Merre tovább, Hollandia?

Óriási tétje volt mind Hollandia, mind az Európai Unió számára a szeptember 12-én tartott hollandiai választásoknak. A mindenki által izgatottan követett választási kampány azt engedte sejtetni, hogy az unió egyik legbiztosabb bástyája szembefordul elveivel, és a kormánypálcát az uniót erőteljesen bíráló, az európai mentőakciókban való részvétel megtagadásával operáló baloldalnak adja át. Bár a végleges eredmények első látásra azt sugallják, hogy Hollandia kitart az unió mellett, a holland politológusok igyekeznek hangsúlyozni, hogy a korábbi EU-barát politika a régi-új vezetés keze alatt is módosulni fog.

Ha csupán nagyvonalakban futnánk át az egyes pártok eredményeit, azt állíthatnánk, hogy a holland politika hagyományainak megfelelő választási eredmény született az elmúlt hét szerdáján, ugyanis egyik pártnak sem sikerült abszolút többséget szereznie a törvényhozásban. A választásokat vezető pozícióban záró Szabad Demokrata Néppárt (VVD) a lehetséges 150 helyből pusztán 41-et szerzett meg, így a párt ismét, az elmúlt két évhez hasonlóan, koalíciós kormányzásra kényszerül. Azonban a partnerek személyét illetően meglepetés született, amely aligha van összhangban a szavazás előtt vártakkal.

Az előrehozott választás a kisebbségben lévő kormányzat egyik koalíciós partnerének, a bevándorlás- és iszlámellenes retorikájával ismertté vált szélsőjobboldali párt, a Szabadságpárt kiválása miatt vált szükségessé. A kirobbant politikai válsághelyzetnek ugyanakkor az Európai Unió ágyazott meg. Hollandia az utóbbi időszak gazdasági válságából viszonylag keveset érzékelt, gazdasági mutatói is pozitív képet festettek az ország helyzetéről. Mindezt a statisztikák is alátámasztották: 2011-ben a holland gazdaság Európában az ötödik, a világon pedig a tizenhetedik legerősebbnek bizonyult, és tagja volt az AAA-besorolással rendelkező rendkívül csekély létszámú országcsoportnak is. Azonban az eurózóna válsága, és az ezzel járó sorozatos mentőcsomagok veszélybe sodorták a holland gazdaság teljesítőképességét. Bár kiváló minősítésének elvesztése miatt ezidőtájt sem kell aggódnia, gazdasága már korántsem áll stabil lábakon. Az idei évre majd’ 1 százalékos GDP-csökkenést jövendöltek a szakemberek, valamint az országnak egy új jelenséggel is szembe kell néznie: a foglalkoztatottság arányában élenjáró Hollandia munkanélküliségi rátája 6 százalék felé kúszott. Ráadásul a 3 százalékos hiánycél teljesítésére is kevés esélye van, lévén a hiány 4 százalék feletti, amely kiválthatja az unió elégedetlenségét is.

A romló gazdasági teljesítmény ellensúlyozására és a fennálló helyzet javítása érdekében a kormány áprilisban a költségvetési kiadások mérséklését indítványozta, amely többek között magába foglalná a nyugdíjak csökkentését és a nyugdíj korhatárok kitolását egészen 67 éves korig. A Szabadságpárt vezetője, Geert Wilders ennek a kormányjavaslatnak mondott ellent, és vált ki a koalícióból. A korábban az iszlám ellen kikelő Wilders kritikáinak tárgya így az Európai Unió lett, és egyre erőteljesebben hangoztatta, hogy Hollandia csak akkor keveredhet ki nyertesként a jelenlegi helyzetből, hogyha kilép az eurózónából, és visszatér eredeti pénzneméhez, a guilderhez. Sőt mi több, nemcsak az eurózónában, hanem magában a szervezetben való holland részvételt is megkérdőjelezte, valamint népszavazás kiírását kezdeményezte a holland EU-tagságról. 

Bár az unió egyértelmű elutasítása nem jellemzi a holland társadalmat, mutatkoztak jelei annak, Wilders szavai hatással voltak a szavazókra. Az aggodalomra okot adó gazdasági mutatók, valamint az egyre magasabb szintre kúszó munkanélküliségi szint felébresztette a kétséget az unióhoz hű holland polgárokban. A korábban oly erősnek hitt EU-hűség a tervezett költségcsökkentések hallatára is meginogni látszott: a holland lakosság nem gondolta, és nem is gondolja úgy, hogy Hollandiának ki kellene lépnie az eurózónából vagy akár az Európai Unióból, ugyanakkor egyre kevésbé tudják tolerálni, hogy az unióban történtek hatással vannak mindennapi életükre, beleértve a megszorítások célkeresztjébe került egészségügyi- és nyugdíjrendszert. 

A társadalom EU-hoz fűződő hozzáállásának változását az összes, a választási kampányban résztvevő párt érzékelte, és szinte mindegyik kampány velejét képezte az unióval való szembehelyezkedés, vagy a közösség ellen szóló kritika. A holland társadalom megingathatatlannak tűnő támogatása az unió irányában, valamint a többi párt taktikája kifogta a szelet a szélsőjobb vitorlájából. Azonban az előzetes találgatások nem a centrumban lévő pártok győzelmét jósolták, sokkal inkább egy történelmi mozzanatra készültek: a szocialista párt első kormányzati ciklusára.

Az 1970-es években még hithű maoistaként indult párt óriási népszerűségnek örvendett a választás előtti hónapokban, amelyhez nagymértékben hozzájárult euroszkeptikus retorikája, valamint rendkívül karizmatikus vezetőjének fellépése. Emile Roemer nem tipikus holland politikus: imázsának alapköve egyszerű, hétköznapi személyisége, amely azt sugallja a társadalom számára, hogy pusztán egy közülük, akinek megvan az ereje és a pozíciója érdekeik hiteles képviseletére. A szélsőjobb offenzív politikája sokakat elrettentett a választási kampány idején, és ezen szavazók nagy része első körben a Szocialista Pártban vélte felfedezni a megoldást. Bár a Szocialista Párt a további megszorítások ellen emelte fel a szavát, a Szabadságpárttal ellentétben kerülte a szélsőséges megnyilvánulásokat, és nem fenyegetőzött az unió elhagyásával. Az exit pollok fej-fej melletti eredményt mutattak a szocialisták és a kormánypárti liberálisok között, azonban a választás teljesen más eredményt hozott: bár nem vesztett egyetlen parlamenti helyet sem, a szocialista párt jócskán elmaradt a várakozásoktól. Helyzetét nem könnyítette, hogy vezére az oly fontosnak tűnő televíziós vitában alulmaradt vitapartnereivel szemben.

A holland Munkapárt teljesítménye ugyanakkor minden képzeletet felülmúlt, és a liberálisok mögött alig elmaradva a második legerősebb párt pozíciójába emelkedett, 38 helyet elfoglalva a parlamentben. Minek köszönhető a látványos véghajrá? Sokan sokféleképpen magyarázzák az okait. Egyesek a fiatal, karizmatikus és energikus új vezérben, Diederik Samsonban látják a titok nyitját, míg mások taktikai szavazást emlegetnek a választópolgárok részéről. Felmérések szerint a korábban PVV-szavazók 43 százaléka döntött úgy, hogy más pártra adja le szavazatait, hiszen a kampányidőszakban több párt is kijelentette, hogy nem hajlandó koalícióra lépni a szélsőségesekkel, így a PPV szavazói úgy érezhették, szavazataik nem járulnának hozzá érdemben a választás végkimeneteléhez. Különösen megnyerő lehetett a voksolók számára a párt vezetőjének azon kijelentése, hogy a következő megszorítások terheit minden holland állampolgárnak egyformán viselnie kell.

A választások előtti elemzések a holland politikai élet fragmentáltságát emelték ki, amelyet az időközi választás csak tovább erősíthet. Sokan vélték úgy, hogy a középpártok ideje lejárt, és az állam polgárai sokkal inkább bizalmat szavaznak a keményebb fellépésnek. Mások arra figyelmeztettek, hogy a választásokat követően hosszú hónapokig folyik majd a vita a koalíció összetételéről és a kormányprogramról.

Ennek fényében mind a belföldi, mind a külföldi szakértők számára óriási meglepetéssel zárult a választás: két pártnak is sikerült a többi felé magasodnia, elnyerve a lehetséges parlamenti helyek több mint felét. Az 1990-es években már volt Hollandiában közös liberális-munkapárti vezetés, így a helyzet nem teljesen ismeretlen a holland politikában. A legtöbb kérdésben a két párt azonos nézeteket vall, mindkét vezér, Samson és Mark Rutte jelenlegi miniszterelnök, leszögezte, hogy az ország jövője érdekében szükség van a tervezett megszorító intézkedések bevezetésére. Mindkét vezető hangsúlyozta, hogy a stabil kormányzati pozíció érdekében mindenképp kompromisszumra kell törekedniük, Samson pedig külön kiemelte, hogy “egy olyan országban, ahol ekkora hagyománya van a koalíciós kormányzásnak, nagyon nehéz a pártoknak ragaszkodniuk a kampányban ígértekhez”. Hozzátette, hogy “az embereket őszintén tájékoztatni kell mindazon nehézségekről, amelyekkel szembe kell nézniük”.

A kialakult politikai helyzet ugyanakkor nem nyugtathatja meg száz százalékosan az európai vezetőket. Bár mindezidáig a holland miniszterelnök kiállt Angela Merkel elképzelései mellett az eurózóna jövőjét illetően, a választást követően mindkét koalíciós erő megerősítette, hogy nem kívánják a korábbi holland gyakorlatot folytatni, és a Merkel által vezérelt, megszorításokkal és költségvetési szigorral terhelt vonal helyett sokkal inkább a Francois Hollande által preferált irányvonalat akarják követni. Rutte már a kampány ideje alatt is eltért a tőle megszokott politikai iránytól, amikor kijelentette, hogy a továbbiakban nem hajlandó egyetlen holland adóforintot sem Görögország megmentésére költeni. Bár a Munkapárt hajlana a mélyebb európai integrációra, azonban a megszorításoktól Samson pártja is elzárkózik. Kérdéses, hogy a korábban a legnagyobb segítőnek számító Hollandia támogatása nélkül fenntartható-e a Merkel által támogatott álláspont, vagy a hollandok csatlakozásával megvalósulhat a Hollande által javasolt, kevésbé a költségvetési szigorra épülő válságkezelés. 

Felföldi Rita

Felkapott hírek

Friss hírek

Nagyon lassan tér vissza a repülési kedv

A CAPA légiközlekedési tudásközpont adatai szerint a budapesti repülőtéren az év eddigi részében 3,2 millió utas fordult meg, 64 százalékkal kevesebb, mint tavaly ugyanebben az időszakban. Hasonló adatot közölt a Fraport repülőtér-üzemeltető csoport is.

Read More »

A honlap további használatához kérjük fogadja el a sütik használatát. További információt adatvédelmi tájékoztatónkban és a sütik kezelésére vonatkozó tájékoztatónkban talál.

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás