Argentin politikai kísérletek a XX. században

Jorge Mario Bergoglio hazájának, Argentínának a huszadik századi történelme legalább olyan fordulatos, mint Magyarországé: katonai diktatúrák (junták), popularista elnökök, nagybirtokosok és marxisták küzdelme zajlott évtizedeken keresztül, begyógyulatlan sebekkel a mai napig. Ahogy Magyarországot a Közép-Európára vonatkozó geopolitika határozta meg, úgy Argentína történelmét sem lehet a latin-amerikai kontextus nélkül értelmezni.

Latin-Amerika sorsa

Amióta az európai navigátorok felfedezték maguknak a kontinenst, a megszerezhető nyersanyagért, területért, befolyásért vívott küzdelmek minden történelmi korban megújultak. Először a gyarmatosítók és az őslakos indiánok között folyt rövid harc, a legtöbb áldozatot mégsem a fegyverek, hanem a behurcolt európai betegségek szedték. Az európaiak partraszállását követő közel száz év alatt e vírusok az őslakosok 95 százalékát, becslések szerint 10-20 millió indiánt öltek meg. 

A gyarmatosító hatalmak is egymásnak feszültek az 1494-es Tordesillasban kötött spanyol-portugál megállapodás ellenére, hiszen megjelentek a franciák, britek és hollandok is a déli területeken. A szerzetesrendek közül a jezsuiták, ferencesek és domonkosok hamar csatlakoztak, sokszor a megtért őslakosok védelmében dolgoztak a profitorientált világiakkal szemben. A jezsuitákat 1767-ben kiűzték az akkori portugál és spanyol gyarmatokról, Franciaországból és más katolikus európai államokból. Ehhez végül a pápa közreműködését is megnyerték a rend korabeli politikai ellenfelei, XIV. Kelemen a Dominus ac Redemptor nevű dokumentumban betilotta a rend működését, amelyet csak a Szent Szövetség Európája idején 1814-ben állítottak vissza, a napóleoni háborúk és a felvilágosodás első nagy laikus hullámának lecsengése után.

Az első latin-amerikai állam, amely függetlenségét kivívta,1804-ben Haiti volt. Argentína 1825-ben kapta meg ezt az elismerést a britektől, és csak jóval később a spanyoloktól. A gyarmatosítás után az Amerikai Egyesült Államok (USA) befolyása erősödött meg Latin-Amerikában. Ennek legszimbolikusabb aktusa a James Monroe amerikai elnökről elnevezett doktrína bevezetése volt, amelynek értelmében minden további európai gyarmatosítási kísérlet a kontinensen aggresszióval érhetett fel Washington szemében, amelynek elhárítása érdekében erővel is fellépne az akkor már függetlenedett – de még az észak-déli polgárháború előtt álló – USA. A 19. század során több mint 50 millió európai vándorolt ki az amerikai kontinensre, az akkori európai populáció arányában ez óriási migrációs hullámnak számított.

A két világháború pusztítása alapvetően elkerülte a kontinenst. Brazília egy ideig kereskedett még a náci Németországgal, majd egyedüli országként 25.000 katonát küldött az óceán másik felére. Argentína minden washingtoni nyomás ellenére csak 1945. márciusában lépett be hivatalosan a szövetséges hatalmak oldalán a háborúba. Perón 1946 után kifejezetten elítélően vélekedett a nürnbergi perről, már a háború alatt intézményes nácimentésbe kezdett, amelyhez bőven talált partnereket Európában; többek közt vatikáni közreműködők is akadtak. A legújabb német nyomozások szerint akár 9000 náci is kimenekülhetett, amelynek közel fele Argentínában telepedett le.

A vasfüggöny szele még erősebben érte el a térséget. Az USA kihelyezett háborúnak (proxy war) tekintette azokat a helyi konfliktusokat, amelyek során a hidegháború két nagyhatalma rendszerint felkarolt egy-egy oldalt. Amíg az amerikai döntéshozók a kommunizmustól féltek, addig a latin-amerikai országokban a politikai vezetők a szegények és gazdagok közötti különbség csökkentését tűzték legtöbbször zászlajukra, igaz, ez az ideológia a kialakuló polgárháborúkban háttérbe szorult.

Argentína szomszédja, Chile esete jól példázza, hogy az USA mennyire aggódott a kommunista térnyerés miatt. 1970-ben az ország kongresszusát is megpróbálták befolyásolni az amerikai szolgálatok, hogy ne szavazzák meg hivatalosan Salvador Allendét, a baloldalt tömörítő elnökjelöltet. Embargót vezettek be, a CIA különleges egységeit legalább három különböző bevetésre küldték, hogy megakadályozzák a megválasztott elnök hivatalba lépését. Allendét valóban ellátta bőven a Szovjetunió KGB-s tanácsadókkal és igyekeztek kihasználni a megnyílt dél-amerikai lehetőségüket a moszkvai döntéshozók. 1973-ban végül az USA által támogatott katonai puccs során hatalomra került Augusto Pinochet, Allende pedig az elnöki palota ostroma során főbe lőtte magát. Pinochet a jobboldali dél-amerikai diktatúrák figurájává vált, halála előtt még közel 300 vádpontot gyűjtött ellene a chilei ügyészség.

Argentína belharcai

Ha Argentína, akkor a focin kívül Perón juthat eszünkbe (és persze “Evita”, első felesége). A második világháború Európában éppen Sztálingrádnál készült fordulatot venni, miközben a 48 éves Perón a Castillo-kormányzat elleni puccsban vett részt. Bár a szociális igazságosságot szem előtt tartó korporatista államot hirdetett pártja, 1951-ben 50 százalékos inflációhoz vezetett hibás gazdaságpolitikája, több mint száz kiadványt tiltott be néhány év alatt és rengeteg vállalkozást államosított.

Peróntól Onganía tábornokig

1946-ban kezdődő első elnöki mandátuma idején még nem állt távol az egyháztól, azonban mindez 1954-re megváltozott: a válás és a prostitúció legalizálásával végleg elvágta magától a klérus támogatását, amely nem késlekedett a válasszal és hamarosan kiközösítette. Ekkor Perón naggyűlést hívott össze, amelyet azonban politikai ellenfelei brutális módon megszakítottak: repülőgépről bombát dobtak a százezres tömegre, több mint 300 áldozatot szedve. Az 1955-ös sikeres puccsot az egyház is támogatta Perónnal szemben, amely után 18 évet kisebb megszakításokkal a Franco-féle Spanyolországban töltött száműzetésben.Az ötvenes évek közepétől tehát újra civil kormányzatok váltották egymást a hatalomban, mígnem 1966-ban Juan Carlos Onganía tábornok a katonai rezsimet – juntát – már végleges megoldásnak tekintette: a kommunizmus és a liberális demokrácia elkerülésének kísérleteként, ahogy azt eszmetörténetileg talán kategorizálni lehetne. Ebből is látszik, hogy a nemzeti és nemzetközi feszültségek hogyan gerjesztették egymást Argentínán belül.

Polarizáció

1969-ben a Harmadik Világért Papi Mozgalom (Movimiento de Sacerdotes para el Tercer Mundo, MSTM) petíciót készített és felvonult Onganíával szemben, a nyomornegyedek eldózerolásának megállítása miatt. Később ugyanez a szervezet a szocialista forradalmárokat támogató nyilatkozatot adott ki. Ekkor válaszul a Buenos Aires-i püspökség megtiltotta az ország papjainak, hogy politikai nyilatkozatokat tegyenek. Ez a légkör csak fokozódik a következő években, így a felszabadítás teológiát aktívan képviselő jezsuita szerzetesek esetét is ebben a kontextusban kell értelmezni: az egyház papjai közt is leképződtek a társadalmi folyamatok és politikai értelemben többen exponálódtak.

A Videla-féle junta

Gyakorlatilag az első Perón-éra bukásától évtizedekig a peronista-klikkek, a szélsőbal, a katonaság és más – külföldről is támogatott – politikai csoportok harcává fajultak az események. Az 1970-es években “piszkos háborúnak” hívott időszakban tovább folyt a terror a hatalomért, több mint 30 ezer emberáldozatot követelve.

Perón egy újabb sikeres visszatérése majd halála után új felesége, Isabel vezette az országot két éven keresztül 1976-ig. Tőle vette át (el) a hatalmat az újabb katonai junta Jorge Rafael Videla parancsnoksága alatt, amely csoport 1981-ig tartotta magát, majd végül a Falkland-szigetekért vívott háború elbukása után omlott össze.

Videlát életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték emberi jogi jogsértések miatt – tehát politikai tisztogatás, kínzás és az Andrássy út 60-ból is jól ismert egyéb praktikák okán. Később több mint 11.000 argentin polgár részesült kárpótlásban a junta működése miatt. Videla 2013. május 17-én, két évvel újabb börtönbüntetésének megkezdése után halt meg a Marcos Paz büntetésvégrehajtási intézményben. Az argentín egyház nevében kétszer elnézést kértek a diktatúra idején tanúsított magatartásért.

Az új demokratikus kísérlet

1983-ban az alkotmányos rend visszaállt, választásokat tartottak és megkezdődött a múlttal való szembenézés. Raúl Alfonsín elnöksége 1989-ben ért véget, amikor 12 hónap alatt 5000 százalékos inflációt produkált a nemzeti fizetőeszköz, részben a katonai junta alatt felhalmozott óriási államadósság miatt. Ebből végül kikecmergett a politika, a pesót a dollárhoz kötötték. 1999-re azonban olyan súlyos recesszióba zuhant az ország, hogy csődöt jelentett az állami hitelek törlesztése terén, csökkent a GDP, súlyos megszorításokba kezdett a nemzetközi hitelezők nyomására. A magas munkanélküliség és a folyamatosan napvilágra kerülő politikai korrupció végül zavargásokhoz vezetett, a pesoban vezetett bankbetétek befagyasztásába pedig gyakorlatilag a teljes politikai vezetés belebukott. (Miközben a dollárban vezetett számlákhoz nem nyúltak.)

Társadalmi olló

2003 májusában Nestór Kirchner tette le az elnöki esküt, a GDP újra növekedő pályára állt – a nemzetközi sajtó nem kis meglepetésére. Ahogy a junták idején, úgy a demokráciából is az egyszerű argentín választók kapták a legnehezebb leckét. 1989-ben és 2002-ben gyakorlatilag a társadalom fele elszegényedett. Ez a statisztika együtt ingadozott a gazdasági ciklusokkal. 2010-re e számok hivatalosan 9-13 százalék között mozgott, egyes nem-kormányzati szervezetek szerint pedig akár a 30 százalékot is elérhette a szegénység. Ezzel az adattal egyébként Argentína, és főleg Buenos Aires, Latin-Amerikán belül még gyakran célországnak számított a bevándorlók között. Nestór halála után felesége, Cristina Fernández de Kirchner nyerte meg a választásokat és viszi azóta is az ország ügyeit. 

Kitekintő

Felkapott hírek

Friss hírek

A gazdaságra is veszélyt jelent az új kínai koronavírus-járvány

A gazdasági növekedés a - szintén Kínából indult - súlyos akut légzőszervi szindróma (SARS) kitörése után is megtorpant 2003-ban. Az a járvány közel 800 életet követelt. A szigorúbb megelőző intézkedéseket azonban ezúttal egy potenciálisan fertőzőbb koronavírus ellensúlyozza. Ráadásul a világ második legnagyobb gazdasága a globális növekedés sokkal nagyobb részét teszi ki most, mint 2003-ban. Nem csoda hát, ha a befektetők nyugtalankodnak.

Read More »

A túszul ejtett nemzet

Bár El Salvador nem háborús övezet, akár az is lehetne. Az apró közép-amerikai országban ugyanis az MS-13 és a La 18 rivális bandák irányítják és befolyásolják az élet minden aspektusát, ami miatt a világ egyik legveszélyesebb helyének számít.

Read More »

A honlap további használatához kérjük fogadja el a sütik használatát. További információt adatvédelmi tájékoztatónkban és a sütik kezelésére vonatkozó tájékoztatónkban talál.

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás