Juncker nem kíván senkinek a bábja lenni

Az EP plenárisa 422 vokssal, 250 ellenében, 47 tartózkodás és 10 érvénytelen szavazat mellett elfogadta Jean-Claude Juncker kinevezését az Európai Bizottság élére. Biztosan Juncker ellen voksolt az Európai Konzervatívok és Reformerek (ECR) frakciója, az Egyesült Baloldal, a Farage-féle Szabadság és Közvetlen Demokrácia Európája (EFDD), valamint vélelmezhetően a függetlenek többsége is.

A keddi parlamenti szavazás előtt Jean-Claude Juncker közel egy órás beszédben vázolta programját és ismertette európai hitvallását, amelyben nagyobb részt megismételte a hét elején a különböző EU-frakcióknak tett ígéreteit, egyúttal azonban szenvedélyes hangon kiállt az eddigi európai vívmányok történelmi haszna és szükségessége mellett.

Ahogy integráció-párti megnyilatkozásai követték egymást, beszédét egyre gyakrabban szakította meg az egyetértő többség erőteljes tapsa, amit azonban – főként az eurót méltató részeknél – az euroszkeptikusok egyre zajosabb nemtetszése, esetenként hangos fújolása is kiegészített.

Különösen akkor lett nagy a hangzavar, amikor Juncker emlékeztetett a háború és béke szerinte ma is élő alternatívájára, és példaképeiként méltatta Jacques Delorst, Helmut Kohlt és Francois Mitterrand-t. Utalt rá, hogy Mitterrand szemében a nacionalizmus mindig háborúhoz vezetett – ez különösen nagy felháborodást okozott egyes padsorokban -, Kohlt pedig úgy jellemezte, mint „a legnagyobb európait”. E záró gondolatai valóságos tüntetést váltottak ki az EU-ellenes frakciók és képviselők soraiban, amire válaszul még erőteljesebbé vált a nagy többségben lévő középpártok ünneplő egyetértése.

Összességében a felszólalásokból azt lehetett kiolvasni, hogy a Néppárt „feltétel nélkül” támogatta bizottsági elnökségét, bár úgy tudni, hogy frakción belül is voltak kiszavazók: úgy tudni, hogy Juncker ellen készültek voksolni a néppárti magyar képviselők is. A szocialisták megszavazták, de azt is hangsúlyozták, hogy mostani támogatásuk „nem kitöltetlen csekk”, és kilátásba helyezték, hogy „éber figyelemmel fogják nyomon követni” Juncker elnöki ténykedését, annak felmérésére, mennyiben fedi egymást a parlamenti középbal és az új elnök programja. Szintén megkülönböztetett figyelmet ígért az iméntiektől még inkább balra álló Egyesült Baloldal vezérszónoka is, ő viszont az elutasítás talajáról. Mint fogalmazott, most ellene foglalnak állást, de ezen Juncker gyakorlati ténykedése még változtathat.

A konzervatívok a választási eljárást elvető elvi és a jelöltet érintő szakmai-politikai alapon voksoltak Juncker ellen, miközben a vezérszónok beszédében arra is utalt, hogy amennyiben az új elnök egyes kezdeményezései egybevágnak prioritásaikkal, azokról készek lehetnek egyeztetni. Más esetben úgymond „konstruktív alternatívákat” fognak majd felvázolni.

A liberálisok viszont éppen az eljárásban látták a mostani elnökválasztás egyik „történelmi hozadékát”, és bár ezt nem jelentették be egyértelműen, a hozzászólásból úgy tűnt, hogy a frakció Juncker mellett készült szavazni.

A Zöldek frakcióvezetője elismerte, hogy soraikban egyaránt voltak a jelöltet támogató és őt elvető képviselők, míg Nigel Farage és Marine Le Pen egyértelművé tették, hogy ők és a mögöttük álló képviselőtársaik teljes egészében elvetik Juncker megválasztását. („Egy szavát sem hiszem!” – jelentette ki róla Farage, míg Le Pen egyszerűen csak nemzetállamokat tönkretevő, föderációs megszállottként beszélt Junckerről.)

Jean-Claude Juncker érvei

Fontos, „helyi” üzenetként szögezte le ugyanakkor rögtön a beszéde elején, hogy bár az Európai Bizottság és az Európai Parlament között „kiváltságos munkakapcsolatot” képzel el, ez azonban „nem irányulhat az EU-Tanács” ellen. Értésre adta azt is, hogy bár elismeri, hogy személyében az új elnököt – most először – közvetlenül az Európai Parlament választotta, de ettől még nem tekinti magát az EP alárendeltjének. Úgymond, nem vált az EP lekötelezettjévé, azt viszont megígérte, hogy mindenkor figyelni fog az EP véleményére – már a jogalkotási folyamat megkezdése előtt is -, és mindig nyitott lesz a képviselők bármilyen kérdése előtt.

A továbbiakban a Bizottság leendő elnöke valamilyen formában érintette az európai integráció és az EU-politikák szinten minden fontosabb területét és vonatkozását.

Mindenekelőtt kiállt a döntéshozásban a közösségi módszerek és megközelítés prioritása mellett, miközben a tagállami politikusokat arra intette, hogy maradjanak következetesek, és „amit támogattak Brüsszelben, azt támogassák otthon is”. Ennek kapcsán utalt arra, hogy növekvő bizalmi szakadék tátong az EU-intézmények és az EU-polgárok között, amit „vakság lenne nem észrevenni”, és aminek orvoslására egyebek között a jobb, következetesebb és érthetőbb kommunikációt szorgalmazta.

Ehhez is kapcsolható módon, valamivel később külön kitért arra, hogy „komolyan kell venni a szubszidiaritás prioritását”, amiről úgymond „már Maastricht óta beszélünk”, de érvényesülése továbbra sem tekinthető zavartalannak. „Nem csipcsup, apró ügyekkel, hanem nagy európai kihívásokkal kell uniós szinten foglalkozni” – szögezte le ennek kapcsán.

Egy sor dolgot szorgalmazott (és cáfolt egy sor másikat). „Szociális Európát” ígért, és jelezte, hogy a „szociális párbeszéd elnöke” akar lenni. A ráfordítások növelését szorgalmazta, de mint fogalmazott, „nem a deficit megfinanszírozására, hanem a növekedés megtámogatására”. Ez utóbbi folytatásaként bejelentette, hogy elnökként szándékában áll majd egy 300 milliárd eurós európai „befektetési programot” generálni, aminek a forrása részint a felzárkóztatási alapok „célzott hasznosítása”, részint az Európai Beruházási Bank új forrásbevonása lehetne. A pénzből a digitális technológiától az energiahálózatok és a közlekedési infrastruktúra fejlesztésén át és „az EU iparosításáig”, a kutatásig és fejlesztésig, vagy például a megújuló energia felfuttatásáig egy sor „innovatív területet” támogatnának.

A megújulókra beszéde más részében később is visszatért, és kifejezte azon meggyőződését, hogy ezek tekintetében az EU „világvezetővé válhat”. Fontos előfeltételként szorgalmazta ugyanakkor, hogy bővítsék az Unión belüli energiaátviteli infrastruktúrát, szélesítsék az energiaforrások körét (diverzifikálás), és egységesítsék „az európai uniós tárgyalási pozícióit” a külső partnerek felé.

Jelezte egyúttal, hogy megkerülhetetlen feladatnak tekinti, hogy 2030-ra 30 százalékos legyen az EU energiahatékonysági mutatója. Mint fogalmazott, Európa nem válhat a klímapolitika élharcosává, ha energiafelhasználási hatékonysága ugyanakkor messze a többiek mögött kullog.

Több helyen és hosszan szólt gazdaságpolitikai kérdésekről is. Mindenekelőtt leszögezte: a stabilitási paktum nem kikezdhető, mert hiszen „stabilitást ígértünk, amikor a közös pénzt útjára indítottuk”. Ehhez a jövőben is ragaszkodni kell, és személy szerint ő biztosan ki fog tartani mellette. Mindez nem zárja viszont ki azt, hogy időről időre, indokolt esetben éljenek azzal a „rugalmassági mezővel”, amit a kétezres évek elején csatoltak a paktumhoz, és aminek alkalmazására „akadt már példa a múltban”.

Ígéretet tett arra, hogy ha valamely ország makrogazdaságában „kiigazítási programot” írnak elő, ezt mindenkor ki kell, hogy egészítse egy, a leendő intézkedések szociális, társadalmi környezeti következményeit számba vevő hatástanulmány is. Mi több, minden kiigazítási programnak lesz majd egy „B-terve” is, arra az esetre, ha a körülmények nem teszik lehetővé az eredeti elképzelések maradéktalan végigvitelét, és „szükségessé válik a kiigazítás kiigazítása”.

A programországokat felügyelő „trojka-rendszer” kapcsán a meghallgatás előtt elterjedt, hogy a frakciókkal találkozva állítólag ezek megszüntetését is felvállalta. A szerdai plenárison ehhez képest úgy fogalmazott, hogy a „trojkák” kapcsán sokan egyfajta „demokratikus deficitről” beszélnek, aminek fényében immár ő is úgy látja, hogy a „trojkák működését újra kell gondolni”, súlyt fektetve egyebek között az EP-beszámoltatás lehetőségére is.

A munkaerő szabad áramlása kapcsán leszögezte: ez a közösségi vívmány „mindig is a belső piac kulcsa volt”, amit a maga részéről kész a jövőben is megvédeni bárkitől. Másfelől viszont – tett gesztust a bírálók felé -, határozott formában fel kell lépni a szociális ellátással visszaélőkkel szemben, kivédve még a lehetőségét is bármilyen „szociális dömpingnek”.

Röviden kitért az euróra és az euró kormányzására is, amikor hosszabb távon szükségesnek nevezte, hogy az eurózóna „saját költségvetési képességgel rendelkezzen” – részletekről nem szólt -, a közös pénzhez tartozó országcsoport vezetése és képviselete pedig ne töredezzen szét több személy között, hanem „egyetlen ember, egyetlen elnök, egyetlen iroda kezében” legyen minden.

Az euróról különben úgy beszélt, mint amire szerinte „büszkének kell lenni”, mert az “nem megosztja, hanem éppen, hogy megvédi Európát”. A szkeptikusok soraiból minderre válaszul felharsant méltatlankodásra válaszul még egyszer leszögezte: „Védem az eurót, mert az euró védi Európát, az európai gazdaságot és az európai polgárt!”.

Meggyőződése – tette hozzá -, hogy ha az elmúlt évek gazdasági és (például „ukrán típusú”) politikai válságai az eltérő árfolyamú nemzeti valuták rendszerén állva érték volna Európát, úgy azok igen hamar „általános monetáris válságot, tagországok közötti elkeseredett acsarkodást” váltottak volna ki, amiben rövid időn belül a francia frank a német márka ellen, a portugál pénz a spanyol ellen ármánykodna, követve mindenki által mindezek sorát. Az euró megléte ettől is megóvta az Uniót – mutatott rá, a szkeptikus képviselők nem éppen hízelgő közbekiabálásai közepette.

A továbbiakban Juncker igyekezett mindkét nagyobb véleménytábort megszólítani a leendő EU-amerikai szabadkereskedelmi megállapodás kapcsán, hangoztatva egyfelől, hogy határozottan támogatja annak majdani megszületését, de hozzátéve azt is másfelől, hogy mindezt „nem bármi áron” képzeli, (így közben mindenképpen megőrzendők az európai fogyasztó- és környezetvédelmi normák, szociális vívmányok, vagy például az adatvédelem európai uniós rendszere).

Az adatvédelem kapcsán külön is leszögezte, hogy nem támogatja ennek beemelését az amerikaiakkal kötendő alapmegállapodásba, hanem külön egyezményben kell róla intézkedni.

A leendő elnök mindezeken túl szólt az átláthatóság fontosságáról – mint fogalmazott, azon lesz, hogy mindig minden dokumentum publikus legyen, „mert nincs semmi titkolni valónk” -, és kilátásba helyezte azt is, hogy bizottságában külön biztos fogja felügyelni az alapvető jogok chartájának a végrehajtását.

Hatékonyan menedzselt bevándorlási politikát tartott szükségesnek, amiben egyfelől a szabályozott formában zajló legális bevándorlást támogatják – a következő 15 évben az európai demográfiai görbe szerinte ezt megkerülhetetlenné teszi, miként úgymond ebből merít az Egyesült Államok és Kanada gazdasága is -, másfelől viszont hatékonyan lépnek fel az illegális bevándorlás ellen. Ez utóbbiról még azt is szükségesnek érezte kijelenteni, hogy a kérdésben nem szabad szembeállítani az EU északi és déli felét, mert valójában a délieket sújtó bevándorlási hullám távolról sem csak az ő gondjuk, hanem az unióban mindenkié.

Szólt a bővítésről is, amennyiben kifejtette: „nehezen elképzelhető”, hogy a következő öt évben a jelenlegi tagjelöltek közül bárki eljutna a taggá válásig, ennyiből a következő ciklusban újabb tagfelvételre nem kell számítani. „A csatlakozási tárgyalás viszont zajlik majd tovább”, és fontos mind az ebben résztvevő országoknak, mind más, potenciális jelöltnek „reális és hiteles európai perspektívát kínáljunk” – tette hozzá. Konkrétabbat ennek kapcsán sem mondott.

Hosszú programbeszédét végül Juncker azzal zárta, hogy tudni és merni kell büszkének lenni mindarra, amit az európai integráció az elmúlt évtizedekben elért. A háború és béke dilemmája távolról sem múlt el, fegyveres konfliktusok elérik az Unió határait, ami újra és újra figyelmeztet, hogy „a béke nincs magától”, tenni kell érte, és az EU létét is ennek mérlegén kell meghúzni. Az elmúlt fél évszázad integrációs eredményei nélkül szerinte Európa ma gyenge, megosztott, lemaradó lenne, telve maga is feszültségforrásokkal.

E gondolatsor végén tisztelgett Juncker a hajdani elődök, Delors, Mitterrand és Kohl munkássága előtt. „Türelmesek voltak, bátrak és elkötelezettek. Legyünk mi is olyanok, mint ők!” – zárta beszédét a luxemburgi politikus, a többségben lévő középpártok lelkes ovációja, és a szkeptikusok dühös fújolása közepette.

A frakciók reagálnak

A hét politikai frakció, és az 52 független képviselő nem nyithatott általános vitát Juncker programjáról, vagy jelöléséről, helyette a frakcióvezetők – valamint a függetlenek nevében Marine Le Pen – kaptak hosszabb beszédidőt társaik véleményének ismertetésére.

Mint az várható volt, a Junckert jelölő Európai Néppárt alapvetően az üdvözlésre és magának az európai parlamenti hivatalos jelölt (Spitzenkandidat) rendszer bevezetésének méltatására helyezte a hangsúlyt. „Most először történt, hogy az EP nem utólag mondott véleményt, hanem már előre” – mutatott rá Manfred Weber, a frakció vezetője, aki szerint „Jucnker éppen a megfelelő ember a megfelelő időben”.

Támogatást fejezett ki Gianni Pittella, a Szocialisták és Demokraták elnöke is, de ő már fenntartásokat is megfogalmazott. Miközben egyetértett azzal, hogy „a háborúk visszajönnek” (és mindjárt el is sorolt számos helyszínt, Gázától Szírián és Líbián át Ukrajnáig), és ennyiből határozottan támogatta Juncker azon megközelítését, hogy mindezek a körülmények „az európai projekt alapvető pilléreire” hívják fel a figyelmet, azt is értésre adta, hogy a luxemburgi politikus érvelése nem mindenben győzte őket meg. Éppen ezért úgymond frakciója támogatása nem feltétel nélküli, hanem a következő időszak konkrét gyakorlati tettei fényében fogják mérlegelni, „mennyiben fedik egymást programjaink” – húzta alá.

Syed Kamall (ECR frakcióvezető) most is megismételte, hogy frakciója szerint Juncker nem rendelkezik ténylegesen 28 országon átívelő mandátummal az elnökségre, ők maguk pedig személy szerint nem hiszik, a luxemburgi politikus volna alkalmas erre a munkára. Szavai szerint az új idők olyan vezetőt kívánnak, „aki nem visszanéz, hanem előre, aki a kooperációra helyezi a hangsúlyt, nem pedig a központosításra”. Kamall mindezek fényében is tette fel a szerinte döntő kérdést: vajon Juncker „az utolsó elnök akar lenni egy régi rendszerben, vagy az első egy újban”? Ezt tehát majd az idő dönti el, és a konzervatív frakció is ennek fényében dönt majd lépéseinek támogatásáról, vagy kínál majd mindenkor fel „konstruktív alternatívákat”.

Guy Verhofstadt a liberális ALDE nevében hangsúlyozottan „történelmi napnak” minősítette Juncker megválasztását, amivel „egyszer és mindenkorra az igazi európai demokrácia” talajára léptek, amiben az EP többé nem egyszerűen csak rábólint mások döntéseire. A belga politikus határozottan támogatta Juncker közösségi módszereket előnyben részesítő megközelítését – úgymond, az elmúlt évek megmutatták, hová vezetnek a kormányközi vergődések -, és egyúttal felszólította a leendő új bizottsági elnököt: „Kérem, nagyon kérem, elődjétől eltérően, aki minden esetben először szaladt a telefonhoz, hogy Párizzsal meg Berlinnel beszéljen, éljen a bizottsági kezdeményezési joggal!”.

Nigel Farage a maga részéről elismerte, hogy Juncker „igazi profi politikus”, aki még arra is képes volt, hogy az elmúlt napokban maga felé hangolja egy kissé a légkört. Lám, még azt is kijelentette, hogy nem hisz az Európai Egyesült Államokban. „De én egy szavát sem hiszem! Mai beszéde nyílt visszalépés a régi sémákhoz, ahogy Delorsban, Kohlban és Mitterrandban látja példaképeit” – mutatott rá. Az Európai Parlamentben ugyan még nem rendelkezik abszolút többséggel, de vegye tudomásul mindenki, hogy az európai polgárok többsége igenis nem akar európai államot, és nem akarja a bizottságot európai kormányul – tette hozzá.

Az EU-ellenes gondolatsorra aztán Marine Le Pen tette fel a koronát, aki szerint a májusi európai választás azt demonstrálta, hogy „Európa kezd felébredni”, és szavai szerint több országban is egyértelműen nemet mondtak „Brüsszel Európájára”, nemet a „nemzetek felszámolására”, és „igent” a nemzetek jogaira. Nem igaz, hogy az emberek Junckert választották bizottsági elnöknek – folytatta szenvedélyes hangú szónoklatát a francia Nemzeti Front vezetője, aki szerint Junckerről „sem tudnak többet, mint bármelyik jelöltről, és biztos, hogy a francia nép nem őt választotta a Bizottság élére”. Juncker „a jellemző példa arra, aki tagadja a demokráciát, és az európai föderáció megszállottja, és aki ellehetetlenítené a nemzetállamokat – zárta felszólalását a francia politikus.

Juncker válaszbeszéde a frakciók véleményére meglehetősen rövid volt, és név szerint igazából csak Marine Le Pen szavaira tért ki, amikor megjegyezte: „Köszönöm Le Pen asszonynak, hogy nem szavaznak rám. Nincs szükségem azok szavazataira, akik a kirekesztés politikáját hirdetik”. (Taps, és fújolás…)

Amiről a számok beszélnek

A 751 képviselőből csak huszonketten nem vettek részt a szavazáson. Az összegyűlt 729 képviselőből begyűjtött 422 voks ismét a középpártok eredményes összezárását mutatja, bár azzal a megszorítással, hogy a három „középpárt” (EPP, S+D és ALDE) szavazatainak száma összességében igazából 479 lehetne.

Ha az ettől való elmaradásból levonják az ülésről hiányzó 22 képviselőt – akikről e percben igazából nem tudni, hogy mely frakciók létszámát kurtították -, a különbség a lehetséges maximumhoz képest akkor is 35 fő. Minimum ennyien tehát valószínűleg kiszavaztak a frakciókból, meglehet, többen is, ha eközben a Juncker ellen állást foglaló pártcsoportokból egyesek viszont éppen, hogy megszavazták megválasztását.

És a képletet megfordítva: a 250 ellenszavazathoz a tisztán integráció – vagy legalábbis euró – ellenes frakciókhoz és csoportokhoz tartozó képviselők száma még kevés. A Farage-vezette EFDD, és az ebben az esetben Le Pennek a terepet átengedő függetlenek tábora együttesen 100 fő. Erre jött a konzervatívok és az Egyesült Baloldal előre kilátásba helyezett ellenszavazata (összesen további 122 ellenvoks). Amivel azonban a 250-hez még mindig hiányzik 28 voks. Ezt ezek szerint részint a Zöldek, részint a fentebb jelzett módon a kiszavazók fedezhették. Hasonló lehetett a megoszlása a 45 tartózkodó és 10 érvénytelen szavazatnak is.

Kitekintő / Bruxinfo.eu

Felkapott hírek

Friss hírek

Trump pletykája miatt ugrik az olajár

Meredek emelkedésnek indult a kőolaj világpiaci ára a legközelebbi határidős jegyzésekben csütörtökön azt követően, hogy Donald Trump amerikai elnök közölte, várakozásai szerint Szaúd-Arábia és Oroszország hamarosan bejelenti az olajkitermelés jelentős mértékű csökkentését.

Read More »

A honlap további használatához kérjük fogadja el a sütik használatát. További információt adatvédelmi tájékoztatónkban és a sütik kezelésére vonatkozó tájékoztatónkban talál.

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás