Friss hírek

Így lett Merkelből igazi reálpolitikus

Merkel korábban mindig az NDK-s múltjával indokolta szabadságszeretetét. Ebből a viszonyból aztán egyenesen következett az értékelvű külpolitika és az idealizmus. Az ukrajnai válságban Merkel ugyanígy a múltjával érvel, ezúttal azonban a Realpolitik-ot indokolja meg vele. Az ukrán események fordulatot jelenthetnek a német külpolitikai vonalvezetésben.

Angela Merkel belpolitikájára mindig is a végtelen pragmatizmus volt a legtalálóbb jelző. Gyakran vetik Merkel szemére, hogy a komoly ideológiai meggyőződések, a hosszú távú célok hiányoznak politikai repertoárjából, helyette pedig sok mindent a hatalompolitikai megfontolásoknak rendel alá. Ezt láthattuk az energiafordulat, a minimálbér bevezetése, vagy a migránsok és menekültek felé nyitás esetében is. Egyik sem volt az a klasszikus kereszténydemokrata téma, Merkelnek azonban ez nem jelentett akadályt.

A külpolitika azonban más terület volt. Kis túlzással állítható, hogy a merkeli külpolitikát egyfajta idealizmus jellemezte. A vasfüggöny mögött eltöltött fiatal évei után hitelesnek tűnő szabadság iránti vágya egyenes út volt Merkel számára az értékelvű külpolitikai irányvonal felé. Valószínűleg az NDK-s éveknek volt köszönhető, hogy a német kancellár számára két dolog nem képezhette sohasem politikai alku tárgyát: az emberi jogok és a szabadságjogok. Emlékezzünk, 2003-ban – az akkor még ellenzékben lévő CDU elnökeként – Merkel a Washington Post hasábjain vehemensen érvelt Bush iraki háborúja mellett, egyúttal szállt szembe az akkori német kancellárral, Gerhard Schröderrel, mondván: az értékelvű külpolitikához hozzátartozik, hogy a katonai megoldást diktátorok ellen mint ultima ratio-t nem lehet és nem szabad kizárni. Ez volt egykor a tökéletes merkeli idealizmus.

Amikor Joachim Gauck szövetségi államfő a tavalyi müncheni biztonságpolitikai konferencián egy aktívabb német külpolitikai irányváltást szorgalmazott, maga se hihette, hogy az ilyen rövid időn belül ennyire látványos fordulatot vesz. Ma már ott tartunk, hogy Németországra nem csak az euróválság kezelése kapcsán hárul vezető szerep, hanem igen komoly politikai és biztonságpolitikai kihívásoknál is vezetnie kell az európai integráció országait. Az elképesztő tempóban eszkalálódó ukrajnai krízis próbatétel elé állította mind a német diplomáciát, mind a politikát: a német külpolitika már nem irányulhat csak arra, hogy piacokat találjanak a német termékeknek. Háborút vívnak a szomszédban, és Németország világpolitikában betöltött szerepéből adódóan bizonyos feladatokat és kötelezettségeket vállalnia kell. Merkel a jelenlegi ukrajnai válságban a békítői szerepet vállalta.

A feladat kétségkívül embert próbáló. Egyrészről figyelni kell arra, hogy ne veszítsék el az oroszokat, vagyis hogy a diplomáciai megoldások (ld. minszki konferencia) ne kerüljenek le az asztalról. Ugyanakkor nem szabad szem elől téveszteni sem a német-orosz gazdasági kapcsolatokat, nem beszélve ugye az orosz gázról. Mindezt pedig össze kell hangolni az uniós szankciós politikával: a carrot or stick szabályai szerint amint felhagynak az oroszok a szeparatisták támogatásával, és Kelet-Ukrajna destabilizálásával, úgy ismét megnyílnak számukra az uniós pénzpiacok, és nem lesz több embargó. Másrészről kordában kell tartani az Atlanti-óceán túloldalán lévő héjákat, akik minden áron fel akarják fegyverezni Ukrajnát. A német kancellári hivatal értelmezésében az amerikai fegyverszállítás és az ukrajnai konfliktus eszkalálódása között ok-okozati viszony van, ezért mindent meg kell tenni ennek megakadályozása érdekében. Berlin nem akar egy Ukrajna területén vívott amerikai-orosz proxy háborút, ugyanakkor jól tudja, Európa katonailag közel sincs felkészülve erre a válságra, ha az ne adj’ isten kedvezőtlenül alakulna. Az amerikaiakra tehát szükség van. Harmadszor pedig egységben kell tartani az uniós tagállamokat (például az orosz szankciók kapcsán), és akkor még nem beszéltünk a hazai közvéleményről, amelyik a jelenlegi politikai irányvonalhoz mérten se túl Amerika-barát, se túl orosz-ellenes.

Annyi mindenesetre bizonyos, hogy az aktívabb, megváltozott Merkel tetszik a németeknek. Végre egy olyan kancellárt látnak, aki érzelmesen érvel, mer kezdeményezni és kockáztatni, a megegyezést keresi az oroszokkal, ahol pedig kell, ott ellen tud állni az amerikaiaknak. A minszki konferencia és az azt követő fegyverszüneti egyezmény pedig minden volt, csak nem business as usual: elképesztően sok kockázat volt az egész folyamatban, Merkelnek pedig annak esetleges bukása esetén vállalnia kell majd a felelősséget. De legalább megpróbálta, a németek szemében már ez is eredmény.

Mikor a kancellár az idei müncheni biztonságpolitikai konferencián kijelentette, hogy elítélik a fegyverszállítást az ukrán hadseregnek, kitörő taps fogadta szavait. Egyedül egy valaki nem tapsolt, Petro Poroshenko. „Nem tudok olyan helyzetet elképzelni, amelyben az ukrán hadsereg feljavított felszereltsége ahhoz vezetne, hogy Putyin elnök azt gondolná, katonailag veszítene.” Ezek a szavak erősen arra engednek következtetni, hogy a németek (és közvetve a nyugat) nemcsak a Krím bekebelezésébe, de Kelet-Ukrajna de facto leválásába is beletörődött. Merkel sokszor megismételte már az ukrajnai válságra vonatkozó két német alapvetést: nincs katonai megoldás és Ukrajna területi egységét meg kell őrizni. A fent idézett mondattal, valamint az Ukrajna keleti területén történő realitásokkal összevetve ez a két alapelv teljességgel összeegyezhetetlen. Vagy ez, vagy az, de a kettő együtt nem megy.

Merkel korábban mindig az NDK-s múltjával indokolta szabadságszeretetét. Az ukrajnai válságban ugyanezt veszi elő, csak a Realpolitik-ot indokolja meg vele. „Szembe kell néznünk a realitásokkal”, hangzott el többször ez a mondat a müncheni konferencián. A német kancellár visszatekintve fiatalkorára megjegyezte, „senki sem tudta, mikor ér véget a hidegháború”. A falat felhúzták, a keletnémetek pedig semmit nem tehettek ez ellen. Aztán egyszer csak, váratlanul, függetlenül a keletnémet átlagpolgároktól bekövetkezett a változás, és majd’ 30 évvel a fal felhúzását követően jobbra fordult az emberek helyzete. A merkeli Realpolitik szerint most valami hasonló várhat a kelet-ukrajnaiakra. Utána pedig majd lehet reménykedni, hogy az orosz medve belátható időn belül majd csak meggyengül annyira, hogy ne tudja a befolyási övezetének deklarálni Ukrajnát.

Molnár Tamás Levente

Felkapott hírek

Friss hírek

Hamarosan megújul a Kitekintő!

Az elmúlt pár hétben a Kitekintő megújításán dolgoztunk, hamarosan új rovatokkal, szélesebb tartalommal jelentkezünk.  A fejlesztések várhatóan még jövő hét végéig tartanak, addig az oldal csökkentett üzemmódban, illetve esetenként tesztüzemmódban fog működni. 

Read More »

Putyin örökké hatalmon maradna

Vlagyimir Putyin orosz elnök hivatali ideje 2024-ben jár le. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezután visszavonul, különösen most, hogy alkotmányos reformot javasol, amely számos lehetőséget ad neki a határozatlan időtartamú kormányzásra.

Read More »

Az orosz zsoldoshadsereg felemelkedése és bukása

Minden jel arra utalt, hogy a Wagner orosz katonai cég egy új valóság hírnöke, egy olyan valóságé, amelyben a vállalat zsoldoshadserege lehet a "lándzsahegy" egy új, agresszívebb orosz külpolitika élén. A Foreign Policy exkluzív riportja azonban rávilágít, hogy a Wagner jóval kevésbé befolyásos, mint amilyennek látszik.

Read More »

A honlap további használatához kérjük fogadja el a sütik használatát. További információt adatvédelmi tájékoztatónkban és a sütik kezelésére vonatkozó tájékoztatónkban talál.

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás