Öt éve kómában az izraeli “Buldózer”

Egyszerre volt az izraeli hadsereg büszkesége és terhe. A telepesek atyja és főellensége. A palesztin állam megrögzött ellensége és jóváhagyója. A béke legfőbb akadálya, majd utolsó reménye. Hirtelen távozása az izraeli politikai életből számos kérdést megválaszolatlanul hagyott.


„A Sharon-tábornak már csak egy embere maradt a Knesszetben, és az én vagyok”
– panaszkodik Shai Hermesh izraeli képviselő. Keserűségének kiváltója, hogy az öt évvel ezelőtt – agyvérzése miatt – az izraeli kormány éléről hirtelen távozni kényszerült Ariel Sharon nevét még csak meg sem említették az általa alapított párt (Kadima) frakcióülésén. Hermesh szerint a Sharoni-örökség képviselői, mint Omri Sharon, Avigdor Yitzhaki és Tzahi Hanegbi – már távoztak a Knesszetből; nélkülük a hátrahagyott örökség lassan elhomályosodik. Ezt udvariasan cáfolják a Kadima vezetői, állítják, hogy – bár nem emlegetik – Sharon minden nap ott motoszkál a fejükben. A kérdésre, követik-e az általa kijelölt utat, már csak bizonytalan hümmögés a válasz. Melyik útról lehet szó? Sharon sem útjelzőket, sem politikai utódot nem hagyott hátra.

Sharon nevével népszerűséget hajszolni eleve nem jó ötlet. A „Buldózer”-nek is nevezett izraeli politikus említése soha senkit nem hagy közömbösen. Kevés politikus büszkélkedhet azzal az eredménnyel, hogy bal-, s jobboldal egyaránt utálja – Sharont ugyan ez egy cseppet sem izgatta. Mivel Sharon sohasem volt bőbeszédű motivációit illetően, így önjelölt örökösök könnyedén a Sharon-i szellem követéseként igazolhatnák akár kivonulnak vagy éppen bevonulnak a Palesztin Hatóság területeire. Ám mivel Sharon tetteivel, többek között a be/kivonulással a bal-, majd a jobb oldal táborát dühítette fel, nincs olyan része az izraeli politikai közvéleménynek, aki ne orrolna rá. Egy óvatos, ambiciózus izraeli politikus inkább nem kockáztatna neve említésével.

Gyermekkor

Litván zsidó szülők gyermekeként Ariel „Arik” Sharon 1928. február 26-án született Ariel Scheinermann néven egy Kfar Malal nevű moshavban. Szülei nagy lázadók hírében álltak: ha a közösség egésze a kukorica termesztés mellett döntött, ők biztosan paradicsompalántákkal telepítették be földjüket. Rendszerint teljesen meg voltak győződve igazukról, még ha döntéseik következményeként magukra is maradtak. Így már gyermekkorában sem volt ismeretlen Sharon számára, milyen szembemenetelni a többséggel – anélkül, hogy egy pillanatra is kétsége merülne fel a saját igazát illetően. A dacos ellenálláson kívül politikai nézeteinek két alaptételét köszönheti szüleinek: azt a hitet, mely szerint Palesztina a zsidók otthona, ahonnan senki sem zavarhatja el őket; valamint, hogy papírra vetett egyezményekben balgaság hinni, ami valóban számít, azok a sziklaszilárd tények.

Katonaság

A kor szellemének és szükségleteinek megfelelően már tizennégy évesen csatlakozott a Gadnához, egy a katonáskodásra felkészítő ifjúsági szervezethez. Rövidesen már a Haganah, az izraeli hadsereg elődjének sorait erősítette. Az első meghatározó harci élményére sem kellett sokat várnia, a Jeruzsálemet Tel-Avivval összekötő úton, stratégiai ponton elhelyezkedő Latrun erődítményért indult ostromra rögtön az első arab-izraeli háborúban (1948-49). Sikertelenül. Sharon számára itt vált világossá, hogy a kiképzés, a felszerelés és a helyismeret elengedhetetlen egy sikeres hadművelethez; a vezetőknek pedig minimum az első sorból kell irányítaniuk. Latrunnál ezek nem teljesültek, amiért számos emberélettel fizettek.

A háborút nem béke követte, hanem az izraeli határmenti települések életét megkeserítő fedayeen támadások, amelyek során a háború alatt elmenekült arabok tértek vissza szüretelni, szabotálni, vagy bosszút állni. A folyamatos támadások miatt félő volt, hogy a peremvidékek lakói a biztonságosabb központi területek felé veszik az irányt, amely biztonsági, gazdasági és morális válsághoz vezethetett volna. A területek elnéptelenedését megelőzendő, Sharon szerint szükség volt visszaadni az itt élők hitét és reményét, az ellenség kedvét pedig elvenni a további erőszakoskodástól.  Erre a megfelelő útnak a „megtorlás és elrettentés politikáját” látta. Azaz minden egyes támadásra sokkal nagyobb erővel kell válaszolni: “amit nem lehet erővel elérni – még több erővel el lehet”. Teljesen mindegy, milyen ennek a nemzetközi fogadtatása. E politika megvalósítása Sharon 101-es egységének jutott.

Sharon szemében az 1967-es hatnapos háború területnyereségei közül a legfontosabbat a Nyugati Part jelentette. Az izraeli hadsereg a fedayeenok táborait így Izrael központi, legnépesebb területeitől jóval messzebb űzhette, egészen a jordán területekre (majd a néhai Hussein jordán királynak köszönhetően Dél-Libanon lett az új „otthon”). A Nyugati Part magaslati és stratégiai pontjainak izraeli felügyelete biztonsági szempontból Sharon szemében létfontosságú, ugyanakkor hadsereget állomásoztatni rajta költséges és csak ideiglenes megoldás lehet. Nem úgy, mint izraeli települések létrehozni. az első telepesek már a hatnapos háború után, a baloldali kormány alatt megjelentek, de az igazi virágzásukra várniuk kellett addig, míg Arik katonai pályáról politikaira lépett.

Politikai pálya

Több évtizedes katonai munkálkodása viszonylag sikeresnek mondható, a hadsereg híres s hírhedt tábornokává vált, ám a parancsok hű követésében, és a feljebbvalói iránti tisztelet terén korántsem példamutatóan teljesített. Bár legtöbbször döntéseit utólag az akciók sikerei igazolták, önfejűsége miatt nem juthatott fel a hadsereg hierarchiájának csúcsára, soha sem lett belőle vezérkari főnök.

Sharon emiatt nem kereste önmagában a hibát, inkább küzdőtér váltásra szánta el magát. Az első politikai próbálkozását az 1973-as háború megzavarta, mikor is visszatért egy időre a harctérre. Másodszorra döcögősen, de végül beindult a politikai szekere. Először a jobboldali Likudhoz próbált csatlakozni – vezetőként, de a lelkes jelentkezőt visszautasították. Ekkor a baloldal, majd az akkori centrista párthoz jelentkezett. Mivel mindenhol elutasításra talált, egyszerűen megalapította a saját pártját: a Shlomtziont. Miután 1977-ben két széket nyert vele a választásokon, beleolvadt a győztes Likudba, ahol Sharon megkapta az agrár tárcát.

Pozícióját régi álma, a Nyugati Part magaslati és stratégiai pontjainak tartós ellenőrzéséhez szükséges telepes-hálózat felépítéséhez használta fel – regnálása alatt a települések száma megduplázódott. Méltán hívhatjuk a települések atyjának. Nagy volt a meglepetés, hogy védelmi miniszterként (1981-től) az egyiptomi békeszerződésnek megfelelően, a „települések atyja” teljesítette Begin miniszterelnök óhaját és kitelepítette a Sínai-félszigeten berendezkedő telepeseket. A Sínai-félsziget birtoklása egy egyiptomi-izraeli béke fényében biztonsági szempontból Sharonnak egyáltalán nem volt fontos.

Védelmi miniszterségének legemlékezetesebb eseménye a Begin álmait Sharon-i buldózer módszerrel megvalósítani kívánó első libanoni háború volt. Dél-Libanonba való negyven kilométeres behatolással negyven évnyi békét akartak elérni, Sharon viszont továbbment. Béke nem lett, helyette az izraeli hadsereg kis híján húsz évre Dél-Libanonban ragadt.

A háború során libanoni falangisták Sabra és Shatila menekülttáborban palesztinokat gyilkoltak halomra. Bár libanoni falangisták követték el a mészárlást, az izraeli hadsereg volt az, mely a táborokat körülzárta és nem tett semmit a civilek védelmében – ugyanis ilyen parancs Sharontól nem érkezett. Az eseményeket kivizsgáló izraeli Kahan-bizottság a védelmi miniszter közvetett felelősségét állapította meg. Sharon lemondani nem akart, Begin pedig nem váltotta le, végül kompromisszumként a tárca nélküli miniszterré fokozták le.

Sharon még ekkor sem magában kereste a hibát; a felelőst az ellenzékben és kormány más tagjaiban vélte megtalálni. Az ellenzék – mivel az támadta kormányt a libanoni háború miatt – szerinte megszegte azt az íratlan szabályt, hogy biztonsági kérdésekben a kormány mögé kell, hogy álljanak. A kormánytagok pedig, akik közösen határozták el a háborút, gyáván egyedül ráhárították a felelősséget. Sharon levonta következtetéseit: ő nem tévedett, vélekedett, ami nem mondható el mindenki másról.

Németh Vera

Felkapott hírek

Friss hírek

Engedett a horvát kormány, visszaállítják a megemelt nyugdíjkorhatárt

A horvát kormány teljes egészében elfogadja a népszavazás kiírását kezdeményező szakszervezetek követelését, és visszaállítja a 67 évre megemelt nyugdíjkorhatárt 65 évre, továbbá törvénymódosítási javaslatot nyújt be, hogy azok, akik ezt szeretnék, 65 év felett is dolgozhassanak - jelentette be Andrej Plenkovic horvát kormányfő a csütörtöki kormányülésen.

Read More »

A honlap további használatához kérjük fogadja el a sütik használatát. További információt adatvédelmi tájékoztatónkban és a sütik kezelésére vonatkozó tájékoztatónkban talál.

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás