Szokatlan páros Európa élén

Az utóbbi időben úgy tűnik, Németország Lengyelország képében találta meg azt a szövetségest, aki támogatja az Európai Unió jövőjéről alkotott elképzeléseit, és egyben kellően nagy tagállam ahhoz, hogy „számítson”. A történelmi sérelmek és a még néhány évvel ezelőtt is feszült kapcsolatok tükrében mindenképpen meglepő az összeborulás, ám a két ország gazdasági, valamint geopolitikai adottságait és lehetőségeit figyelembe véve nem is lehet ez másképp.

Néhány éve a két ország előző kormányai még vérre menő csatát folytattak a Tanács szavazati formulájának kialakítása kapcsán, majd 2007-ben az akkori lengyel miniszterelnök (akinek tragikus körülmények közt elhunyt ikertestvére ebben az időszakban az elnöki széket foglalta el) egy karikatúrán úgy megsértődött, hogy felrúgta az éledező Weimari Együttműködést Franciaország, Németország és Lengyelország között. Az elmúlt évben aztán a két ország külügyminisztere már közös levelet írt Catherine Ashton-nak, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselőjének, közösen cikkezett Európa megmentéséről, ráadásul a legmagasabb szintű diplomáciai gesztusokból sincsen hiány: Guido Westerwelle külügyminiszter 2009-es látogatását követően tavaly Joachim Gauck német államfő első útja is Varsóba vezetett Brüsszel, vagy éppen Párizs helyett.

Egymásra utalva

Természetesen az egyre szorosabb együttműködés hátterében a történelmi sérelmeken való kölcsönös túllépés romantikus gondolata mellett (helyett) a jól megfontolt érdekek is szerepet játszanak. Ezeket áttekintve pedig mi is jól láthatjuk, hogy a két ország mennyire egymásra utalt érdekei és elképzelései érvényesítésében

Lengyelország meggyőző gazdasági teljesítményét felhasználva igyekszik az EU színpadán is nagyobb tekintélyt és befolyást kivívni magának, méretéből és földrajzi helyzetéből adódóan a regionális vezető szerep mellett Európa fontos hatalma is szeretne lenni, erre pedig paradox módon az elhúzódó válság remek lehetőséget kínál. A stabil gazdasági növekedés, az alkotmányba épített államadóssági plafon, a költségvetés kiegyensúlyozását szolgáló reformok, valamint a független és az infláció kordában tartását kiemelt feladatnak tekintő központi bank mind-mind olyan, Németországban szemében „kedves” dolog, amiből Európában az elmúlt években komoly hiány jelentkezett.

Németország pedig újabban nem dúskál komoly európai szövetségesekben. Az Egyesült Királyság David Cameron vezetésével egyre inkább kívülállóként szemléli az EU eseményeit, Spanyolország és Olaszország pedig nem éppen vehető számításba kiszámítható és stabil szövetségesként, ráadásul a német fiskális szigort finoman szólva sem támogatja a helyi lakosság. Ezek után nem jött jól, hogy Franciaországban Francois Hollande elnök növekedésösztönző retorikája kiütötte a nyeregből az Angela Merkel kancellár elsőszámú szövetségesének (rossz nyelvek szerint inkább helytartójának) számító Sarkozy-t.

A helyzet lengyel szempontból is hasonló. Ha valóban szintet kíván lépni az ország a hatalmi rangsorban, ahhoz nagyhatalmi szövetségesek kellenek, az eddigi próbálkozások pedig sok sikerélményt nem hoztak magukkal. A Kaczynski-fivérek nevével jelzett időszakban az Egyesült Államok volt az elsőszámú szövetséges a lengyel külpolitikai felfogás szerint, hiába vett azonban részt az ország többek közt az iraki hadműveletekben, állampolgárai a mai napig nem utazhatnak a tengerentúlra vízum nélkül. Bár az ezúttal az ellenzéket vezető Jarosław Kaczynski továbbra is szívesen hangoztatja, hogy az Egyesült Királyság országa természetes szövetségese, azt is könnyű belátni, hogy a szigetország EU-ról alkotott jövőképe nem igazán egyezik a lengyel érdekekkel (vegyük kézen fekvő példaként a lengyel gazdaság egyik motorját jelentő Kohéziós Alapok jövőjével kapcsolatos álláspontot).

Ráadásul a gazdasági ésszerűség (kényszer) is a politikai kapcsolatok szorosabbra fűzése mellett szól. A lengyel gazdaság legnagyobb exportpiaca Németország, miközben a nyugati szomszéd az elsőszámú működőtőke-befektető Lengyelországban. Bár német oldalról ennyire nem kiemelt a friss szövetséges szerepe (jórészt az összes export nagyságrendekkel nagyobb méretének köszönhetően), a német-lengyel kereskedelem így is meghaladja a német-orosz gazdasági kapcsolatok mértékét, az energiapiacot is ide értve. Mindemellett a növekvő vásárlóerő, a földrajzi közelség és a stabilitás mind felértékeli a lengyel piac szerepét német szempontból.

Lengyelország az új Franciaország?

 Az elemzők egy része a fejleményeket szemlélve egészen odáig ment, hogy Lengyelországot az új Franciaországnak kiáltsa ki. A képzavar feloldása nem túl bonyolult: Sarkozy Élysée-ből való távozásával Merkel elveszítette legnagyobb szövetségesét, Hollande-dal pedig hiába normalizálódott gyorsan a viszony, a két politikus válságkezelésről alkotott elképzelése korántsem egyezik. Ez pedig jócskán felértékelte a már korábban is csöndben, de biztosan épülő német-lengyel együttműködést, elvégre Lengyelország Spanyolországgal megegyező (27) szavazati aránnyal rendelkezik a Tanácsban, ráadásul a német vezetés az új tagállamok (de legalábbis a Visegrádi országok) szavazatait is elérhetőnek tartja a partnerségen keresztül.

A megszorításokba belefáradt országokkal ellentétben ráadásul Lengyelország átvette a korábban a britek által betöltött szerepet, mint a szabadkereskedelem és a szigorúan felügyelt kormányzati költés európai mintája, ebből a szempontból pedig a protekcionista Franciaország ellensúlya. Radosław Sikorski lengyel és Guido Westerwelle német külügyminiszter legutóbb erre az alapra építve cikkezett közösen a New York Times hasábjain a növekedés és a fiskális szigor, a költségvetési reformok összeegyeztethetőségéről. Itt viszont azt is meg kell említeni, hogy az egyre inkább teret nyerő növekedésösztönző válságkezelés, valamint Hollande választási győzelme nem hagyta érintetlenül a német-lengyel elképzeléseket sem, ám Merkel és Tusk továbbra is hisz a két irányzat összeegyeztethetőségében.

Sikorski önálló politizálása Németországban nagy elismerést, Lengyelországban pedig politikai tábortól függően megbecsülést, vagy hazaárulói státuszt vívott ki a külügyminiszternek. Azóta elhíresült berlini beszédében Németországot cselekvésre szólította, kiemelve, hogy a nyugati szomszédnak el kell ismernie, hogy ő az integráció legnagyobb nyertese, melynek következtében a legnagyobb terheket is Németországnak kell vállalnia. Természetesen az ellenzék a történelmileg kényes kijelentést rögtön támadni kezdte, azzal vádolva a kormányzó Polgári Platformot, hogy Németország gyarmatává teszi hazáját. Külön érdekes a megosztó beszéd annak fényében, hogy Sikorski korábban kitöltött egy parlamenti ciklust a felsőházban az őt most nagy erőkkel támadó konzervatív Jog és Igazságosság frakciójában. A beszéd egyébként az együttműködés lengyel megközelítését is tökéletesen summázta: „Feltéve, hogy Németország bevesz bennünket a döntéshozatalba, Lengyelország támogatni fogja a német törekvéseket.”

A politikus ugyanakkor nem riad vissza a diplomáciai nyelvben szokatlan kritikai fordulatok használatától sem, annak érdekében, hogy egyértelművé tegye álláspontját. A Németországot és Oroszországot Lengyelország „feje fölött” összekötő Északi Áramlat gázvezetéket például a Molotov-Ribbentrop paktumhoz hasonlította, míg nemrégiben meglehetősen egyértelműen jelezte, nem szeretné, ha Németország lekezelően bánna szövetségeseivel, amikor úgy fogalmazott: „Németországot nem fogják elismerni Európa hegemón hatalmaként. Meg se próbáljanak azzá válni.”

A látszólagos ellentmondás áthidalását ők az EU mélyítésében, a gazdaságpolitikát és költségvetést ellenőrző és szabályozó központi hatáskörök jelentős szélesítésében, valamint az EU ezzel járó demokratikusabbá válásában látják. A németek egyre inkább egy föderális európai integráció szószólói lesznek, oldalukon Lengyelországgal. Ezen a téren a legnagyobb eltérés (az egyébként Franciaország által is támogatott) eurókötvények bevezetése terén van, a lengyel kormány ugyanis régóta kiáll az ötlet mellett, míg Németország továbbra is erősen húzódozik az elképzeléstől. Akár az is elképzelhető, hogy a Sarkozy kiesésével keletkező kényszerhelyzetben Merkel ebben a kérdésben engedhet a lengyel nyomásnak a korlátlan támogatás érdekében.

Az Oroszországhoz való viszony a másik kérdés, amely kapcsán Mertusk-páros lassan átveheti a korábbi Merkozy szerepét. A Németországgal szembeni nyitással nagyjából egy időben Lengyelország az orosz medvével is elkezdte óvatosan normalizálni viszonyát, hiszen a jelenlegi vezetés – tanulva a múltból – Oroszország nyugathoz csábításában látja az ország biztonságának kulcsát, Németország pedig nagyra értékeli az oroszokkal közös energetikai projekteket, és ugyancsak szeretné inkább maga mögött tudni Oroszország támogatását.

Túl a barátságon

A fentiek tükrében a kérdés az, hogy valójában mennyit ér Németországnak és Angela Merkelnek a lengyel barátság, meddig hajlandóak elmenni a lengyelek támogatása érdekében. Megfordítva úgy is feltehető a kérdés, hogy mennyiben tudja Lengyelország érvényesíteni érdekeit a német együttműködésen keresztül.

Az első valódi próba a küszöbön áll; Lengyelország, és még inkább Donald Tusk kormányfő szempontjából kulcskérdés, hogy az EU költségvetési alkudozásai során mekkora szeletet tud kiharcolni a lengyel fél a kohéziós tortából. Köztudott, hogy Németország legnagyobb nettó befizetőként karcsúsítana a büdzsén, míg a lengyel gazdaság számára gyakorlatilag nélkülözhetetlen a támogatás. Ezt jól mutatja a tárgyalásokat övező közfigyelem Lengyelországban. Donald Tusk persze igyekezett ügyesen taktikázni: a hazai sajtóban 300 milliárd zloty-ban szabta meg a hétéves ciklusra előirányzott célszámot, amit jó eséllyel egy kompromisszumos javaslat is biztosítani fog. Minden ezt meghaladó összeg belpolitikai nyereséget jelenthet a lengyel kormánynak, így kérdés, hogy Merkel meddig megy el szövetségese (és a többi új tagállam támogatásának megszerzése) érdekében.

Ez egyben az első komolyabb lengyel-francia megmérettetés is lesz. A lengyel fél hajlik a kompromisszumos javaslatra, ám ehhez minden oldalról szeretne engedményeket látni. A Közös Agrárpolitika jelenleg a költségvetés 40 százalékát emészti fel, miközben az agrárszektor mindössze a GDP két százalékát állítja elő, a szektorban foglalkoztatottak aránya pedig alig haladja meg az öt százalékot. Lengyelország mezőgazdasága méreteiben nagyobb, mint Franciaországé, ám Franciaország több központi támogatásban részesül. A lengyel kormány mellett Németország szemét is régóta szúrja a KAP érinthetetlensége, ám Sarkozy-vel ellentétben Hollande talán hajlik egy kompromisszumos megoldásra a megegyezés érdekében.

Itt pedig elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol a lengyel befolyás és érdekérvényesítés egyértelműen véget ér. Minden közös érdek ellenére egy dolog nem változott, mégpedig az, hogy Németország az EU legnagyobb befizetője, míg Lengyelország a költségvetés legjelentősebb nettó haszonélvezője. Hiába minden érdekközösség, ha a szintén a legnagyobb finanszírozók között lévő francia érdekek ütköznek a lengyelekkel, Merkel sem fog meggondolatlanul a tűzbe menni lengyel barátai érdekében. Az azonban valószínű, hogy jelenleg Németország számára a lengyel érdekek közvetlenül a francia megfontolások után másodikként következnek a sorban, ez pedig figyelemreméltó kártya Donald Tusk kezében.

A további előrelépésre azonban még bőven van esély. Lengyelország mindenáron szeretné elkerülni a kétsebességes Európa kialakulását, amire az elitista felfogást megtestesítő Sarkozy kiesésével most jóval nagyobb az esélye. Ahhoz viszont, hogy komoly beleszólása legyen az európai integráció jövőjének alakulásába, csatlakoznia kell az euróövezethez. A jelenlegi helyzetben persze a szabadon lebegő zloty áldás a lengyel gazdaságpolitika szempontjából, ám Németország támogatásának és egy egyenlőbb együttműködés  kialakításának mindenképpen feltétele, ára a közös valuta bevezetése. A Tusk-kormány hajlik is erre, ám ennek érdekében részt kíván venni a küszöbön álló, az euró jövőjét is meghatározó döntések meghozatalában. Ebből a szempontból mind Merkel, mind pedig Hollande meggyőzhető bizonyos keretek között, Donald Tusk pedig már sokszor bebizonyította, hogy (egyesek szerint túlságosan) hajlik a kompromisszumokra.

Ezt a képességet, valamint a német-típusú válságkezelés támogatását pedig Németország egyelőre értékeli. Ezt bizonyítja az a gesztus is, hogy az utóbbi időben a német lapokban felmerült a lengyel miniszterelnök neve, mint a Bizottság következő vezetője. Noha 2014-ben reményei szerint Tusk még Lengyelország kormányfője lesz (a jelenlegi ciklus 2015-ig szól), a németek a jelek szerint a személyes szinten is igyekeznek „ápolni” az együttműködést.

Csicsai Máté

Felkapott hírek

Friss hírek

Nagy pénz, nagy foci – a világ leggazdagabb klubtulajdonosai

Az amerikai sportokkal ellentétben az európai sportkultúrában nincsen jelen a fizetési sapka fogalma, amely kiegyenlítené a csapatok költéseit, és kiegyensúlyozottabbá tenné a bajnokságokat. Így a jelenlegi piaci körülmények között egy futballcsapat sikerességének releváns tényezője, hogy mennyire gazdag a csapat tulajdonosa.

Read More »

A honlap további használatához kérjük fogadja el a sütik használatát. További információt adatvédelmi tájékoztatónkban és a sütik kezelésére vonatkozó tájékoztatónkban talál.

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás