sem közömbös. Az új egyiptomi kormány a palesztin politikában a korábbiakhoz képest még aktívabb szerepet kíván betölteni. A Hamászt „rugalmasabban” kezelik, mint korábban, Gázában konzulátust kívánnak felállítani.  Több térségbeli állammal, így Iránnal is a kapcsolatok javítására törekszenek. Az 1979-es egyiptomi-izraeli békeszerződést nem fogják felmondani, ezt még a Muszlim Testvérek sem akarják, de a jeruzsálemi kormánnyal a kapcsolatok nem lesznek olyan szorosak, mint Mubárak időszakában. Az USA-val való együttműködés szerintem valószínűleg továbbra is kiterjedt marad, hiszen az országnak szüksége van az amerikai segítségre.

A ’67-es példából kiindulva van e arra lehetőség, hogy a mostani események megint olyan nagy történelmi eseményként jelennek meg, amelyek összekovácsolják az arab világot?

Ez a lehetőség fennáll, de hogy ebben a politikai zivatarban, ami most van, az egyes rendszerek hogyan fognak megváltozni, a regionális átrendeződésnek mik lesznek a következményei, milyen lesz valójában az új Közel-Kelet azt még nagyon nehéz megjósolni.  A folyamatok ugyanis még távolról sem zárultak le. Azt azonban ki lehet jelenteni, hogy a jelenlegi átalakulás fontos fejezetként vonul majd be térség történetébe.  

Mousa Aida

Felkapott hírek

Friss hírek

Nagy pénz, nagy foci – a világ leggazdagabb klubtulajdonosai

Az amerikai sportokkal ellentétben az európai sportkultúrában nincsen jelen a fizetési sapka fogalma, amely kiegyenlítené a csapatok költéseit, és kiegyensúlyozottabbá tenné a bajnokságokat. Így a jelenlegi piaci körülmények között egy futballcsapat sikerességének releváns tényezője, hogy mennyire gazdag a csapat tulajdonosa.

Read More »

A honlap további használatához kérjük fogadja el a sütik használatát. További információt adatvédelmi tájékoztatónkban és a sütik kezelésére vonatkozó tájékoztatónkban talál.

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás