Meddig folytatódik a “Great Game”? – Putyin eurázsiai víziója

Közel egy éve annak, hogy a vilniusi csúcson Viktor Janukovics nem írta alá a társulási szerződést, és megkezdődött az azóta elharapódzó, vérontással, katonai beavatkozással, területi elcsatolással és szankciókkal járó háború Ukrajna és Oroszország között. A frontvonal azonban nem csupán az orosz-ukrán határon húzódik, attól sokkal tágabb: a NATO-tagok és Oroszország a fő ellenség; így egy megújult „Great Game” zajlik éppen.

A rendszerváltozás és az azt követő időszak megszüntette az éles, hidegháborús helyzetet, hiszen a Szovjetunió részekre bomlott. Oroszország azonban nem az az állam, amely elfelejtkezne érdekeiről és álmairól. Az orosz mentalitás az évszázadok során összefonódott a birodalmiság, a nagyhatalmiság képével, amelytől egyik orosz politikus sem tekintett el. Az ukrajnai válság és Putyin külpolitikai lépései mind azt támasztják alá, hogy az orosz elnök célja a cári Oroszország, illetve a Szovjetunió példáján alapuló új eurázsiai birodalom megvalósítása. Valóban ez volna Putyin álma, egy eurázsiai orosz fennhatóságú birodalom a modern, 21. században?

Közép-Ázsia jelentőségéről

Közép-Ázsia egy rendkívül fontos terület, amelynek hovatartozása mindig is nagy jelentőségű volt a nagyhatalmi játszmák során. A hatalmas kiterjedésű térség, amely alatt Kirgizisztán, Üzbegisztán, Tádzsikisztán, Türkmenisztán, Kazahsztán, valamint Afganisztán értendő, állandóan valamely nagy birodalomhoz tartozott. Önállósságukat – Afganisztánon kívül – csak a Szovjetunió felbomlása hozta el. Az Orosz Birodalom a 15. században kezdte meg fennhatósága kiterjesztését Közép-Ázsiára, azonban idővel szembetalálkozott az angol érdekekkel. Ennek vázolására fogalmazódott meg az úgynevezett „Great Game” (“Nagy Játék”) stratégiai koncepció, amelynek alapját Halford Mackinder geostratégiai elmélete adta. Ennek lényege, hogy a világuralom megszerzésének első és legfontosabb lépése az úgynevezett „Heartland” terület megszerzése. Ez a mai Oroszországot és az imént említett öt poszt-szovjet területet – Kirgizisztán, Üzbegisztán, Tádzsikisztán, Türkmenisztán és Kazahsztán – foglalja magába. Jól látható tehát, hogy az egykori Szovjetunió nagyjából megegyezett Mackinder „Heartland” koncepciójával.

(Forrás: wikipedia.org)

A „Great Game” tehát azt vázolja, hogyan alakultak az brit és orosz erőviszonyok a térségben. Az orosz terjeszkedés a 19. századra kezdte egyre intenzívebben fenyegetni az angol gyarmatokat, elsősorban a Brit Birodalom ékköveként emlegetett Indiát. Ekkor Afganisztán birtoklása volt kulcsfontosságú. Az orosz-brit rivalizálás a 20. század elejére enyhült, majd a második világháborútól új szakaszhoz ért a játszma, hiszen kialakult a bipoláris világrend, a hidegháborús Nyugat – Kelet szembenállás, amelynek során egymás elleni valós katonai akciókra nem került sor, hiszen ez a nukleáris elrettentés időszaka volt.

“Great Game” a 21. században

A Szovjetunió felbomlása újabb fordulópontot eredményezett a „Great Game” alakulásában. Az elemzők szerint ez az 1991 óta tartó szakasz már nem értelmezhető a klasszikus játszma keretei között. A 21. századra ugyanis már nemcsak Anglia és Oroszország a két rivális, hanem sokkal inkább a NATO és Oroszország áll egymással szemben, illetve Oroszország mellett Kína foglal még helyet. Ebben a megújuló játszmában már sokkal inkább az ásványkincsek birtoklásán van a hangsúly, és nem a geopolitikai térség feletti kontroll megszerzésén. Ugyanakkor a „New Great Game” során a felek újra fegyverhez nyúltak. Ezt bizonyítja az afgán konfliktus, az iraki háború, a 2008-as grúziai háború, illetve az ukrán válság is. Ezeknek a konfliktusoknak Oroszország meghatározó szereplője volt, amely arra utalhat – miként azt szakértők is írják –, hogy Putyin visszaállítaná az egykori Szovjetunió határait, s egy eurázsiai víziót dédelget.

Putyin álma – az Eurázsiai Unió

A szocializmus megszűnésével ugyan az egykori tagköztársaságok elnyerték függetlenségüket, Oroszország azonban igyekezett továbbra is fennhatósága alatt tartani a poszt-szovjet területeket. Természetesen nem jelenthető ki egyértelműen, hogy Putyin kizárólag Mackinder geostratégiai elmélete alapján hozza külpolitikai döntéseit, az azonban kulcsfontosságú tény, hogy Oroszország ereje geopolitikai helyzetében van. Az ország nem fejlett gazdaságával vagy iparával élenjáró, hanem az ásványkincsek birtoklásával tartja fenn élvonalbeli pozícióját. Mivel azonban ezeknek jelentős részét elveszítette 1991-ben, az orosz vezetés nem titkolt szándéka az egykori területek újbóli integrálása.

A közép-ázsiai országokkal Oroszország meg tudta tartani a szorosabb viszonyt; Grúzia életébe is erős beleszólása van, ahogyan azt a 2008-as háború példázza, Ukrajnával azonban már nehezebb a dolga. Ennek ellenére, ahogyan azt az ukrán válság eseményei mutatják, Oroszország képes bővíteni határain a 21. században is, habár eszköze nem a 21. században megszokott tárgyalásos út, hanem a fegyverhasználat. A Krím-félszigetet a maga ásványkincs lelőhelyeivel mindenesetre megszerezte, Kelet-Ukrajnában pedig máig nem zárult le teljesen a fegyveres konfliktus.

A területszerzés azonban csak az egyik eszköz Putyin kezében. Eurázsiai víziójának megvalósításában nagy szerepe van a várhatóan 2015. január 1-jén megalakuló Eurázsiai Gazdasági Uniónak. Az integrációs lépések már 2010-ben megkezdődtek, amikor Oroszország, Fehéroroszország és Kazahsztán vámuniót alakított ki egymással. A Kreml célja a továbbiakban az integráció bővítése volt. Ezt bizonyítja, hogy Tádzsikisztán, Üzbegisztán és Kirgizisztán is csatlakozott az Eurázsiai Gazdasági Közösséghez. A bővítés mellett, bár Ukrajnát egyelőre nem sikerült bevenni az unióba, az integráció erősítése is zajlik, ugyanis Örményország is bejelentette a leendő gazdasági unióhoz való tartozási szándékát, és aláírta a szükséges dokumentumokat, ahogyan arról korábbi cikkünkben olvashattak. 

A kérdés az, hogy Oroszország meddig lesz képes talpon maradni. Képes lesz vajon egyedül, jelentősebb szövetségesek nélkül valóban létrehozni január elsejével, majd életben is tartani az Eurázsiai Gazdasági Uniót? Valós ellenfele tud lenni ez az integráció az Európai Uniónak és a Nyugatnak? Bekövetkezhet-e az, hogy Putyin víziója mégsem állja meg a helyét, és Oroszország belátja, mégis közelednie, és nem távolodnia kellene Európától és a nyugati világtól? Egyelőre ugyanis olyan szövetségesei vannak, amelyek a Szovjetunió felbomlása után is megmaradtak a nagy medve árnyékában, és azóta is függnek tőle. Ráadásul ezeken a poszt-szovjet területeken számos területi hovatartozási vita zajlik, gondoljunk csak Transznisztria vagy Oszétia helyzetére.

Ukrajna csatlakozása megnövelhette volna az Eurázsiai Unió esélyeit, de az ország – egyelőre – nem kért ebből. Kína szövetsége viszont abszolút felívelést jelenthetne. A két ország közeledésének vannak jelei, ami a gázvezetéket kiépítését, illetve az export-import forgalmat illeti, azonban Oroszország sokkal inkább egy kiszolgáltatott pozícióban van Kínához képest, nem pedig annak egyenlő partnere. Kína, az Egyesült Államok hegemón pozíciójára törő új szuperhatalom egy modern, gazdaságilag és technológiailag fejlett ország. Oroszország ezzel szemben mára már csak regionális nagyhatalom, amelynek egy igazán ütőképes Eurázsiai Unió megvalósításához nagy szüksége lenne Kína támogatására.

A „New Great Game” tehát éppen, hogy csak elkezdődött, de vajon hogyan alakul tovább?

survey tool

Bobák Fanni

Felkapott hírek

Friss hírek

A honlap további használatához kérjük fogadja el a sütik használatát. További információt adatvédelmi tájékoztatónkban és a sütik kezelésére vonatkozó tájékoztatónkban talál.

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás