_

A Sátán feje – volt egyszer egy béketábor

Hideg-béke – azt mondják. Elmaradt a tömeges összeborulás, ismerkedés, barátkozás. Izraeli turisták ugyan átmerészkedtek a korábbi ellenség földjére, de egyiptomi társaik nem követték példájukat. S bár a két ország vezetői rendre összeültek, népeik csak gyanakodva, távolról méregették egymást. Van azonban a Sínai-félszigeten egy hely, egy tábor: ahol a béke valódi béke: Ras-Shaitan – a Sátán feje.

Minden önkéntes életében eljő a nagy pillanat, mikor el kell hagynia az országot – többnyire az Izraeli Belügyminisztérium kekeckedése miatt. Eme nagyszerű intézménynek köszönhetően önkéntesek generációinak kellett elmélázni, vajon milyen irányban hagyja el az országot, hogy egy hét elteltével bociszemeket meresztve a határon, ismételten bebocsátásért esedezzen.

Északnak, ha önkéntes az ember lánya, nem megy. Arrafelé csak egyenruhában fordultak meg Izraelből, de határozottan nem a Belügyminisztérium miatt vagy holmi nyaralási szándékot követve. Marad a déli irány, átkelni a Negeven, hogy a Vörös-tenger újabban cápáiról híres vizénél keletnek fordulva a Jordán Hashemita Királyságot, vagy nyugat felé indulva Egyiptomot tisztelje meg a belügy által kipécézett ingyenmunkás. Jordániához még évekkel ezelőtt, a „Nagy Magyar Sáskajárás” idején volt szerencsém, amikor a szállodákba magyar turistákon kívül más nemzetiségű már be sem fért. Ezért nyugatnak fordultam – irány a Sinai-félsziget.

Izgulós utazó révén nem szeretek elindulni az ismeretlenbe minden előzetes terv nélkül. Ezúttal követő üzemmódba kapcsoltam, s az előttem már ott járt önkéntestársak zarándokútjának lemásolására adtam a fejem. Így lett utazásom célállomása egy kis beduin tábor nagyjából ötven kilométernyire az izraeli-egyiptomi határtól. (Még élénken emlékszem életem első beduin táborára Jordániában. Négybusznyi magyar vett részt egy pocakos beduinok által felszolgált lakomán, miközben egy szintetizátoron a Boci Boci Tarkát játszották. Egyetlen dolog hiányzott csak: a kínai színes karácsonyfaégők. Csak remélni tudtam, hogy a Sínai-félszigeten a beduin vendéglátók jobban ragaszkodnak a tradicionális szokásokhoz.)

A határon rendre fizettem. Először az izraelieknek, hogy elhagyhassam az országot. Majd az egyiptomi vízumért szerettem volna, de hiába nyüzsögtem, a kongó egyiptomi terminálban sehol nem láttam egy helyet, ahol megtehettem volna. Végül már egy beduin taxinak nevezett kisbuszában ültem, mikor egy civil-ruhás fiatalember a vízum összegét kérte. Akár el is futhatott volna vele, de a vízumommal tért vissza. A biztonságra hiperérzékeny izraeli határőrök után, üdítő ez a csacska lazaság.

Fél óra eszeveszett száguldásunk alatt mást sem láttam, mint az egyik oldalon magas hegyeket, míg a tengerparton egymás mellett megannyi turistákra váró üres beduintábort. Az enyém előtt egy frissen festett tanknak látszó monstrum álldogált, vékonyka bajuszos őrzőjével. Jöttömre integetett néhány beduinnnak látszó úriember. Egyikük igencsak tiszteletreméltóan festett napszemüvegében és patyolatfehér ruhájában. Ő intézte hozzám az Ördög Fejének első kérdését: „Zsidó”? Aj-aj, szép kezdet.

Hamar kiderült, csak a nyelvi kérdést kívánta tisztázni; héberül és angolul is remekül szót értett. Mutatom a papírom, hogy Ras-Asashtanba akartam jönni, ott vagyok-e? Ó hogyne, ez itt Ras Shaitan, ami annyit jelent: a Sátán Feje. Hogy mi? Ras Sinai. S egy furcsa, tengerbenyúló óriási sziklára mutatnak, amiről elnevezték a helyet. Aha, akkor jó: megérkeztem.

Saját bambuszból és fából összeeszkábált kunyhót kapok, benne két matraccal,

rongyszőnyeggel és némi párnával, légkondi és elektromosság nélkül. A táborban egymástól kellemes távolságra, ember által összehordottnak tűnő dombokon állnak a kunyhócskák – mint egy gyéren lakott szegény-telep. Mutatják, merre a mosdó, az „étterem”. Mögöttünk a Sinai fenséges hegyei, előttünk Szaúd-Arábia, a gyertyáim pedig Neve Shalom-ban maradtak.

A tábor szinte tele van, a többség izraeli zsidó. Néhányan éppen a szombat beköszöntét üdvözlik a tengerparton állva, míg szekuláris társaik matracokon csendben elnyúlva élvezik a nyugalmat. Kairóból érkezett ugyanakkor fiatal egyiptomi arabok egy csoportja, elmenekülve a főváros nyomasztó zsúfoltságából. Barátságosak, lelkesek, néhányan életükben először most találkoznak az egyiptomi média által – finoman szólva – nem éppen egekig magasztalt cionista entitás tagjaival. Két percen belül mégis mindenkit már nemes egyszerűen “barátom”-nak neveznek.

Újdonsült egyiptomi barátaim elég értetlen képet vágnak, mikor kifejtem hol is önkénteskedem. Mi az, hogy arabok és zsidók együtt laknak egy faluban? Élnek Izraelben arabok? Most már nagyon sajnálom, hogy azok az izraeli arabok, akiket a határátkelőhelyen láttam, mind beszállásolták magukat a határtól mindössze tíz percnyire található fényűző Taba-i szállodákba. A fiúk szemmel láthatóan nehezen hisznek nekem. Azt még talán elképzelhetőnek tartják, hogy arab keresztények lakjanak a zsidó államban, de hogy muszlimok! Biztosan nem is igaziak. Én pedig csak mondom és mondom, de igen, még a Haifai Egyetem kollégiumában is muszlimokkal laktam együtt. Sőt, egy egész busznyi vallásos lánnyal látogattam meg a jeruzsálemi Szikla-mecsetet, akik Haifából a több mint két órán át tartó úton végig a Koránt olvasták – amikor éppen nem chipszes zacskókkal rohangáltak fel s alá.

Akkor gyertek, nézzétek meg saját szemetekkel! Láttok majd újonnan épült hatalmas mecseteket, városokat, ahol nyoma sincs héber feliratoknak. Hallhatjátok az imára hívó müzein énekét akár Akkóban, Jeruzsálemben, vagy a kozmopolita Tel-Aviv tengerpartján sétálgattok. Izrael nem csak a palesztinokat megszálló hatalom, szakállas-fegyveres telepesek bandája, Izrael nem egyenlő Netanyahuval. Izrael ezerarcú, szerethető, meghökkentő és gyakran dühítő.

Nem lehet – azt mondják. Az egyiptomi kormány nem engedi, hogy békepartnerükhöz személyesen ellátogassanak. Barátkozzunk itt és most…

A Sátán egyszer már járt itt egy bomba képében, van annak már hat-hét éve. 2004 októberében, mikor az izraeli zsidók még szívesen töltötték ünnepeiket a barátságos és romantikus Sinai-félszigeten, bombák robbantak a Taba-i szállodáknál és egyidejűleg Ras Shaitan-ban. A tábor kiürült. Az én fehér ruhás főnököm akkor már tizenhat éve fogadta a vendégeket; barátként üdvözölve a gyakran visszatérőket, helyet adva művészek előadásainak, meditálni vágyó csoportoknak a Közel-Keleti életritmus oly érthetetlenül lassú és ráérősen bandukoló táborában. Akkor azt hitte, hogy őt már jól ismerik, ezért továbbra is vissza fognak izraeli barátai térni hozzá – és igaza lett.

Ras Shaitan-ba mindenki visszatérni szeretne. Ez a hely a béke szigete – egy burok, ahova nem tolakszik be a politikai helyzet túlfűtött zűrzavara, a nacionalisták acsarkodása, a magukat vallásosnak tartó toleranciára képtelen szélsőségesek hordái. Mintha nem lenne megszállás, mintha a Hamasz egy emberbarát jótékonysági szervezet lenne, mintha az iráni elnök nem beszélne térkép-radírozási mániájáról, mintha Lieberman megbízna az izraeli arabokban. Izraeli zsidók és egyiptomi arabok együttes pihegése a negyvenfokos hőségben ugyan nem oldja meg a problémákat, de esélyt ad rácsodálkozni a másikra: jé, Te sem vagy más. Mindezt ez olyan helyen, ahol a múlt háborúiban egyiptomi és izraeli katonák vesztették életüket, ahol izraeli telepesek szintén megjelentek, de végül a béke érdekében Jeruzsálem kitessékelte őket, s visszajuttatta a földet egykori legvérmesebb ellenségének.

Nem vagyok naiv, egy kis beduintábor nem fogja elhozni az arab-izraeli megbékélést (mint ahogy az egyiptomi-izraeli békeszerződést aláíró Anvar Szadatot sem követték kortársai a megbékélés útján). De a világ szegényebb lenne nélküle. Nem csoda, hogy az egyiptomi forradalom kitörésével sokan megrettentek, hátha elveszítik a világ e kis békés szegletét. De egyenlőre semmi vész. A tábor Facebook-os oldalán (mert már ilyen is van!), megnyugtató hírek fogadnak: „Ras Sinain minden jó és békés, mint mindig. A rombolás távol maradt a Sinai partjaitól. Örömmel várjuk látogatásod…”

Németh Vera

Felkapott hírek

Friss hírek

Megállapodott Kína és az USA, szünetel a vámháború

Megállapodásra jutott az Egyesült Államok és Kína: a kereskedelmi vitájukat részben rendező egyezség keretében Peking vállalta, hogy az eddiginél több amerikai terméket és szolgáltatást vásárol, Washington pedig csökkenti a kínai árukra kivetett vámokat, illetve nem vezeti be december 15-én az újabb, évi 160 milliárd dollár értékű kínai termékeket sújtó 15 százalékos pótvámot.

Read More »

A honlap további használatához kérjük fogadja el a sütik használatát. További információt adatvédelmi tájékoztatónkban és a sütik kezelésére vonatkozó tájékoztatónkban talál.

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás