_

Hetven éves lett a németek médiakancellárja

Talán nem túlzás azt állítani, hogy Gerhard Schröder személye a háború utáni német kancellárok közül az egyik legvitatottabb. A legutolsó szociáldemokrata kancellárt nevezték már a háború és béke kancellárjának, Németország megújítójának és a jóléti állam lerombolójának, médiakancellárnak és „basta”-kancellárnak, egy olyan embernek, aki a mélységből érkezvén végül a csúcson kötött ki. Hetvenedik születésnapja alkalmából a Kitekintő Gerhard Schröder életútját eleveníti fel egy nagyobb lélegzetvételű cikkben.

Ez már egy egészen más generáció

Gerhard Fritz Kurt Schröder 1944. április 7-én látta meg a napvilágot, az Észak-Rajna–Vesztfáliában található Mossenbergben. Édesapja, Fritz Schröder 1944 októberében hunyt el a román fronton, Kolozsvár közelében, így a kis Gerhard sosem találkozhatott vele. Így aztán édesanyja, Erika Vosseler egyedül nevelte fel Schrödert nővérével és három féltestvérével együtt, akik igen szegény körülmények között éltek. Gerhard Schröder, hogy érzékletessé tegye a gyerekkori nélkülözést, még arról is beszámolt később, kancellári évei során, hogy nem egyszer „a gittet is kirágta az ablaküvegből”, annyira éhes volt. Mivel Schröder édesanyja takarítónőként dolgozott, a gyereknek rendszeresen menniük kellett dolgozni, hol a földekre, hol az istállóba segíteni, hogy valahogy kijöjjenek a hónap végére. Mikor 2012-ben, 99 éves korában elhunyt Erika Vosseler, Schröder elárulta, hogy maguk között oroszlánnak nevezték édesanyjukat, mert „egész életük során küzdött értük”.

A fiatal Gerhard a felemelkedés lehetőségét kezdetben a sportban látta meg, ezért aztán úgy döntött, labdarúgónak áll. A középcsatár poszton játszó Ackernek, azaz szántóföld becenévre hallgató Schrödernek egész sikeresen ívelt felfelé sportolói karrierje a TuS Talle-ben, végül aztán 22 évesen úgy döntött, inkább a jogi pályára lép. A göttingeni Georg-August egyetemen tanult jogot, ahol végül is – második államvizsgáját követően – 1976-ban megszerezte jogi diplomáját. Ugyanebben az évben kezdett el praktizálni a hannoveri tartományi bíróságon, frissen betöltött új pozíciójában azonban nem maradt sokáig, figyelmét ugyanis inkább a politikai fejlemények kötötték le, sem a megoldásra váró jogi ügyek.

Az egykori középcsatár ugyan már 1963 óta tagja volt az SPD-nek, aktívabb politikai évei végül is csak 1978-ban kezdődtek el, amikor megválasztották az SPD ifjúsági tagozatának, a Jusos-nak az elnökévé. Gerhard Schröder, egy a ’68-asokkal szocializálódó ifjú politikus, természetesen látványos politikát folytatott az ifjúsági szervezet élén: tüntet az atomenergia ellen, felvonulást szervezett Helmut Schmidt fegyverkezési politikája ellen, és úgy általában, gyökeres változást követel. „Engem mindenekelőtt a gyakorlati megoldások érdekeltek. Úgy gondolom, hogy azok az emberek, akik olyan körülmények közül jöttek, mint én, vagy akár még mindig olyanokban élnek, azoknak nem könyvekkel és papírokkal lehet segíteni, hanem politikai tettekkel”- mondta el egy későbbi interjú során az egykori kancellár. Schröder és a ’68-as nemzedék megjelenésével valami azonban egészen bizonyosan megváltozott Európa nyugati felén. Egy olyan generáció nőtt fel, akiket már nem érintett közvetlenül a világháborús sokk, így aztán nekik egészen másfajta koncepciójuk volt Európáról, a világról és úgy egyáltalán a politikai eszmékről, aminek megfelelően gyökeres változást követeltek az élet számos területén. Ez a generáció pedig lassan kezdett beérni, és magához ragadnia a hatalmat.

„Be akarok jutni!”

Gerhard Schröder számára az 1980-as parlamenti választás igazi fordulópont volt életében, ekkor szerzett ugyanis képviselői helyet a bonni Bundestagban. A szemfüles párttársak már hamar felfigyeltek a dinamikus, jól érvelő, ifjú politikusra, előbb vagy utóbb azonban mindegyik képviselőnek szemet szúrt Schröder tevékenysége, 1981-ben ugyanis ő volt az első olyan német képviselő, aki nyakkendő nélkül mondta el beszédét, ezzel akkor óriási felháborodást kiváltva. Schröder csatlakozott az ún. „Brandt-unkokák” nemzedékéhez, akik az akkor regnáló Helmut Schmidtet balról támadták, annak pragmatikus, szociális kiadásokat csökkentő politikája miatt. Később aztán Schröder maga is hasonló, a jóléti intézkedéseket mellőző politikát fog folytatni, bár akkor még kevesen sejtették, hogy mossenbergi vidéki srácból egyszer még kancellár lesz.

Schröder első parlamenti ciklusához kapcsolódik egy kedves anekdota, melyet később aztán igen gyakran felhozott a német sajtó a szociáldemokrata kancellár politikai pályafutására vonatkozóan. Történt egyszer ugyanis 1981-ben, amikor már SPD fiatalabb szárnya rendszeresen összejárt az éppen alakulóban lévő Zöldekkel a bonni kancellári hivatallal szemben található vendéglőben, hogy egy átbeszélt, átmulatott éjszaka után Gerhard Schröder a visszaúton gondolt egyet, felkapaszkodott a kancellári hivatal kerítésére, és azt kiabálta: „be akarok jutni!”. A kancellári évekre azonban még várnia kellett Schrödernek, 1982-ben ugyanis fordult a kocka, és az SPD-től ismét a CDU vette át a kormányzást, Helmut Kohl irányításával, akit nem rövid távú politikai ambíciók fűtöttek.

Az 1986-os Alsó-szászországi tartományi választáson az SPD Schröder vezetésével megnyerte a választást, koalíciós partner híján azonban a kereszténydemokrata-liberális szövetség alakíthatott kormányt. Schrödernek ismét csak várnia kellett, hogy megragadhassa a hatalmat, de várakozása nem volt hiábavaló: az 1990-es Alsó-szászországi választások után végül is beköltözhetett a hannoveri miniszterelnöki hivatalba, a Zöldek segítségével. Alsó-Szászországban így 14 év elteltével ismét az SPD alakíthatott kormányt.

Kattintson és tudja meg, hogyan ragadta Schröder magához a hatalmat!

Az 1990-es év egy ambivalens év volt a német szociáldemokraták számára. Az SPD több helyen átvette a tartományi parlamentekben az irányítást, így például Schröder párttársa és jó barátja, Oskar Lafontaine megnyerte a Saar-vidéki tartományi választást, a szocdemek viszont elvéreztek az országos megmérettetésen (részben a kereszténydemokratákat támogató keleti szavazatoknak köszönhetően). Az országos választásokra az SPD a már említett Oskar Lafontaine-t jelölte, akinek bukása után új kihívója lett a párton belül, Gerhard Schröder. A kettejük között lévő rivalizáló viszonyt egész sokáig nagyszerűen sikerült elfednie a pártvezetésnek, az SPD külső kommunikációjában két olyan férfit sikerült bemutatni, akik vállvetve küzdenek a közös célért, a párt sikeréért. A valóság azonban ennél jóval árnyaltabb volt.

Nyolc év hannoveri tartózkodás után Schröder úgy döntött, elérkezett az idő az országos megmérettetésre. Miután másodjára is megnyerte az SPD számára stratégiai jelentőséggel bíró Alsó-Szászországot, nem volt kérdés, hogy a párt ki mellett fog dönteni a kancellári jelölésen. Ehhez azonban az is kellett, hogy Oskar Lafontaine – aki a ’90-es bukás után ismételten neki akart futni az országos választásoknak – visszavonulót fújjon, akinek ez nem kis presztízsveszteséget jelentett. Remek mozgósítással, a média rokonszenvét megnyerve az SPD 16 év után először nyerte meg a parlamenti választásokat. Schröder akkor jobban hajlott arra, hogy pártja kiegyezzen a CDU-val, és hozzanak létre nagykoalíciót, de Lafontaine tanácsára Schröder végül is Joschka Fischer és a Zöldek mellett döntött. Így aztán kezdetét vette a „piros-zöld projekt”.

A médiakancellár színre lép

„Az SPD legnagyobb problémája az, hogy folyton a föld jobbá tételén fáradozik. A föld jobbá varázslása pedig kétségtelenül sokkal fontosabb számára, mint maga a hatalom megszerzése”- vallotta Schröder kancellárrá választása előtt. 1998-ban azonban megváltozott a történet. Schröder, a Machtmensch és a ’68-as lázadók beköltöztek a kabinetbe és elfoglalták helyeiket. Schröder imázsépítése töretlen lendülettel folyt tovább: meghívások egyik talkshow-ból a másikba, fotósorozatok a legkülönbözőbb magazinokba, országos rendezvényeken pedig a hétköznapi emberekkel együtt fogyasztotta jó ízzel az elmaradhatatlan sör-virsli párost. A kamera imádta Schrödert, az újságírók pedig örültek, hogy végre nem egy mogorva nagyapát kell mikrofonvégre kapni, hanem egy jó kedélyű, lezser kancellárt. „A kormányzás jó muri”- szól az emlékezetes idézet a kamerák kereszttüzét kifejezetten élvező kancellártól. A lazább stílusú kormányzást pedig mi sem szemlélteti jobban, mint Schröder egy SPD-s pártrendezvény elhangzott mondata, amikor az autogram-osztogatásban megfáradt kancellár frissítőért kiáltott: „hol mir mal ‘ne Flasche Bier, sonst streik’ ich hier und schreib nicht weiter!Vagyis hozz már egy üveg sört, különben sztrájkolok és abbahagyom az írást.

Amennyire pozitív képet sugárzott a párt kifelé, annyira nagyok voltak az SPD-n belül a gondok. Az első komoly csapást Oskar Lafontaine kilépése jelentette, aki nem egyedül hagyta el a pártot, az SPD bal oldalát is magával vitte, hogy aztán kilenc évvel később megalakíthassák a Die Linke-t. A pénzügyminiszteri tárcát hátrahagyó Lafontaine akkor úgy indokolta döntését, hogy képtelen az együttműködésre Schröderrel (bár a személyes sértettség legalább akkora szerepet játszott ebben). A párt óriási kihívással nézett szembe, Oskar Lafontaine személyében ugyanis nemcsak a pénzügyminisztert, de a pártelnököt is elveszítették a szociáldemokraták. Schrödernek cselekednie kellett, és végül engedvén a nyomásnak megválasztatta magát a szociáldemokraták pártelnökévé. Egy olyan pozíciót kapott meg, amelyre soha életében nem pályázott. Lafontaine még sokáig teregette ki Schröder szennyesét a német sajtóban, az SPD azonban túlélte a szakadást, az ország pedig komolyabb dolgok elé nézett.

Az első kancellár, aki katonákat küldött a frontra

Gerhard Schröder kancellári ideje lejárta után így fogalmazott egy 2006-os olmützi beszédében: „Édesapám a német fasiszták által indított háborúban esett el, Romániában. Egy dolgot ebből biztosan megtanultam: soha többé háborút. Nie wieder Krieg, hangzott sokáig a német külpolitika egyik dogmája, mely egyet jelentett azzal, hogy a német katonákat külföldön, idegen háborúkban soha nem vetik be. Schröder és a fiatal ’68-asok egészen 1998-ig vehemensen kiálltak a pacifista elképzeléseik mellett, amint azonban hogy hatalomra kerültek, be kellett látniuk, hogy a dolgok a valóságban máshogy néznek ki, mint ahogy ők azt korábban elképzelték. Így aztán Németország 1999-ben úgy döntött, csatlakozik a NATO-egységek koszovói hadműveletéhez.

„A szövetségi kormány nehezen hozta meg döntését. A második világháború vége óta első alkalommal fogunk német katonákat bevetni”- szólt Schröder nyilatkozata a németekhez. Az SPD és a Zöldek közös kormánya igen nehezen hozta meg a végleges döntést, hiszen tudták, nyíltan szembemennek mindazzal, amit pártjaik képviselnek. Azt követően, hogy a német harci gépek felszálltak, a csalódott SPD-s szimpatizánsok kivonultak az utcára tüntetni a kancellár pálfordulása ellen. Schröder akkor kiállt döntése helyessége ellen, noha akkor még nem sejthette, hogy nem ez lesz az első ilyen jellegű döntése.

A 2001-es terrortámadásokat követően a háború fogalma egészen új értelmet nyert. Gerhard Schrödert igen mélyen érintették a tragikus események, ugyanakkor tisztában volt vele, hogy a terrortámadások milyen politikai kihívást fognak jelenteni Németország számára. Az emlékezetes szeptember 11-e estéjén Schröder a New York-i terrortámadást a civilizáció elleni támadásnak nevezte, az Egyesült Államoknak pedig Németország korlátlan szolidaritását ígérte. „Nagyon is tisztában voltunk vele, hogy ez akkor mit jelentett: mi is benne vagyunk, ha Afganisztán felé vesszük az irányt”- emlékezik vissza Schröder külügyminisztere arra az estére.

Schröder tehát rábólintott az Enduring Freedom hadműveletre, pár évvel később azonban újabb utasítás érkezett Washingtonból. Az ifjabbik George Bush tömegpusztító fegyverek birtoklására hivatkozva kiadta a parancsot Irak és Szaddam Husszein megtámadására, Schröder ezúttal azonban nemet mondott. „Ha a barátainkat támadás éri, akkor a németek mennek és segítenek. Ezt soha nem lehetett megkérdőjelezni. Viszont ugyan ennyire nem lehet megkérdőjelezni azt sem, hogy végső soron mi vagyunk azok, akik eldöntjük, mit teszünk, és azt miért tesszük. Ez mindig is így volt, és így is fog maradni”- jelentette ki Schröder a 2002-es választási kampány során, a tömeg nagy ujjongása közepette. Schröder George Bush személyében elveszítette az Egyesült Államok barátságát, helyette viszont új szövetségesekre tett szert: először Jacques Chirac személyében a franciákra (aki szintén nemet mondott Bush felkérésére), később pedig Vlagyimir Putyinra, akinek barátsága hosszú ideig rányomta a bélyegét a schröderi külpolitikára.

Kattintson és ismerje meg Schröder második kancellári ciklusát is!

Megérett az idő a cselekvésre

Az iraki nem után a békeköveti, és a 2002-es nagy árvíz után szerzett válságkezelői titulus Schrödernek éppen annyi szavazatot biztosított, hogy egy hajszállal megelőzze a kereszténydemokratákat a 2002-es parlamenti választáson. Schröder második országos győzelme után azon az állásponton volt, ideje belekezdeni a nagy társadalmi reformokba. Egy kevés nyugdíjreformon és az „atomkiszálláson” (melyet most újonnan lényegében Merkelék valósítanak meg) kívül ugyanis az első Schröder-kormánynak nem voltak nagy belpolitikai eredményei. Gerhard Schröder így aztán úgy döntött, újonnan szerzett felhatalmazását arra használja fel, hogy megreformálja a német jóléti államot.

Gerhard Schröder sohasem volt igazán csapatjátékos. A médiakancellári cím mellékhatásaként az SPD számára nem volt ismeretlen jelenség, hogy az országot érintő nagy döntésekről sok esetben csak a médiából szereztek tudomást. Nem volt ez másképp az úgynevezett Agenda 2010 programmal sem, Schröder itt sem osztotta meg pártjával terveit, mindent különbizottságokban egyeztetett, távol a parlamentáris demokrácia kötött szabályaitól. Gerhard Schröder nagy munkaerő-piaci reformtervét végül 2003 márciusában mutatták be, melynek kidolgozásában oroszlánrészt vállalt a Volkswagen AG igazgatótanácsi tagja, Peter Hartz, illetve az általa vezetett különbizottság.

„Tisztel hölgyeim és uraim, csökkenteni fogjuk az állami kiadásokat, növelni fogjuk az egyéni felelősségvállalást, és minden egyes embertől nagyobb teljesítményt fogunk megkövetelni”- kezdett bele Schröder az Agenda 2010 nevű programjának bemutatásába a Bundestagban. A szociáldemokrata kancellár munkaerő-piaci reformjának lényege a szociális és társadalombiztosítási juttatások csökkentése volt, nyíltan azzal a célzattal, hogy a munkaképes korú, ámde munkanélküli segélyen élő embereket ismét munkába állítsák. „Aki képes lenne dolgozni, viszont úgy dönt, hogy nem akar dolgozni, az nem számíthat a szolidaritásomra. Társadalmunkban nincs semmiféle kifogás a lustaságra”- hangzott a kancellár érvelése.

A szociáldemokraták azonban nem fogadták el maradéktalanul kancellárjuk magyarázatát. Fokozta felháborodásukat, hogy Schröder a tervezetet először a Bundestagban mutatta be, anélkül, hogy az SPD pártkongresszusa megszavazta volna a robosztus reformokat. Akárhogy is csűrjük-csavarjuk a dolgokat, azt azért látni kell, hogy Gerhard Schröder Agenda 2010 programjával igen nyíltan szembement az SPD munkás-, és szakszervezeti örökségével (nem az első esetben), ami végül is pár évvel később vesztét okozta.

A több ezer fős országos tüntetések jószerével semmilyen hatással nem voltak Schröderre, a gondok ott kezdődtek, amikor a kancellár úgy érezte, kezdi elveszíteni az irányítást. A párt nyomására 2004-ben át kellett adnia az SPD vezetését Franz Münteferingnek, akinek a későbbi években sokat köszönhettek a szociáldemokraták, hogy pártjuk nem hullott szét. Schröder pártelnöki címéről való lemondását „fájdalmas, de helyes döntésnek” tartotta, a döntés fájdalmassága igazából abban merült ki, hogy Schröder tudta, hatalma és befolyása vészesen fogy. A 2005-ös Schleswig-holsteini tartományi vereséget még csak-csak túlélte volna a szocdem vezérkar, a „vörös bástyának” számító Észak-Rajna–Vesztfália elvesztése azonban már túl sok volt Schrödernek, a Kanzlermehrheit (parlamenti többség) ugyanis veszélybe került.

A végjáték

Gerhard Schrödert nem olyan fából faragták, aki ilyen körülmények között meghátrált volna, és megvárta volna a parlamenti ciklus végét. Nem, ő úgy döntött, előremenekül, és mindent egy lapra téve bizalmatlansági szavazást kér maga ellen, amelyet annak rendje és módja szerint el is veszített, csak hogy ki lehessen írni a választásokat. Schröder rávette pártját, hogy tartson ki mellette, noha a közvélemény-kutatások nem a médiakancellár mellett szóltak: legóvatosabb becslések szerint is három hónappal a választások előtt a 46 százalékkal vezető CDU mögött messze lemaradva kullogott a 28 százalékos SPD. Az addig megfáradtnak tűnt kancellárt a kampányhajrá azonban teljesen kicserélte, és mint a régi szép időkben, fiatalosan, energikusan sorolta fejből a legfrissebb statisztikák eredményeit a legkülönfélébb pártrendezvényeken. Az országos megmérettetésen végül is alulmaradt Schröder SPD-je, igaz, csak egy százalékkal kaptak ki a Merkel által vezetett Uniópártokról, 35-34 arányban. Számos német elemző megjegyezte ugyanakkor a 2005-ös választások kapcsán, hogyha Schrödernek lett volna még egy hete a kampányra, akkor akár még meg is be is érhette volna a kereszténydemokratákat. A történelem azonban nem ismer alternatívákat.

Hiába az elképesztő küzdés, a teljesen vert helyzetet lényegében döntetlenre hozó Schröder, egy dolog egészen bizonyos volt akkor, Schrödernek mennie kell. A gond csupán az volt, hogy a „basta-kancellár” ezt nem volt hajlandó tudomásul venni. Ennek egyik legékesebb példája a választások után rendezett ún. Elefentenrunde választási műsor volt, ahová hagyományosan a parlamentbe jutott pártok vezetőit hívják meg, hogy értékeljék az eredményt. A közönség azt várta volna, hogy Schröder elismerje a választási vereséget, és gratuláljon Merkelnek, ám nagyon nem így történt. A még hivatalban lévő kancellár úgy adta elő a választást, mint amit lényegében pártja nyert meg, kritizálta a műsorvezetőket, amiért nyíltan a CDU felé húznak, és tudatta a teljesen indiszponált Merkellel, hogy pártja vele biztosan nem fog koalíciót kötni, amennyiben ő igényt tart a kancellári székre. Választási műsor ide, vagy oda, az SPD vezérkara már kiadta az utasítást Schrödernek: koalíciót kell kötni a kereszténydemokratákkal, nincs ugyanis más választásuk. Gerhard Schröder ezt azonban már nem vállalta, és leköszönt, a CDU-val való koalíciós tárgyalások pedig már egy másik társaság bonyolította le, Schröder nélkül.

Gerhard Schröder búcsúztatóján a német hadsereg fúvószenekara a kancellár egyik kedvenc dalát játszotta, az I did it my way-t. Furcsa keveréke volt ez a popnak és a patriotizmusnak, a dal mondanivalója viszont végül is tökéletesen passzolt Schröder személyiségéhez. Gerhard Schröder a mai napig kettős szerepet tölt be a németek szemében: aki háborúba vitte az országot, és aki békét hozott, aki megújította az országot, és aki lerombolta a jóléti államot. Talán pont ebből az ambivalenciából fakad az, hogy még a mai napig is rengetegen tisztelik és szeretik az egykori szociáldemokrata kancellárt.

Molnár Tamás Levente

Felkapott hírek

Friss hírek

A honlap további használatához kérjük fogadja el a sütik használatát. További információt adatvédelmi tájékoztatónkban és a sütik kezelésére vonatkozó tájékoztatónkban talál.

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás